Rész, Fejezet

 1  1,     I|       keservesen hangoztatta a „mama! óh kedves mama! egyetlen szeretett
 2  1,     I|               az elátkozott sors?~ ~– Óh, az iránt nem aggódom. Akik
 3  1,   III|         amitől önt megfosztották?~ ~– Óh! Abukir-szín gros de Naples
 4  1,   III|           addig senki se jön ide.~ ~– Óh, én szeretek egyedül lenni.
 5  1,   III|               kérdezősködés nélkül. – Óh, drága, kedves virágom!~ ~
 6  1,   III|           mondom: Alfred Cambray.~ ~– Óh, azt a másikat én elfelejtem:
 7  1,   III|              tartani?~ ~– Játékbubát? Óh, azzal én magam szoktam
 8  1,    IV|              besúgni, amit megtudtak. Óh, ezek nem tesznek mást,
 9  1,    IV|           legújabb diadalcouplet-jét. Óh, ez valóságos csodagyermek
10  1,    IV|           megtalálásának véletlenére! Óh, mi szomorú mesterségbe
11  2,     I|              is maradjon valami.”~ ~– Óh, az én tisztjeimnek nem
12  3,    II|            Látod. Vér jött utána.~ ~– Óh Istenem! – kiálta föl erre
13  3,    II|         nagyon megharagítottalak.~ ~– Óh ez nem harag! – sóhajta
14  3,   III|                A gróf küldte önt?~ ~– Óh, dehogy az küldött. Bár
15  3,   III|            Isten megtartsa az életét. Óh, siessen, jó Henry.~ ~–
16  3,    IV|      kíváncsiság hatalmas ösztön.~ ~– Óh, kérem alássan. Tessék besétálni
17  3,    IV|               hát kinek az ura ?)~ ~– Óh, ezer örömmel! Azazhogy
18  3,    IV|          gyors stimulantiákat * .~ ~– Óh, csak siessen ön!~ ~– Öt
19  4,   III|             látni, ha felocsúdik.~ ~– Óh, ez iránt biztos vagyok.
20  4,   III|               a közelben hálatja.~ ~– Óh, nem, nem! Jövőre pénzt
21  4,     V|    arcfintorra kényszeríté magát.~ ~– Óh, uram s én Istenem. Hát
22  4,     V|        előleges megtekintés végett?~ ~Óh, Mátyás mesternek volt tervezetes
23  5,    II|               idomítottam a fickóból. Óh, én hírhedetto idomár vagyok.
24  5,     V|               az én hosszú éjszakáim! Óh, miket nem tanulok én abban
25  5,     V|           látni, én is az leszek.~ ~– Óh, az én boldogságom napja
26  6,     I|            igaz részvéttel Lajos.~ ~– Óh, én magam vagyok az oka,
27  6,     I|              A leány összerázkódott.) Óh, Istenem! Én magam tapostam
28  6,     I|          könnyek gyűltek e szóra.~ ~– Óh, édes, jó uram. Ugyan hogy
29  6,     I|               rémek huhogását hallja. Óh, én nagy, nehéz bűneim!~ ~–
30  6,     I|           Szemei rémtűzben égtek.~ ~– Óh, Uram, irgalmazz! Szent
31  6,     I|     Elveszítjük a szegény Henryt.~ ~– Óh Istenem! – Milyen egyedül
32  6,     I|            haldokló ember imáját.~ ~– Óh, azt tudom én könyv nélkül.~ ~–
33  7,    II|           lehulltak! Szabad vagy!~ ~– Óh, Istenem, irgalmazz!~ ~Úgy
34  7,    II|              égető sugarához nem.~ ~– Óh, Istenem, mit beszél ön,
35  7,    II|         megtudni, hogy ki vagyok!~ ~– Óh, te rettenetes vagy! – szólt
36  7,    II|       hozzájok hasonló legyek valaha. Óh, azt nem engedi meg Isten!~ ~
37  7,    II|              ha Isten úgy akarja.~ ~– Óh, hiszen érts meg engem –
38  7,    II|                Hogy lesztek boldogok? Óh, ez – hahahaha!~ ~Nem tudta
39  7,    II|              pirosvirágos mezőn.~ ~– „Óh, be szép világ! Óh, be kedves,
40  7,    II|                    Óh, be szép világ! Óh, be kedves, szép világ!”~ ~
41  7,    IV|              magadhoz – monda Marie – óh, én nagyon szófogadó leszek.
