Rész, Fejezet

 1  1,   III|           ha nevemet mondom: Alfred Cambray.~ ~– Óh, azt a másikat én
 2  1,   III|            ez még annál is szebb!~ ~Cambray úr felöltöztette a kisleányt
 3  1,   III|      beledobta a kandalló tüzébe.~ ~Cambray úr is megpróbálkozott azzal,
 4  1,   III|          volt a másodiknál, úgyhogy Cambray úr, mikor a kisleánnyal
 5  1,   III|      equipage-án fog visszatérni.~ ~Cambray úrnak meg kellett engedni,
 6  1,   III|            vezetni. Meglepjük őt.~ ~Cambray úrnak tetszett ez az ötlet.
 7  1,   III|           véletlennek köszönheti.~ ~Cambray úr maga is régi nemes volt;
 8  1,   III|           egy öltözőszobába vezette Cambray urat. Ott nem volt senki.~ ~
 9  1,   III|     harmónion méla hangját, melyben Cambray úr megismerte Beethoven * „
10  1,   III|             a mama nagyon ideges.~ ~Cambray úr csendesen benyitá az
11  1,   III|         társaság közepett megjelent Cambray úr, egyszerű barna téli
12  1,   III|     helyeikről: zúgás támadt. Ekkor Cambray úr megszólalt:~ ~– Én megtaláltam
13  1,   III|    egyszerre az egész társaság mind Cambray urat vette körül. A szép
14  1,   III|        Lyonel márki vagyok.”~ ~– Én Cambray Alfréd.~ ~– Ah, legyen olyan
15  1,   III|           Valami rendkívüli eset!~ ~Cambray úr aztán elmondta sorba,
16  1,   III|         marquis de Fervlans odament Cambray úrhoz, megszorította mind
17  1,   III|            suttogá a szép szöszke a Cambray úr mellett ülő barna szépségnek
18  1,   III|           válságon, s azzal odament Cambray úrhoz.~ ~– A grófnő óhajt
19  1,   III|           elragadó bűbájjal tekinte Cambray úrra, s azzal mindkét kezét
20  1,   III|              hogy kapcsolatba hozza Cambray úr fekete kesztyűivel, amik
21  1,   III|       veszélytől szabadított meg.~ ~Cambray úr pedig hallgatott is,
22  1,   III|        magának legkedvesebb volt.~ ~Cambray úr azonban nem tette azt
23  1,   III|            mindkét kezével megfogta Cambray úr kezét, háromszor felemelte
24  1,   III|           az előterem ajtaján, amíg Cambray úr el nem távozott a vestibule
25  1,   III|           ajtaján.~ ~…… Amint pedig Cambray úr kilépett a grófnő budoárjából
26  1,   III|      grófnővel és kisleányával.~ ~… Cambray urat pedig vitte a márki
27  1,   III| gyorsasággal Párizs utcáin végig.~ ~Cambray úr el volt merülve gondolataiba;
28  1,   III|           hintó ajtaját, s a lelépő Cambray úr egy kivont kardú sergeant-nal
29  1,   III|            közöm ehhez? Az én nevem Cambray Alfréd.~ ~– Éppen önre vártunk…~ ~……
30  1,   III|            vártunk…~ ~…… Most aztán Cambray úron volt a sor, hogy kacajra
31  1,   III|             kacajra fakadjon!~ ~ ~ ~Cambray urat, miután zsebeit kimotozták,
32  1,   III|          Már ebédeltem – monda neki Cambray úr.~ ~– Mikor?~ ~– Még tegnap.~ ~
33  1,   III|           önnek helyén van a szíve, Cambray úr. Önnel nem lehet a megkezdett
34  1,   III|                    Köszönöm – szólt Cambray, belecsippentve a burnótba,
35  1,   III|          jövünk. Áll az egyezség?~ ~Cambray úr vállat vont.~ ~– Tehát,
36  1,   III|               A háládatlan! – szólt Cambray úr iróniásano .~ ~– Kérem.
