Rész, Fejezet

  1  1,   III|              kertészeti katalógusban Marie Antoinette neve volt.~ ~–
  2  3,    II|              miként akkor, mikor még Marie járni tanult, az ő kezét
  3  3,   III|         tudott magától megtagadni.~ ~Marie igen jó tanítvány volt a
  4  3,   III|       szigetke, ami nagyon ingerelte Marie kíváncsiságát.~ ~Vajon mi
  5  3,   III|            csak fokozta az ingert.~ ~Marie nem volt Lajosnak a rabja:
  6  3,   III|           éles sikoltás vegyül.~ ~Ez Marie hangja volt!~ ~A férfi,
  7  3,   III|      tekintetet vetve háta mögé.~ ~– Marie! – kiáltá a férfi megrémülve,
  8  3,   III|          hogy nem lehet csodálni, ha Marie azt mondta, hogy éppen nem
  9  3,   III|             elkészített kereveten. S Marie tudta azt már. Esténkint
 10  3,   III|          amiből dögnek kell lenni!~ ~Marie pedig úgy imádkozott, hogy
 11  3,   III|              Egész este nem látta őt Marie. Csak a macskáinak panaszkodhatott;
 12  3,    IV|             Miért nem fogatott be?~ ~Marie érezte, hogy erre a kérdésre
 13  3,    IV|           Ezt a szót sohase hallotta Marie.~ ~– Hát az a forspont nem
 14  3,    IV|                  De hát miért nem?~ ~Marie gondolkozott rajta, hogy
 15  3,    IV|              már tudott „úgy”, ahogy Marie nem tudott. Egyszerre készen
 16  3,    IV|   okvetlenülo ischias lesz belőle.~ ~Marie összekulcsolta a két kezét
 17  3,    IV|         hagytak volna a szőnyegen.~ ~Marie és Henry azután egyenesen
 18  3,    IV|         ebben a zivatarban.~ ~– Mit? Marie! – hebegé a kóros, s e pillanatban
 19  3,    IV|           összeroskadt, térdre esett Marie lábai előtt, s aztán két
 20  3,    IV|              Várig. És Lajos értette Marie arcán azt a búskomorságot.
 21  3,    IV| aranycsillámú víztükröt.~ ~– Jöjjön, Marie. Hozza uszóruháját – monda
 22  3,    IV|             kiengesztelő tudat, hogy Marie megrémítője nem volt valami
 23  3,    IV|         őhozzá elhívja.~ ~– Ugyebár, Marie, útközben a doktor kérdezősködött
 24  3,    IV|              rendkívüliség az egész, Marie. Kár volt érte úgy felindulnunk.
 25  4,     I|      férfival azonos személy, s hogy Marie nem más, mint az akkori
 26  4,    II|             ami azt bizonyítja, hogy Marie rejtélyéről nem tud semmit,
 27  4,    II|          tünemény, aki mellette áll: Marie.~ ~Sokszor föltette magában
 28  4,    II|       mondani akart neki valamit, de Marie szájára tette a kezét, s
 29  4,   III|   Aristarchus hegy * csodadolgairól; Marie el-elbólintott, s azon vette
 30  4,   III|             s puskádat kezedbe véve, Marie ajtaja előtt foglalsz helyet.
 31  4,   III|           haza.~ ~Henryt ott találta Marie szobája ajtajában a felvont
 32  4,   III|              itthon? – kérdé tőle. – Marie nem ébredt fel?~ ~– Nem.
 33  4,    IV|            hallgatag együttülés után Marie.~ ~Lajos felrezzent.~ ~–
 34  4,    IV|      fellopózott az obszervatóriumba Marie, s meglepte Lajost a távcsőnél.~ ~–
 35  4,    IV|            nekik mindent megtudni.~ ~Marie pedig már nem volt gyermek.~ ~
 36  4,    IV|                   Ah, ne tegyen úgy, Marie!~ ~– Hát nem mindegy-e az
 37  4,    IV|             felől, anélkül, hogy azt Marie meg ne tudta volna. Annyit
 38  4,    IV|              hidegláz futott át.~ ~– Marie! – ordítao fel önfeledten.~ ~
 39  4,     V|        annyiban érkezett jókor, hogy Marie éppen a kertjébe távozott
 40  4,     V|              kérdés volt annál, hogy Marie hogy lesz vele megelégedve?~ ~
 41  4,     V|           kívánságod se volt, kedves Marie? – kérdé tőle Lajos a születésnapi
 42  4,     V|             érintetlen maradt. Pedig Marie neve is ki volt abban formálva
 43  4,     V|      összetörni. Majd ki lesz osztva Marie távoli kegyencei, a kis
 44  4,     V|             az, amit elvesztettélo , Marie? Kérlek.~ ~– Az álmomat.~ ~–
 45  4,     V|         Lajos kezébe fogta gyöngéden Marie kezét.~ ~– Hátha én vissza
 46  5,     I|                                 I.~ ~Marie tehát jól meg volt védve
 47  5,     I|          holnap lesz megverve.~ ~ ~ ~Marie sokat nyugtalankodott ez
 48  5,    II|              bár nyugtalankodott is. Marie valóságos tűziszonyban szenvedett.
