Rész, Fejezet

  1  1,     I|        szöpögni.~ ~– Nézze csak! – szólt a magasabb férfi. – Valami
  2  1,     I|        Diánája.~ ~– Engedje csak – szólt az alacsonyabb férfi. –
  3  1,     I|              Ah, szegény gyermek – szólt erre egészen elérzékenyülve
  4  1,     I|           Az embertelenség volna – szólt az ifjabb.~ ~– Pedig magunkhoz
  5  1,     I|    egyszerre.~ ~– Topp! Ez igaz! – szólt az öreg. – Megértettem önt.
  6  1,     I|           tollasbálba.~ ~– Az ám – szólt a gyermek durcásan –, pedig
  7  1,     I|             Oroszlánnyomon rókát – szólt az ifjú kedvetlen felsóhajtással. –
  8  1,     I|     Szeretem mégis, ha vigyázunk – szólt az öreg, abbahagyva a járkálást. –
  9  1,     I|             Ez a legnagyobb gond – szólt az ifjú. – Mert, ha olyan
 10  1,     I|             Bízzék ügyességemben – szólt az ifjú, előkeresve a finom
 11  1,    II|            Erről beszélgethetünk – szólt a blúzos megfogva az ifjú
 12  1,    II|       Minthogy azonban hideg van – szólt az ifjú –, s a szegény gyermeknek
 13  1,    II|        szél.~ ~– Te vagy, Raoul? – szólt ki a kocsiból a fiatalúr.~ ~
 14  1,   III|         aki meghalt.~ ~– Úgy van – szólt az öregúr szomorúan.~ ~–
 15  1,   III|            mosolyogva.~ ~– Az ám – szólt nyugodtan. – Ezen szokás
 16  1,   III|            rapé * .~ ~– Köszönöm – szólt Cambray, belecsippentve
 17  1,   III|           önt.~ ~– A háládatlan! – szólt Cambray úr iróniásano .~ ~–
 18  1,   III|           az ifjúhoz semmi közöm – szólt nyugalmát visszanyerve. –
 19  1,   III|                De az rettenetes! – szólt kezeit összecsapva indulatosan
 20  1,   III|           csak mesének tartottam – szólt Cambray, két összetett kezét
 21  1,   III|       látni e tündéri társaságot – szólt, kesztyűjével veregetve
 22  1,   III|           a szerződésünkre, uram – szólt a márki –, hogy akármit
 23  1,   III|               Már lecsendesültem – szólt Cambray – s úgy hiszem,
 24  1,   III|  kockáztatja…~ ~– Azt felelem rá – szólt Cambray, nyugodt mosollyal
 25  1,   III|         mondom önnek, Cambray úr – szólt kemény hangon de Fervlans –,
 26  1,   III|           magamra.~ ~– Márki úr! – szólt de Fervlans, kalapja után
 27  1,    IV|              Kudarcot vallottunk – szólt Fervlans. – Ők tizenkét
 28  1,    IV|          igen egyszerű a feladat – szólt Thémire, a hajából kihúzott
 29  1,    IV|        útbaigazító.~ ~– Köszönöm – szólt de Fervlans, breloque * -
 30  1,    IV|           hiszem, nem lesz nehéz – szólt a márki lába hegyével csiszolva
 31  1,    IV|       felügyeletem alatt hagyja? – szólt de Fervlans oly mosollyal,
 32  1,    IV|         magától?~ ~– Igaz, igaz! – szólt felsóhajtva a grófnő. –
 33  1,    IV|        annak.~ ~Thémire többet nem szólt, hanem elsietett öltözőszobájába.
 34  1,    IV|    Megengedik uraim és hölgyeim! – szólt a kis liliputi úrnő, feltörve
 35  2,     I|           Az bizony elég szép ár – szólt az alispán. – De még szebb
 36  2,     I|         hallottam felőle valamit – szólt közbe a doktor.~ ~– No hiszen,
 37  2,     I|         megigazítja.~ ~– Remélem – szólt a baronesse Doboka úrhoz –,
 38  2,     I|                 Ez még senki sem – szólt az alispán –, csak a patvarista.