42  7,    IV|        Katalin előtt, mint szabadító: óh, hogy ragyogott át Marie
43  7,     V|                  Te megtartottad azt? Óh, add oda Lajos. – Olvasd
44  7,    VI|              és kert az övé lesz!~ ~– Óh, be jó lesz! – monda Marie.~ ~
45  7,  VIII|         ketten siettek be a parkba.~ ~Óh, mennyi látnivaló, mennyi
46  7,  VIII|            hogy azt el lehet fogni.~ ~Óh, mennyi kacagnivaló volt
47  7,  VIII|             alkalommal kapogattak.)~ ~Óh, de ami mindennél nagyobb
48  7,  VIII|     megmutatja, hogy ő is ért hozzá: „óh, én egész nap szeretnék
49  7,  VIII|              átfűzve őt karjával.~ ~– Óh, milyen boldog fogok én
50  7,  VIII|        valamennyit el akarta olvasni! Óh, hogy fog ő ezekbe holnap
51  7,  VIII|              engemet is festeni?”~ ~– Óh, igen. Holnap mindjárt megkísérlem.~ ~–
52  7,  VIII|      mennyország örömei közé ragadja. Óh, a jó Isten egy részét a
53  7,  VIII|            gyakorlat hódítja meg.~ ~– Óh, én egész nap a zongora
54  7,  VIII|           szabva a rendes dolgod.~ ~– Óh, az nagyon jó lesz! Igazán
55  7,  VIII|                nem akar-e aludni?~ ~– Óh, olyan szép este van: s
56  7,  VIII|               urak aludni mentek.~ ~– Óh, milyen álmos vagyok már;
57  7,  VIII|          Várbul, ami Marie-é volt.~ ~„Óh, Istenem!” – rebegé a leány,
58  8,     I|            szemközt fogom őt találni! Óh, énnekem erős sejtelmeim
59  8,    II|              víz, sem ebugatás,~ ~ ~ ~Óh szerelmes egek! a nem más:~ ~ ~ ~
60  8,    II|       küldetésekkel volt megbízva.)~ ~Óh, mint reszketett Marie-nak
61  8,    II|              nem vennék jó néven.~ ~– Óh, bizony mások is megteszik
62  8,   III| visszahódítani, mint a szeretőjétől.” Óh, mily jól esett az az egy
63  9,     I|       elfelejtkezett. – Beszélt vele? Óh, szóljon, szóljon, mit mondott?
64  9,     I|          karjait, kiáltozá: „Leányom, óh leányom; Amélie-m!”~ ~Cambray
65  9,     I|              meg? Szép lett? Megnőtt? Óh, mondja ön. – Nem hozhatta
66  9,    II|               mikor visszakértem.~ ~– Óh Istenem! Meghalt?~ ~– Nem!
67  9,    II|        gyanítható főszereplője)~ ~ ~– Óh drága Cambray! Ez a te képed! –
68  9,   III|                  sóhajta fel Lajos. – Óh, Katalin, mennyit szenvedtem
69 10,    II|               vizet sem égő ajkadnak. Óh, eressz magadhoz! Ott nem
70 10,    II|        rácsfüggöny elé, s őrködött.~ ~Óh, dehogy történt az meg Marie-val,
71 10,    II|             merek magamban menni.~ ~– Óh, te vitéz puskás! No, hát
72 10,    II|          szegény fiúnak az anyja.~ ~– Óh, az nagyon jó lesz: azt
73 10,    IV|       elvesztettünk négy órai időt.~ ~Óh, erre a négy órára hagy
74 10,    VI|              fel! Kezdj újra élni!”~ ~Óh, hiszen ez volt az az ember,
75 10,    VI|        kísérte – ezóta ott vannak.”~ ~Óh, hogy ápolgatta, dédelgette
76 10,    VI|               felsikoltó hölgyet.~ ~– Óh, milyen asszony vagy te!~ ~ ~ ~
77 10,    VI|             van, – az pernye és hamu. Óh, hányszor kért ő engem erre!~ ~
78 11,    IV|               ezredre került a sor.~ ~Óh, hisz ezek már veteránok!
79 11,   VII|           karjaira, csak a lábaira.~ ~Óh, ez nevezetes tényező a
80 12,     I|              megszokják az asszonyok? Óh, a nőknek a képtelenségig
81 12,   III|           vagyok önnek kötelezve.~ ~– Óh, kérem önt igen szépen –
82 13,     I|           csókjaival, könnyeivel.~ ~– Óh, én drágám. Óh, én szentem!
83 13,     I|        könnyeivel.~ ~– Óh, én drágám. Óh, én szentem! Óh, én kicsi
84 13,     I|               drágám. Óh, én szentem! Óh, én kicsi kis bálványom!~ ~
85 13,     I|             lágy kezét, suttogva:~ ~– Óh, ne beszélj oly hevesen.~ ~
86 13,     I|               Mennyit sírt miattam! – Óh, ha tudnád, miket végeztünk
87 13,     I|               de engem a kárhozattól. Óh, ha tudnád, mit szenvedtem
88 13,     I|       vezekleni és vétkét jóvá tenni. Óh, minő rettenetes napok voltak
89 13,     I|          szelídebb csapást: a halált! Óh, minden órában rettegni:
90 13,     I|           vagy halva temetkezni el! – Óh, milyen jól tetted, hogy