 49  5,   III|            viselt bő ujjakkal, aminő Marie kedvenc viselete.~ ~– Én
 50  5,   III|             valaki?~ ~– Senki sem.~ ~Marie ablakai és a konyhaablakok
 51  5,     V|         Köszönöm. Nem megyek – monda Marie.~ ~– Miért nem?~ ~– A kocsizás
 52  5,     V|       rábámult. Mi ez? Sejtené talán Marie, hogy abban a kocsiban tegnap
 53  5,     V|            faleveleket. Ott látta őt Marie mindannyiszor.~ ~Egy késő
 54  5,     V|             késő őszi délután, amint Marie ismét visszatérőben volt
 55  5,     V|            volna meg egy világért.~ ~Marie, amint a kertészlegény közelébe
 56  5,     V|         szigorúan meg volt tiltva.~ ~Marie tikkadt lélegzettel mondá
 57  5,     V|              nézve senki és semmi.~ ~Marie.”~ ~Amint ezt elolvasta,
 58  5,     V|    könnyeivel teli.~ ~– Mit akar ön, Marie? Mit akar ön?~ ~Ekkor a
 59  5,     V|            világon.~ ~– Az Istenért, Marie! Ki sugall önnek ilyen gondolatokat?~ ~–
 60  5,    VI|             virágok közt sétálhatott Marie, s kedvét találta az egzotikus
 61  5,    VI|             kocsánya, annálfogva azt Marie gombostűvel tűzte a keblére:
 62  5,    VI|              leányt is a szobában.~ ~Marie szokva volt már Lajos különc
 63  5,    VI|                nak.~ ~Most már tudta Marie, hogy miért sietett el oly
 64  5,    VI|           dísznövényt.~ ~Dühös volt. Marie csak annyit hallott, hogy
 65  5,    VI|          ágait kihajította a hóra.~ ~Marie visszasompolyodott a szobájába.~ ~
 66  5,    VI|  mértföldnyiről szaladt volna utána. Marie szép szelíden, de egész
 67  5,    VI|            közepén.~ ~E csapás miatt Marie kis virágoskertje is szenvedett.
 68  5,    VI|              nyögé méltatlankodva.~ ~Marie megfeddte e kislelkűségért.~ ~–
 69  5,    VI|             csodájára.~ ~Most azután Marie kis kertje is megszabadult
 70  6,     I|             Lajost olvasmányai közül Marie keserves zokogása riasztá
 71  6,     I|            leány.~ ~– Mi baja önnek, Marie?~ ~– Hol vannak a gyógyszerei?
 72  6,     I|            tud ön a halál ellen.~ ~– Marie! – kiálta Lajos, odaugorva
 73  6,     I|             ön nekem másikat – monda Marie. – Akit én szerettem, annak
 74  6,     I|         felhantolást maga végezte el Marie.~ ~Majd eszébe jutott neki,
 75  6,     I|    kardcsattogás nem hallatszott fel Marie szobájáig, szoktak naponkint
 76  6,     I|              hogy az sírt.~ ~– Igen, Marie; most az én magányos verebem
 77  6,     I|           van.~ ~– Az nem azért van, Marie. Hanem mert a kis állatnak
 78  6,     I|            nélkül.~ ~– Könyv nélkül? Marie!~ ~– Megtanultam azt.~ ~–
 79  6,     I|       feladathoz, ami neki jutott.~ ~Marie és Lajos bementek a beteghez.~ ~
 80  6,     I|              Nevet ő most? – suttogá Marie Lajos fülébe, a torzarcra
 81  6,     I|             imakönyvből föltekintett Marie, már akkor Henry nagyon
 82  7,    II|          volt menyasszony korában!~ ~Marie önkénytelenül tartá maga
 83  7,    II|            te képmásod e földön! Ah, Marie! Te tégy eleget a te jó
 84  7,    II|        hiszen érts meg engem – szólt Marie lágy, könyörgő hangon, s
 85  7,    II|         szándékát azonban meghiúsítá Marie azzal, hogy gyermeteg jókedvvel
 86  7,    IV|        mihozzánk.~ ~– De ki jön ide, Marie? – szólt elbámulva Lajos.~ ~–
 87  7,    IV|        győződött meg róla, hogy amit Marie mond, az való.~ ~Most, azután
 88  7,    IV|            lehet megmondani. De hogy Marie volt a legboldogabb: az
 89  7,    IV|             odavigy magadhoz – monda Marie – óh, én nagyon szófogadó
