Rész, Fejezet

  1  3,    IV|       tulajdonosnője, Landsknechtschild Katalin bárónő értesülve róla, hegy
  2  4,     I|            veszi körül az árvát, aminőt Katalin pazarolt az övéire, akkor
  3  4,     I|              gróf megint levelet kapott Katalin bárónőtől. (Egymáshoz élő
  4  5,     I|              abból állt, hogy még utóbb Katalin bárónő tör be a Névtelen
  5  5,     I|                 mint Landsknechtsschild Katalin bárónő, nem kellett aggódnunk.
  6  5,     I|          mindennap kész a táncestély. S Katalin bárónő szenvedélyes keringőtáncos.~ ~
  7  5,    II|                 nem láttak életükben.~ ~Katalin az ablak felől eltakarta
  8  5,    II|         hátravan még a kritika! – szólt Katalin, mikor szóhoz juthatott.~ ~–
  9  5,   III|                 jól ismerte. Ez a levél Katalin bárónőtől jön.~ ~Ejh, tehát
 10  5,   III|                 kell róla tudni – mondá Katalin, a vizsgálóbíró türelmetlenségével. –
 11  5,   III|              kegyajándéka címe alatt.~ ~Katalin vette észre a nyert előnyt,
 12  5,   III|               szó félbeszakadt ajkán.~ ~Katalin egy lépéssel hátrált tőle,
 13  5,   III|                rá fog ön jönnio – szólt Katalin –, amiért idejöttem. – S
 14  5,   III|             milyennek látta az arcát.~ ~Katalin az ijedtség, a kétségbeesés
 15  5,   III|                   B. Landsknechtsschild Katalin.”~ ~Vavel bámulva tekinte
 16  5,   III|       jelenetnek egyszerre véget vetett Katalin bárónő azzal, hogy hirtelen
 17  5,   III|                kísérő kardjához kapott. Katalin sikoltva veté magát Vavel
 18  5,   III|               odanyújtá neki a kezét.~ ~Katalin ismét arca elé rántá a fátyolát,
 19  5,   III|              barátok válnak el.~ ~Mikor Katalin és Lajos ismét fenn ültek
 20  5,    IV|                  hecc”; de hatalmas! Ha Katalin bárónőnek csak az kellett,
 21  5,    IV|          cselédsége tapasztalhatá, hogy Katalin bárónő otthon van a kastélyábano .~ ~
 22  5,    IV|         lerontani.~ ~– Így van a dolog. Katalin bárónő igaz, hogy egész
 23  5,    IV|            szeretett.~ ~Ezt is megtudta Katalin, s nagyon jól mulatott rajta.~ ~
 24  5,    VI|            őnagysága Landsknechtsschild Katalin bárónő, ki is megtudva,
 25  7,   III|        aranytekercsek közül.) Azt hiszi Katalin húgom, hogy ezek tán kukoricacsövek?
