PERIHÉLIA

Akiknek még egy 1849-i magyar hírlap akad a kezébe (kevés volt, s ami volt, megsemmisítették), az fog egy rövid tudósítást találni abban, mely jelenti, hogy június 20-án reggel 10 és 12 óra között nagyszerű napudvar volt látható az égen.

Lesznek élő emberek, akik emlékezni is fognak rá. Valóban a legnagyobbszerű perihélia volt az, amit látni lehetett.

A koróna, a hálósz és a melléknap egyszerre.

A koróna egy emberöltő időben egyszer ha előfordul. A hálósz századot átlépő ritkaság; a kettő a melléknappal együtt portentum: égi csoda, melyről a természettudósok köteteket írnának - más békés időkben.

Az 1849-i júniusban nem voltak Magyarországon természettudósok, kik az akkori melléknapot leírták volna.

Haj, akkor a "kettős napot" észre sem vettük; nekünk az éjszakánk volt kettős!

Kétszáznegyvenezernyi orosz hadsereg hömpölyödött alá Magyarországra.

Pihent, rendezett, harcedzett hadsereg.

Kétségbe kellett esni.

Voltak forró képzelődésű emberek, akik azt hitték, hogy még lehet győzni.

"Voltak? - Voltunk!"

Ha ők jönnek ránk kétszáznegyvenezer emberrel, mi állítsunk eléjük félmilliót.

Minden ember, aki él, mozog, ki kezét emelni bírja, ki a férfi névre érdemes, talpra! Minden eszközt, ami vasból van, aminek éle, hegye van, fegyverül a kézbe; és aztán - egyszer kell meghalni. Csak nem akartok tán örökké élni, férfiak?

Keresztes hadjárat lett hirdetve a betörő ellenség ellen. A papok prédikálták azt a szószékekből. És invokálták a rögtönzött fegyverekre a hadverő Jehova áldását.

Erős vonást képez e rettenetes korszak illusztrációjában ez a "veres kereszt".

Feltűzte azt mellére a református és evangélikus éppen úgy, mint a katolikus. Feltűzte a zsidó is. A nemzet parancsolta!

Nem látott a keresztben más jelvényt senki, mint egy rettenetes idegen hatalom támadása elleni országos protestációt.

Elenyészett ez iszonyú veszéllyel szemközt minden valláskülönbség, minden dogma.

Lánghy Bertalan maga hordta kezében a felkelt nép előtt a veres keresztes zászlót. Maga a protestáns pap. A kormány hirdette a keresztes hadjáratot, s a protestáns papok nem álltak elő, mint a konstantinápolyi schismaticusok, az ostrom alatt a "filioque" fölött civakodni, hanem utánozták Amiens-i Pétert. Sokan megkeserülték azt.

Lánghy Bertalan roppant tábort toborzott már össze. Kaszákkal, lándzsákkal, fejszékkel fegyverzett tábort. Ő maga volt a vezér. Mi tudomány kell ahhoz? Rárohanni az ellenségre; nem gondolni a meghalással; vágni, míg az ellenben tart. Akarat, elszántság, elkeseredés volt hozzá elég.

Az ellenséget nem ereszteni át a Tiszán. Ez volt az ő feladatuk.

A szent Tiszán, melynek folyama még akkor is határvonalat képezett magyar és nem magyar között, mikor végig be volt fagyva. Ennek a bal partját ne tapodja ellenség.

Június huszadikán ezrével lepte el a népfelkelés a Tisza melléki rónát.

Forró nap volt, s a föld izzott, az ég sápadt.

Déltájon e sápadt égen csodatünemények tűntek fel.

A nap tányéra elmosódott, s tompa, szögletes küllőkkel vette magát körül.

Ennek a neve "koróna".

Azután nagy távolban a naptól látszott egy kerek fényudvar, körös-körül, a szérű belseje felé halványpiros, a külső oldala gyengén zöld, mint a szivárványé. - Ez a "hálósz".

S a fényudvar keleti oldalán ott sápadozott egy másik nap. Oly egyenlő sápadt, szaggatott szélű mind a kettő, hogy nem lehetett választani, melyik az igazi, melyik a melléknap.

A nép meg volt rettenve e tüneménytől. Soha élő ember nem látott ehhez hasonlót. Tanult emberek is csak tudományból ismerik, s megdöbben a szívük, midőn előttük áll - egy században egyszer.

"A végveszedelem jele az égen!" - suttogák a babonások.

Lánghy Bertalan látta jól, hogy a nép baljóslatot lát, s ez égi betűket nem lehet letörülni onnan emberi kéznek.

Azt a betűt ott merészen el kell olvasni! S mint Nagy Konstantin tette a csata hevében, hozzákiáltani: "In hoc signo vinces!" (E jelben győzesz.)

Az ősz pap felragadta a keresztes zászlót, s felállt a kunhalomra, és kalapját elveté magától.

Istennel akart beszélni.

"Te, ki onnan felyül jeleket mutogatsz nekünk! Fegyvereink diadalát jóslod-e vagy elveszésünket? Biztatóul mutatod-e, hogy magának a napnak is van ellensége, kit hatalmas kezed támaszt az égen - s kit kezed letöröl onnan ismét? Melyikünknek a napja az, amelyet le fogsz törülni a kettő közül? Ó, bizonyosan azt hagyod meg, mely áld, világít, éltet, felmelegít. Azt, mely neked szót fogadott, s megállt az Ajalon völgyében, míg híveid harca bevégződött; azt, mely elfeketült, és vért ontott kebléből, midőn szent fiad a keresztfán megdicsőült; a mi hazánknak napját, a te istenségedet hirdető napot. Bizonnyal azt tartod meg! Él az én lelkem, hogy e tünemény a mi napunk dicsőségét jelenti."

A lelkész ki volt már akkor hevülve a naphosszat tartó buzdításban, erei fel voltak dagadva halántékain; arcán túlvilági megdicsőülés sugárzott.

A nép meghatottan, fedetlen fővel hallgatá Istennel való beszédét.

"Ó, mert ha nem a mi napunknak dicsőségét mutatnák jeleid, akkor, ó, uram, ne lássam én semmi napodat többé. Ne legyek élő azon a földön, amelyet hazámnak nem nevezhetek többé! Haljak meg ott, ahol ezen te zászlódat kezemből kiejtem."

S azzal kiejté kezéből a zászlót, végigesett a kunhalom ormán, és meghalt.

Az Úr szaván vette, és betölté kívánatát. Jót tett vele. Az oroszoknál már ki volt mondva az ítélet: ötszáz kancsukaütés és deportáció Szibériába.

Az Úr megőrzé szolgáját, és magához vette.

Nem volt az csodatünemény, a patológia majd jól meg tudja azt magyarázni; szertelen volt a hőség, az ember nagyon fel volt indulva, s régtől hajlandó az apoplexiára.

Hanem a keresztes hadat ez eset szétzavarta. A nép hazaoszlott.

Csak egy kereszt maradt még, mely segítsen.

Az a kereszt - a kardmarkolat.

És az sem segített messze.

A júniusi perihélia két napjából nem a régi nap maradt az égen.

Ezt az asztronómusok sem vették észre - de mi tudjuk.