AZ ELSŐ TŐRDÖFÉS

A diadal ragyogásával arcán, szemeiben a kéj kielégített mámorával veté oda a tudósítást Edit elé Plankenhorst Alfonsine.

- Itt van, olvasd!

A szegény leány, mint bárány a tigris előtt, nem védte magát, nem reszketett, csak lecsüggeszté fejét.

A tudósítás Baradlay Eugen, alias Ödön, volt kormánybiztos halálát hirdeté - hitelesen - hivatalosan.

Azt Edit nem ismerte. A valódit.

Mégis fájt érte a szíve. Egyik testvér.

De nem merte megsiratni. Az bűn! Paragrafusok vannak, amik tiltják.

A szép fúria pedig rózsapiros ajkait felhúzva szép fehér fogsorairól, s villogó nagy szemeit kerekre felnyitva, e szókat súgá rokona fülébe:

- Egyet már megöltem!

És összeszorított öklével a levegőbe sújtott, mintha az szorítaná a láthatatlan tőrt, melynek mérgezett hegye eléri bárminő távolból is áldozatait.

- Ezt már megöltem. Én! - S öklével keblére ütött, arra a csodaszép kebelre, melyben egy mennyország lakhatnék, tele angyalokkal.

Azután megragadta kezével Edit vállát, és szemeit annak szemeibe sugároztatva szólt:

- A pap leánya már özvegy. Most már következik a másik. Most következik a tied!

És elég kegyetlen volt egy göngyöleget ajándékozni Editnek, melynek tartalma egy vég fekete krepon volt.

- Itt van gyászruhád kelméje, varrd meg!

És Edit megköszönte az ajándékot.

...Ha tudta volna Alfonsine, kit ölt meg. Azt, kit csókjaival halmozott el egykor; ki őt legjobban szerette valaha; ki szerette halála órájáig - és még akkor is megbocsátott neki, midőn kezére ismert a kézben, mely sírba fekteti.