 26  7,   III|             miattam az is lehet – szólt Katalin, a selyemszálat pengetve.~ ~–
 27  7,   III|                  S akarja-e tudni, szép Katalin húgom, a jegyesének a nevét?~ ~–
 28  7,   III|                 báró Landsknechtsschild Katalin.~ ~Most már felugrott hímzése
 29  7,   III|             Önnek nem vetélytársa, szép Katalin húgom! Vavel grófnak se
 30  7,    IV|               hogy mit fog visszaizenni Katalin?~ ~Hisz azt nem is okosan
 31  7,    IV|                A fák közül ki-kivillant Katalin rózsaszín ambrélája.~ ~Vavel
 32  7,    IV|              volt az első találkozás.~ ~Katalin arcán az a megnevezhetlen
 33  7,    IV|                 megcsókolá azt.~ ~Hanem Katalin nem soká engedte azt át
 34  7,    IV|          takarták nagy sötét szemeit.~ ~Katalin megfogta a lány két kezét,
 35  7,    IV|            velem az én házamba? – szólt Katalin, míg egymást átölelve haladtak
 36  7,    IV|               úgy ahogy történt – szólt Katalin –, de kérem előre is alispán
 37  7,    IV|                kezében, hogy jelent meg Katalin előtt, mint szabadító: óh,
 38  7,    IV|           találkozásunk – szólt nevetve Katalin, s kezét nyújtá a pamlagja
 39  7,    IV|           alispánnak – sietett óvatolni Katalin – nehogy üldözés legyen
 40  7,    IV|               fordítá, hogy liliomarcát Katalin égő rózsaorcájához szorítva,
 41  7,     V|                 kellett tennie magáért. Katalin bámult a jó ízlésen, az
 42  7,     V|             félig ajánlva, félig kérdve Katalin. – Mert hiszen – szólt Lajosra
 43  7,     V|              Hiszen – szólt szemlesütve Katalin – meg lehet azt rövidíttetni –
 44  7,     V|               én is az vagyok – suttogá Katalin.~ ~– Hogy lehetne az? –
 45  7,     V|                    Elmondott neki aztán Katalin mindent végtől végig. Egész
 46  7,     V|              egymáséi. Miért volt ez?~ ~Katalin nem tudott mit felelni.~ ~–
 47  7,     V|              címezni, csak így!~ ~Amint Katalin elolvasta ezt a kis levelkét,
 48  7,     V|              sikolta fel Marie. – Nézd, Katalin rosszul lesz!~ ~A szép hölgy
 49  7,    VI|          zavarta meg a családi ünnepet. Katalin kedélye ismét egészen felderült.
 50  7,   VII|             Kedves Lizett – szólt hozzá Katalin nyájasan – ön nem is ismeri
 51  7,   VII|          fenyegető kézmozdulattal rázva Katalin felé a kihúzott ancolie
 52  7,   VII|               egyedül?~ ~– Nem. Soha.~ ~Katalin közbeszólt.~ ~– És Henryja
 53  7,   VII|               kérdé ez öltönydarabkákat Katalin elé tartva.~ ~– Egy kedves
 54  7,   VII|                valami igen nagyot!”~ ~….Katalin arca elsápadt.~ ~Lizett
 55  7,   VII|                  Jerünk innen! – rebegé Katalin Marie-hoz. – Rosszul leszek.
 56  7,  VIII|                 tréfát Lajosnak – monda Katalin – vigyük el a csónakját.
 57  7,  VIII|               lehet azt neki küldeni.~ ~Katalin nehány szót suttogott az
 58  7,  VIII|               volt finom testalkatában; Katalin kormányozta a csónakot.
 59  7,  VIII|            akkor pillantotta meg, mikor Katalin a kikötőpadhoz oldalogtatta
 60  7,  VIII|                kacagnivaló volt ezen!~ ~Katalin alig bírt vele lépést tartani.
 61  7,  VIII|             milyen nagyot bámult, mikor Katalin megmondta neki, hogy azok
 62  7,  VIII|            mikor a pávák kiabáltak. Ezt Katalin nem volt képes megérteni.
 63  7,  VIII|             senki a járszalagját hátul. Katalin el-elmaradoz tőle, cselédjeivel
 64  7,  VIII|           koronájával.~ ~Marie odaborul Katalin vállára, átfűzve őt karjával.~ ~–
 65  7,  VIII|                a gazdaságot – mond neki Katalin. – Tudsz te lovagolni?~ ~–
 66  7,  VIII|                 Itthon vagyunk! – monda Katalin, amint Marie-t fölvezette
 67  7,  VIII|                    Hát ezt ki festi?” – Katalin mondta, hogy ez az ő saját
 68  7,  VIII|             mindjárt hozzáfogtak volna. Katalin megmagyarázta neki, hogy
 69  7,  VIII|                belőle a rendes nótát?~ ~Katalin aztán leült a zongora elé,
 70  7,  VIII|                  Hahaha! – kacagott fel Katalin, – kedves kis leánykám!
 71  7,  VIII|               jobban tudott bánni, mint Katalin.~ ~– Én nem értek hozzá:
 72  7,  VIII|                 mint neki. Ő aztán csak Katalin arcán vizsgálta, hogy az
 73  7,  VIII|                    Jer ide; nézd meg.~ ~Katalin odaereszté Marie-t a távcsőhöz.