 39  2,     I|           Bernát.~ ~– Jaj, uram! – szólt nagyot nevetve az úrhölgy –
 40  2,     I|           nagyobb baj lesz abból – szólt közbe a doktor maliciózus
 41  2,    II|          úr!~ ~– Ah, igaz, igaz! – szólt általános kacagásban részt
 42  2,    II|   rémségesen regényes, doktor úr – szólt a bárónő. – Ezt nem fogadjuk
 43  2,    II|        magánál?~ ~– Az nem lehet – szólt a lelkész –, mert száz alkalma
 44  2,    II|           amit az inzsellér mond – szólt Bernát bácsi, amint a kacajhullám
 45  2,    II|          inzsellér úr ideájával! – szólt bele a doktor – ha nincsenek
 46  2,    II|         láttam soha.~ ~– Ah! ah! – szólt a bárónő. – Mondja csak,
 47  2,    II|             pusz, pusz!”~ ~– Ah! – szólt meglepetve a bárónő. – A
 48  2,   III|       házigazda.~ ~– Lehetetlen! – szólt elbámulását őszintén kifejezve
 49  2,   III|       patvarista.~ ~– No hát mi? – szólt a hajdú.~ ~– Spenót sült
 50  3,    II|           térdét és a fejét, s nem szólt hozzá semmit. Vannak köszöntők,
 51  3,    II|           Nos? Meg akarsz verni? – szólt a gyermek, félig sírva,
 52  3,    II|          kérlek, a felöltönyödet – szólt Lajos, s reszketett mind
 53  3,   III|            a csónak fenekén, s nem szólt többet, még a szepegését
 54  3,   III|    sétakocsizás alatt egy szót sem szólt, s az ebédnél alig evett
 55  3,    IV|           vegyest.~ ~– Nézze ön! – szólt büszkén. – Nekem van ilyen
 56  3,    IV|        hozta önt ide.~ ~– Kérem! – szólt a doktor megneheztelve. –
 57  3,    IV|           történetéről senkinek se szólt többet.~ ~ ~ ~Mindezekből
 58  3,    IV|      rendkívüli alakot.~ ~– Nem! – szólt indulatosan a férfi, s azzal
 59  4,   III|                 Szép egyezkedés! – szólt Vavel felgerjedten, a tüzes
 60  4,   III|            ne vesződjék ön velem – szólt a bárónéo , ki még mindig
 61  4,   III|       Lajosra.~ ~– Meg nem halt… – szólt Vavel az ágyon fekvő némber
 62  4,    IV| passzusomba beleilljék, gróf úr? – szólt kérkedő hangon. – Kinek
 63  4,    IV|            Még nem végezte ön el – szólt Vavel, s szekrényéhez lépve,
 64  4,     V|        győződve, hogy olyan lesz – szólt a gróf beleegyezőleg. –
 65  4,     V|     jókedvtől.~ ~– Mind elhiszem – szólt megnyugodva a gróf. – De
 66  5,    II|          hátravan még a kritika! – szólt Katalin, mikor szóhoz juthatott.~ ~–
 67  5,   III|       előttem ez a név.~ ~– Úgy? – szólt a bárónő, nagyon furcsa
 68  5,   III|    Barthelmy Léon nejét?~ ~– Én? – szólt Lajos elbámulva, és elkezdett
 69  5,   III|      szeretném ismerni a módját! – szólt indulattól reszkető hangon.~ ~–
 70  5,   III|        mindjárt rá fog ön jönnio – szólt Katalin –, amiért idejöttem. –
 71  5,   III|            Ezt a kéto pisztolyt! – szólt Vavel, szétnyitott köpenye
 72  5,   III|         törekedtek.~ ~– Gróf úr! – szólt Vavel elé lépve – van szerencsém
 73  5,   III|            megkérdeznem, gróf úr – szólt csendes, kimért hangon Barthelmy
 74  5,   III|      fordult, s fedetlen fővel így szólt:~ ~– Uraim! Önök tanúi voltak,
 75  5,   III|            elégedve, Vavel gróf? – szólt aztán sisakját feltéve.~ ~–
 76  5,   III|              Mit cselekedett ön? – szólt hevesen a bárónő, amint
 77  5,     V|        tanulóterembe. Egy szót sem szólt addig hozzá. Arca sápadt
 78  5,     V|          haragvó arcába.~ ~– Kinek szólt e levél?~ ~A leány szomorúno
 79  5,     V|         megragadá a férfi kezét, s szólt egész szíve teljességéből:~ ~–
 80  5,     V|            Nem vagyunk-e ketten? – szólt tompa hangon a férfi. –
 81  5,    VI|            ne terheltessék.”~ ~Így szólt a lelkész levele.~ ~Ami
 82  6,     I|    Marie-hoz.~ ~– Ön könnyezett! – szólt a leány megdöbbenve. Megismerte
 83  7,     I|            Azt csak bízza ön rám – szólt széttekintve, ha nem hallgatózik-e
 84  7,    II|          ülő alak ennél dicsőbb? – szólt elragadtatással Lajos, átölelve
 85  7,    II|        gróf úr.~ ~– Azt szívesen – szólt Vavel gróf, s indult a dolgozóasztalához.~ ~
 86  7,    II|          Óh, te rettenetes vagy! – szólt a leány, elfordítva tőle
