A BÖRTÖN TÁVÍRDÁJA

Hát Richárdnak nem adott hírt Jenő?

Ó, igen. Az is ugyanazon épületben volt fogoly, ahol ő. A börtönnek volt egy távírdája, mely átszolgált valamennyi cellán; mely folyvást működött, melynek útját nem lehetett állani, melytől a foglyokat semmi hatalommal meg nem lehetett fosztani.

Ez a távírda volt: a fal.

Nincs olyan vastag fal, amelyen a kopogtatás át ne hallassék.

Mikor aztán egyet kopogtak a szomszéd cellából a falon, az volt az "A"; mikor kettőt hirtelen egymás után, az volt a "B"; a három koppantás a "C", és így tovább az egész alfabet.

(Megbocsáss, türelmes olvasóm, hogy ennyi abécére tanítalak ebből a "nagy" iskolából.)

Ez a táviratozás feltartóztathatlan volt, körüljárta az egész épületet. Megértette azt mindenki, és beletanult az első napon, és járt folyvást a néma beszélgetés. Egy kérdés, mely kiindult az épület egyik szárnyából, és ment tovább, egyik szobától a másiknak adva, míg rátalált arra a szobára, amelyből a feleletet megadták rá, s akkor ismét végigment a kérdezőig.

Azon a napon, mely Jenőre nézve utolsó naplemente volt, ez a kérdés járta végig a falakat:

"Mi lett?"

Vissza rá a válasz:

"Halálítélet."

"Ki?"

"Baradlay."

"Melyik?"

"Az öreg."

Richárd szobáján is keresztülment e kriptogramm, s ő újra kérdezett:

"Keresztneve?"

Még egyszer ismétlé a válaszadó fal:

"Az öreg."

Richárd pedig Jenő öccsét szokta mindig "az öreg"-nek híni. Gyöngédség, tréfa s Jenő komoly magaviseletének jellemzése volt ez elnevezésben, ami fiatalemberek között szokásos.

Ha az, amit azon falak egy időben egymásnak beszéltek, mind basreliefnek maradt volna meg rajtuk, azokból többet olvashatnának le a régiségbúvárok, mint Ninive falairól!