 74  7,  VIII|                 a dohányfüstöt, ugye?~ ~Katalin biztosítá őt róla, hogy
 75  7,  VIII|              hogy őtőle megszabadult.~ ~Katalin figyelmezteté rá, hogy már
 76  7,  VIII|            elvezetlek a hálószobádba.~ ~Katalin vitte magával a leányt.~ ~–
 77  7,  VIII|               parkban sétáltak, azalatt Katalin cselédjei mindent áthordtak
 78  7,  VIII|             aludjál édesen! – súgá neki Katalin, és megcsókolva a homlokát,
 79  7,    IX|                                  IX. ~ ~Katalin még sokáig nem tudott elalunni,
 80  7,    IX|            ujjait egymásba kulcsolta.~ ~Katalin suttogá:~ ~– Az Isten őrizzen
 81  8,    II|                  Marie azt akarta, hogy Katalin legyen a zászlóanya: hisz
 82  8,    II|                   Azután megfordult, és Katalin keblére borult zokogva,
 83  8,    II| zongoraiskoláját s a kis arcképet, amit Katalin festett. Néha olyankor jött,
 84  8,    II|                 volt az egész kelengye. Katalin megtapogatta a gyolcsot: „
 85  8,    II|            közül künn hagyott, hogy azt Katalin, ha tőle utasítást kap,
 86  8,    II|               bal keze hüvelykujjára.~ ~Katalin a rábízott kincset elrejté
 87  8,    II|                az ura után a táborba.~ ~Katalin elmosolyodott azon, hogy
 88  8,   III|               belőle Landsknechtsschild Katalin bárónő. Tökéletes német
 89  8,   III|            kezem között van.”~ ~(Tehát „Katalin” özvegy – és leánya van!)~ ~„
 90  9       |                        Kilencedik rész~ Katalin vagy Thémire?~ ~
 91  9,     I|           valami nagyon szép nótával.~ ~Katalin azalatt lement a parkba
 92  9,     I|             választ a kapott levélre.~ ~Katalin még egyre tusakodott magával.~ ~
 93  9,     I|            termett az íróeszközökkel.~ ~Katalin megírta a válaszát De Fervlans-nak,
 94  9,     I|                sugallat volt-e az, hogy Katalin éppen Jocrisse-tól küldte
 95  9,     I|                 a harminc ezüstpénzt!~ ~Katalin elrejté magát a park kéjlakába,
 96  9,     I|              hozott – Párizsból.~ ~Erre Katalin akkora ajtót nyitott, hogy
 97  9,     I|                 fel szép fehér bőrét!~ ~Katalin csak leejté a két kezét
 98  9,    II|                  Istenem! Mit beszélsz? Katalin!~ ~– Azt, hogy el kell hagynod
 99  9,    II|                nem én öltem meg őt.~ ~– Katalin! Hátha nem igaz ez? Hátha
100  9,    II|                  átkozottul hazudott.~ ~Katalin arcán egy pillanatra valami
101  9,    II|              fogok hozzá menni: – igen, Katalin. – Amihez az egyik leányodnak
102  9,    II|               hogy ő kétségbeessék?~ ~– Katalin. Hát nem Isten vigyáz-e
103  9,    II|                de magamnak az vagyok!~ ~Katalin még egy kétségbeesett fogáshoz
104  9,   III|                                 III. ~ ~Katalin pedig összeszedte a drágaságait,
105  9,   III|              kemény, szigorú hangon. – „Katalin” -e, vagy „Thémire””?~ ~–
106  9,   III|                 e, vagy „Thémire””?~ ~– Katalin! Katalin! – Hát ki volnék? –
107  9,   III|                 Thémire””?~ ~– Katalin! Katalin! – Hát ki volnék? – Katalin
108  9,   III|             Katalin! – Hát ki volnék? – Katalin vagyok rebegé a hölgy, odafutva
109  9,   III|                sóhajta fel Lajos. – Óh, Katalin, mennyit szenvedtem én –