 87  7,    II|          engem magához fog venni – szólt a leány átszellemült tekintettel; –
 88  7,    II|            hiszen érts meg engem – szólt Marie lágy, könyörgő hangon,
 89  7,    II|     örömtől.~ ~– Komolyan mondám – szólt Lajos. – Elöljáróm előtt
 90  7,    II|      űzhetek tréfát.~ ~– Úgy van – szólt Bernát úr. – Én önnek most
 91  7,   III|          Hát miattam az is lehet – szólt Katalin, a selyemszálat
 92  7,    IV|            De ki jön ide, Marie? – szólt elbámulva Lajos.~ ~– Hát
 93  7,    IV|            gyönyörrel, s aztán így szólt hozzá:~ ~– Nem őérte jöttem
 94  7,    IV|   eljössz-e velem az én házamba? – szólt Katalin, míg egymást átölelve
 95  7,    IV|          Tőlem nem is kérdik már – szólt közbe Lajos –, hogy beleegyezem-e
 96  7,    IV|      hiszen te is velünk jöhetsz – szólt ártatlan gyermetegséggel
 97  7,    IV|  hozzájussunk, úgy ahogy történt – szólt Katalin –, de kérem előre
 98  7,    IV|            mi első találkozásunk – szólt nevetve Katalin, s kezét
 99  7,    IV|          azt szeretném megérteni – szólt az alispán –, hogy miért
100  7,    IV|           ez ügy végelintézésére – szólt Lajos. – Én éppen arra kérem,
101  7,    IV|        maga kincsét!~ ~– Jól van – szólt az alispán – megígérem,
102  7,    IV|          nem szóltál nekem soha! – szólt Marie Lajoshoz. – Elhitetted
103  7,     V|          magunkkal fogjuk vinni? – szólt, félig ajánlva, félig kérdve
104  7,     V|           Katalin. – Mert hiszen – szólt Lajosra mosolyogva – ön
105  7,     V|         rajta, s joviális tréfával szólt közbe:~ ~– Nem olyan hamar
106  7,     V|       három vasárnap.~ ~– Hiszen – szólt szemlesütve Katalin – meg
107  7,     V|             Én kitaláltam, ugye, – szólt aztán Marie, Lajos szemébe
108  7,     V|            ez olyan nagy örömhír – szólt az alispán – akkor üssük
109  7,     V|          őt!”~ ~– Ne rettenj meg – szólt Lajos –, futó baj az: majd
110  7,    VI|          Most az én foglyom vagy – szólt a meglepetten rábámuló Katalinnak. –
111  7,   VII|         esett.~ ~– Kedves Lizett – szólt hozzá Katalin nyájasan –
112  7,  VIII|         így?~ ~– Nagyon jó lesz, – szólt Marie megnyugtatva.~ ~És
113  8,     I|         Dehogy nem történt semmi – szólt az alispán –; azt csak a
114  8,   III|        levél Guillaume tábornoknak szólt: ibi-ubi.~ ~Hogy Guillaume
115  9,     I|       Amélie-m!”~ ~Cambray keserűn szólt:~ ~– Azt a leányát, azt
116  9,    II|            Cambray…~ ~– Cambray? – szólt elbámulva Marie. – Cambray
117  9,    II|          Cambray! Ez a te képed! – szólt Marie. – S hová lett ő?~ ~–
118  9,    II|            és aztán nemes szelíden szólt:~ ~– És ha ő így szólna
119 10,    II|      keresi.~ ~– Jól van, Lizett – szólt Marie, s aztán a kisfiúhoz
120 10,    II|              Köszönöm, jó Lizett – szólt a lány mosolyogva. – Csak
121 10,    II|             Engedelmeskedem neki – szólt reszketve a leány, de szemeit
122 10,    IV|      kapaszkodva.~ ~– Ússzál ki! – szólt oda De Fervlans.~ ~– Ördög
123 10,     V|            Tehát légy hadsegédem – szólt Lajos enyelgő szóval Katalinhoz. –
124 10,     V|      felgyújtjátok.~ ~– Úgy lesz – szólt az altiszt, s kiválasztva
125 11,   III|           öreg após elkeseredetten szólt hozzá:~ ~– Ha már a rendes
126 11,   III|    családapa vagy! A feleség sírva szólt:~ ~– Úgyis veszve van már
127 12,     I|          tábornok.~ ~– Guillaume! –szólt Vavel megrettenve.~ ~– Guillaume
128 12,    II|     gondolom.~ ~– Hát az igaz-e? – szólt suttogva az úrhölgy – (úgy
129 12,    II|            római nyelven beszél! – szólt összecsapva a kezeit a párizsi
130 12,    II|        lepihenjen, akkor aztán így szólt Vavel a tábornoknénak:~ ~–
131 12,   III|        címerrel.~ ~Az oltalomlevél szólt Vavel de Versay, expatriált
132 12,   III|        kérdé a kapitány.~ ~– Nem – szólt Vavel, kezét nyújtva neki. –
133 12,   III|            kérem önt igen szépen – szólt a kapitány hátra lépve. –
134 12,   III|          is itt lesz.~ ~– Értem! – szólt Vavel elmosolyodva.~ ~–