 90  7,    IV|             ártatlan gyermetegséggel Marie.~ ~A másik leány kacagni
 91  7,    IV|             szabadított meg? – kérdé Marie elbámulva. – Hogyan? Mikor?~ ~–
 92  7,    IV|            gróf úr, de nem azt, hogy Marie előtt is elhallgassa.~ ~
 93  7,    IV|              elhallgassa.~ ~Most meg Marie neheztelt meg mind a kettőre.~ ~–
 94  7,    IV|            jól van! – diadalmaskodék Marie, s aztán alig várhatta,
 95  7,    IV|     szabadító: óh, hogy ragyogott át Marie arcán a dicsekedés verőfénye,
 96  7,    IV|          szóltál nekem soha! – szólt Marie Lajoshoz. – Elhitetted velem,
 97  7,    IV|           ajkakról az első csókot.~ ~Marie bámulva látta a csodát,
 98  7,    IV|    próbatételt. Hanem az a csók, ami Marie arcát érte, olyan volt,
 99  7,    IV|              húgát, a zárdaszűzet.~ ~Marie aztán Katalinhoz simulva,
100  7,     V|              ezt nem is hallgatta el Marie előtt.~ ~– Ez nem az én
101  7,     V|  háztartáshoz.~ ~– Ki az a Lizett?~ ~Marie nem tudta ezt neki megmondani.
102  7,     V|           arcát is eltakarta.~ ~Most Marie ragadta meg a legombolyodó
103  7,     V|      lehetetlen volt el nem mondania Marie előtt mindent, amiben ő
104  7,     V|                 Hogyan? – kiálta fel Marie: énrólam azt hitték, hogy
105  7,     V|      kitaláltam, ugye, – szólt aztán Marie, Lajos szemébe odavágva
106  7,     V|           egy összegyűrt levelkét.~ ~Marie ráismert arra.~ ~– Átadhatom
107  7,     V|      kiragadta a kezemből – folytatá Marie – haraggal, erőszakosan,
108  7,     V|       Istenért, Lajos! – sikolta fel Marie. – Nézd, Katalin rosszul
109  7,     V|         kerevet támlányára.~ ~Lajos, Marie odaugrottak hozzá. „Látod,
110  7,     V|              szép az, így – helyeslé Marie. – A „te lányod”, a te „
111  7,    VI|          önök zászlószalagját. Aztán Marie is hadd érezze már egyszer
112  7,    VI|              Óh, be jó lesz! – monda Marie.~ ~Hát azt hogy tagadhatta
113  7,    VI|              szeretett engem – monda Marie. – S volt idő, amikor igen
114  7,    VI|         szándéka nem volt ellene; de Marie útját állta, s visszatartóztatá.~ ~–
115  7,    VI|          sietve.~ ~– Hívtál engemet, Marie? – kerdezé, amint az ércfüggönyt
116  7,    VI|           felelt neki azon keresztül Marie.~ ~– Mit óhajtasz?~ ~– Amit
117  7,    VI|            volt ez mindennap – monda Marie; s azzal megnyomva lábával
118  7,   VII|              Lizett! – könyörge neki Marie.~ ~– Látott ön engemet sírni
119  7,   VII|             megcsókolnom utoljára.~ ~Marie odament, s megcsókolta Lizett
120  7,  VIII|             volna az ilyen ajánlaton Marie?~ ~Lajosnak úgysincs ma
121  7,  VIII|              kormányozta a csónakot. Marie nem látta közelíteni a kastélyt,
122  7,  VIII|           neki, hogy no, még ezt is. Marie a kis dámünőt ölébe akarta
123  7,  VIII|           képes megérteni. Míg aztán Marie meg nem magyarázta neki,
124  7,  VIII|          tizenhat ágú koronájával.~ ~Marie odaborul Katalin vállára,
125  7,  VIII|              szól tréfásan elbámulva Marie. – Ha csak hintalovon nem.~ ~–
126  7,  VIII|              fosszunk meg másokat.~ ~Marie még azt is meg akarta látni,
127  7,  VIII|            juhászbojtár tilinkózott: Marie arra is vállalkozott, hogy
128  7,  VIII|            tálalták ki a hajdúkását: Marie megkóstolta azt, s azt mondta,
129  7,  VIII|              reverenciát fejezett ki Marie iránt a legtökéletesebb
130  7,  VIII|            az asztalon. Ez volt, ami Marie figyelmét legelébb megragadta.