110  9,   III|              mégis? Tehát elhiszi, hogy Katalin vagyok? Hogy senki más nem
111  9,   III|              senki más nem vagyok, csak Katalin. – Hogy hitem tökéletes
112  9,   III|                   Akkor add kezedet. Te Katalin vagy. Az én Katalinom!~ ~
113  9,   III|            kiválasztott száz jó lovast; Katalin azt mondta neki, hogy kétszázat
114  9,   III|            mielőtt feljött volna a nap. Katalin, a parasztruhában, ott ügetett
115 10,   III|                  Az „Landsknechtsschild Katalin” levelét hozza.~ ~De Fervlans
116 10,   III|                éjfél után értesülhetett Katalin által a Marie-t fenyegető
117 10,     V|                    Amint meglátta, hogy Katalin is felült az öszvérére,
118 10,     V|            próbáig, hogy Thémire-e vagy Katalin? Az élvhajhászó divathölgy-e,
119 10,     V|               hogy ez csak cselfogás.~ ~Katalin látta jól, hogy bukdácsolnak
120 10,     V|        szeretőjére. Megmondta azt előre Katalin: ha azt meglátod, engemet
121 10,     V|             között, mint az indiánok.~ ~Katalin nem tarthatta vissza magát
122 10,    VI|                 üresen maradt már, mire Katalin oda megérkezett.~ ~Csak
123 10,    VI|                 a gyöngye: piros vér.~ ~Katalin, mint az álomjáró, ődöngött
124 10,    VI|               Amint a pórnőnek öltözött Katalin a félelmes tudnivágyás tétovázásával
125 10,    VI|                 nekem egy ital vizet.~ ~Katalin nem kérdezte: ki az? Jó
126 10,    VI|               itt az artézi kútfúrás!~ ~Katalin nőies gyönyörrel tartotta
127 10,    VI|              arcát az ég felé emelte.~ ~Katalin bizony nem ismert rá.~ ~
128 10,    VI|               nem mozdult meg többet.~ ~Katalin újra emberi érzések hűs
129 10,    VI|              azt mondta:~ ~– Ihatnám!~ ~Katalin sietett neki friss vizet
130 10,    VI|                lenni egy kicsinyt.~ ~De Katalin nem engedte őt leszédülni,
131 10,    VI|                    beszélt hozzá szépen Katalin. – Nézzen csak rám, nem
132 10,    VI|              hajadonát elláthatta volna Katalin izenettel…~ ~ ~ ~
133 11,     I|         levéllel, melynek egyik oldalát Katalin, a másikat Marie írták számára
134 11,     I|        nevettető jelenet volt az, ahogy Katalin leírta, mikor az acélládikót
135 11,     I|               örömet akar neki szerezni Katalin, hát úgy szólitja, hogy „
136 11,     I|               azt akarta ő már!~ ~Aztán Katalin elbeszéli neki Lajos hősi
137 12,     I|      elfoglalták a franciák a várost, s Katalin és Marie a kezeikbe jutottak?~ ~
138 12,     I|                 Marie-t elviszik, akkor Katalin is el van rá nézve örökre
139 12,   III|              másként Landsknechtsschild Katalin bárónő, s nevelt leánya
140 13,     I|             Marie, és az ágy fejénél ül Katalin.~ ~– Ah! Uram Isten! – ordít
141 13,     I|            ragadni még a halálból is!~ ~Katalin a homlokára tette a leánynak
142 13,     I|                  A leány aztán megfogta Katalin kezét, s odavonta azt Lajos
143 13,     I|             jobban fel bír emelni, mint Katalin – én nehéz vagyok. – Addig
144 13,     I|                 kiment az oldalszobába, Katalin követte őt.~ ~Vőlegény és
145 13,     I|        inszurrekció népdala.~ ~Lajos és Katalin odasiettek.~ ~Marie be akarta
146 13,     I|                 keze oly erővel szorítá Katalin kezét e szavak alatt, hogy