131  7,  VIII|             jól el foglak találni.~ ~Marie azt szerette volna, ha ahhoz
132  7,  VIII|           Tökéletes művésznő volt. – Marie egészen oda lett a bámulattól. –
133  7,  VIII|          szállni közéjük az égből.~ ~Marie nagyot sóhajtott szomorún.~ ~–
134  7,  VIII|             neked a zongorából adni. Marie ezért az ígéretért megölelte
135  7,  VIII|          csak hárman voltak egyedül. Marie mindent rendkívül jóízűnek
136  7,  VIII|            az ismerős távcső, amivel Marie jobban tudott bánni, mint
137  7,  VIII|              ott az étterem! – mondá Marie; az urak bizonyosan vacsoránál
138  7,  VIII|              attul meg nem fájdul.~ ~Marie most már nem tudott megválni
139  7,  VIII|              Nagyon jó lesz, – szólt Marie megnyugtatva.~ ~És aztán
140  8,     I|              ólálkodott utánam, hogy Marie titkát kitudja. Most már
141  8,     I|        nélkül fel lett volna fedezve Marie titka, mielőtt én képes
142  8,    II|           egymás szemébe nízzenek.~ ~Marie naponkint hallotta most
143  8,    II|             elkészült a zászló is.~ ~Marie azt akarta, hogy Katalin
144  8,    II|              hogy ezt a tisztességet Marie töltse be. Az ő zászlója
145  8,    II|              meglátnia: valószínűleg Marie rajztanulmányait, zongoraiskoláját
146  8,    II|           kezdé, hogy búcsúzni jött: Marie kifutott a szobából. Sejtelme
147  8,    II|           szülőiktől. Azután itt van Marie arcképe és azé a másik leányé,
148  8,    II|             aztán feltárta az ajtót. Marie ült a zongoránál. Aztán
149  8,    II|                Lajos eltávozása után Marie egészen búskomor lett. Most
150  8,    II|            úgy volt tartva, hogy azt Marie is elolvashassa.~ ~– Meglephetnők
151  8,    II|             elmosolyodott azon, hogy Marie szeme élesebb volt, mint
152  9,     I|       Gyönyörű májusi alkonyat volt. Marie nagy szorgalommal gyakorolta
153  9,     I|           akárhol a táborban.~ ~– És Marie?~ ~– Őt nem viheti magával.
154  9,    II|                 A rajztanóra letelt, Marie sietett felkeresni Katalint.~ ~
155  9,    II|             a főkapun át távozott.~ ~Marie megtalálta Katalint a nyári
156  9,    II|              felemeltetni a földről, Marie is leült oda mellé a földre,
157  9,    II|           Cambray? – szólt elbámulva Marie. – Cambray itt van? Az én
158  9,    II|               Ez a te képed! – szólt Marie. – S hová lett ő?~ ~– Elment
159  9,    II|              lesz a másiknak is…~ ~– Marie! Gondolj Lajosra! Azt akarod-e,
160  9,    II|             leányt visszatartsa.~ ~– Marie! Azért akarsz-e Cambray-hoz
161  9,    II|      eltakarta két karjával arcát.~ ~Marie elvonta a szégyenpírban
162  9,    II|              arcra a padlaton.~ ~ ~ ~Marie sietett a Névtelen Várba.~ ~ ~ ~
163  9,   III|              is össze akarják törni. Marie így is, úgy is száműzöttje
164  9,   III|            az acélszekrényt.~ ~– Hát Marie hova lett?~ ~Jó helyen van.
165  9,   III|     rablójának, hogy törjön be éjjel Marie szobájába, mutassa neki
166 10,    II|           gyermek, Sátán Laci fia.~ ~Marie csengetésére kinyitották
167 10,    II|              Jól van, Lizett – szólt Marie, s aztán a kisfiúhoz fordult –
168 10,    II|           mikor a folyosó végén járt Marie, utánakiáltott:~ ~– Mon
169 10,    II|           Jöjjön vissza egy szóra!~ ~Marie visszatért hozzá.~ ~– Ha
170 10,    II|          kövér Lizett, s aztán, hogy Marie eltűnt előle, kidugta a
171 10,    II|          seregszámra – veszekedni.~ ~Marie pedig elindult a kis Lackóval
172 10,    II|         kivert dohány maradványával. Marie nem ismert rá a hajdani
173 10,    II|         Azután szétnézett a szobában Marie, s szemébe tűnt, hogy az
174 10,    II|     Cambray-nak lenni!~ ~Ott volt.~ ~Marie odasietett. Az ércgörgönyön
175 10,    II|             Cambray! Atyám! – kiálta Marie a rácson keresztül.~ ~–
176 10,    II|         rácson keresztül.~ ~– Ki az? Marie! – kiálta fel a lázbeteg,
177 10,    II|              bizonnyal.~ ~Erre aztán Marie is gondolt ki valami ellenfurfangot.~ ~(„
178 10,    II|            imára kulcsolva mellén.~ ~Marie pedig azt tette, hogy a
179 10,    II|            akkor engem felköltesz.~ ~Marie ledűlt a bőrkerevetre, sáljával
180 10,    II|          elcsendesült.~ ~Akkor aztán Marie is föltette magában, hogy
181 10,    II|           Már tizenegy óra elmúlt.~ ~Marie azt „hitte”, hogy aluszik,
182 10,    II|              nem mozdul már régen.~ ~Marie felugrott a kerevetről,
183 10,    II|         bevilágítá annak az arcát.~ ~Marie látott már egyszer ilyen
184 10,    II|             hosszú még az éjszaka!~ ~Marie nem mert ebben a szobában
185 10,    II|            tanácsosabbnak találta.~ ~Marie borzadva nézett arra a felnyithatlan
186 10,    II|        gyertyát, s aztán ő a puskát, Marie a szövétneket véve kezébe,
187 10,    II|               a sötét lépcsőn végig. Marie volt a bátrabb; ő ment elöl
188 10,    II|               ébresztgeté őt eleinte Marie, csendesen kocogtatva az
189 10,    II|       éjszakát eltölthetném? – mondá Marie.~ ~A fiú habozva nézett
190 10,    II|          deréklegény vagy. – S azzal Marie felvette a gyertyát a földről,
191 10,    II|        ajtómélyedésből lépett elő.~ ~Marie visszahátrált.~ ~Ekkor aztán
192 10,    II|           azt nevezni.. Előreugrott, Marie elé, s a felvont puskát
193 10,    II|             magához tért ijedelméből Marie; egy még erősebb ijedelem
194 10,    II|         csinálni.~ ~Hanem felmutatta Marie előtt az átadott acélgyűrűt.~ ~–
195 10,    II|           Most aztán úgy vett búcsút Marie a Névtelen Vártól, mint
196 10,   III|         Csodának kell történni, hogy Marie megszabaduljon.~ ~
197 11,     I|           oldalát Katalin, a másikat Marie írták számára teli, egész
198 12,     I|      franciák a várost, s Katalin és Marie a kezeikbe jutottak?~ ~Tudtak-e
199 12,     I|              Alba, avec la princesse Marie.~ ~– „Princesse Marie!”~ ~–
200 12,     I|      princesse Marie.~ ~– „Princesse Marie!”~ ~– A bizony. Innen tudom
201 12,     I|      kebléből azt a levelet, melyben Marie leírta a Névtelen Várban
202 12,     I|            Azután kivette a kebléből Marie arcképét, megcsókolta –
203 12,    II|         Zsófia, vagy ha úgy tetszik, Marie hercegasszony. Én kérem
204 12,   III|              Zsófia, állítólag Capet Marie Charlotte hercegasszony,
205 12,   III|          volna magát Győr romjai alá Marie hercegnővel együtt temettetni,
206 13       |                  Tizenharmadik rész~ Marie~ ~
207 13,     I|          hogy semmit se mondok!”~ ~– Marie beteg? – suttogá lenyomott
208 13,     I|     függönyeivel, s az ágyon fekszik Marie, és az ágy fejénél ül Katalin.~ ~–
209 13,     I|     mondhatta, – sohase mondja el.~ ~Marie Lajos nyakába kapaszkodva
210 13,     I|      Hangosan nem szólhatott, nehogy Marie meghallja.) – Őt megszabadítád
211 13,     I|             és Katalin odasiettek.~ ~Marie be akarta mutatni Lajosnak,
212 13,     I|             messze, s itt hagyjátok „Marie”-t eltemetve? – No, nem
213 13,     I|           lég jöjjön be a kertből.~ ~Marie megfogta kettőjük kezét,
214 13,     I|            se a vérpadhoz. – Ki volt Marie? – A macskák fejedelemnője.