37  1,   III|          kérdé az önfeledés hevével Cambray úr.~ ~– Dehogy fogták! Hiszen
38  1,   III|           hogy merrefelé szöktek.~ ~Cambray úr visszatartá a sóhajt,
39  1,   III|             a sakkhúzást nem tűröm, Cambray úr! Tanúk és adatok vannak
40  1,   III|           titokba be volt avatva.~ ~Cambray gúnyosan mosolygott.~ ~–
41  1,   III|                Hogyan? – kiálta fel Cambray, nem bírva felgerjedésének
42  1,   III|             összecsapva indulatosan Cambray, – hogy egy nyolcéves leánygyermek,
43  1,   III|           mesének tartottam – szólt Cambray, két összetett kezét térdei
44  1,   III|            önök előtt ellátszott.~ ~Cambray magánkívül ragadta elő zsebéből
45  1,   III|          Már lecsendesültem – szólt Cambray – s úgy hiszem, hogy ön
46  1,   III|               Azt nem fogjuk tenni, Cambray úr; ellenkezőleg nagy gonddal
47  1,   III|       Álmodta ezt az önök tanúja.~ ~Cambray úr. Beszéljünk okosan. Ön
48  1,   III|              S ha azt mondom önnek, Cambray úr, hogy ön vonakodása által
49  1,   III|              Azt felelem rá – szólt Cambray, nyugodt mosollyal emelve
50  1,   III|           mármost azt mondom önnek, Cambray úr – szólt kemény hangon
51  1,   III|          hangon de Fervlans –, hogy Cambray, a bankár, mondhat valamit,
52  1,    IV|               van joga; attól pedig Cambray úr még messze van. Majd
53  4,    IV|                  Amélie kihallgatja Cambray és Vavel beszélgetését (
54  8,    II|  Avoncourt-nak van még tudomása, ki Cambray álnév alatt rejtőzött sok
55  9,     I|          túl elmúlt – egy perc.~ ~– Cambray! – kiáltá a hölgy, s kezének
56  9,     I|      kiáltást.~ ~– Igen, Madame, én Cambray vagyok, más néven marquis
57  9,     I|            óh leányom; Amélie-m!”~ ~Cambray keserűn szólt:~ ~– Azt a
58  9,     I|         könyörgött.~ ~– Ejh – monda Cambray –, mit tartozom én önnek
59  9,     I|         fiatal leány!~ ~Az eltávozó Cambray egy könnyeiben feloszló
60  9,    II|            Aki ezt mondta nekem, az Cambray…~ ~– Cambray? – szólt elbámulva
61  9,    II|       mondta nekem, az Cambray…~ ~– Cambray? – szólt elbámulva Marie. –
62  9,    II|            szólt elbámulva Marie. – Cambray itt van? Az én megszabadítóm,
63  9,    II|     felkeresned.~ ~– Miért nem?~ ~– Cambray kívánta – nem! parancsolta
64  9,    II|           képet s ezt a levelet itt Cambray hozta nekem Párizsból; a
65  9,    II|         siratom, csak magamat. – És Cambray, a te védelmeződ s az én
66  9,    II|        főszereplője)~ ~ ~– Óh drága Cambray! Ez a te képed! – szólt
67  9,    II|             a gondjára legyen bízva Cambray? Az nem lehet!~ ~– Hát mit
68  9,    II|             mikor azt mondják, hogy Cambray itt fekszik betegen a szomszéd
69  9,   III|      mellett.~ ~– Mit? D'Avoncourt: Cambray itt van! – kiálta magánkívül
70  9,   III|         öldöklő fegyvert.~ ~– Igen. Cambray itt van. S most ő vigyáz
71 10,    II|            maradni, Lizett. Hol van Cambray?~ ~– Mit tudom én? – Hol
72 10,    II|             Mit tudom én? – Hol van Cambray? – Szép kérdés! Mintha a
73 10,    II|      feltalálni. – Keresheti azt! – Cambray nemes ember volt! – Cambray
74 10,    II|         Cambray nemes ember volt! – Cambray okos ember volt. – Nemes
75 10,    II|          csengő, szelíd hangjával: „Cambray! Atyám! Itt vagy?” Sehonnan
76 10,    II|          üres volt: azon nem feküdt Cambray.~ ~Azután szétnézett a szobában
77 10,    II|   mindenséggel – a semmiséggel.~ ~– Cambray! Atyám! – kiálta Marie a
78 10,    II|           őt magától taszítani.~ ~– Cambray! Bocsáss be! Én vagyok.
79 10,    II|             zsémbelni.~ ~– No lásd, Cambray, én mármost haragszom rád;
80 10,    II|           lefekhetném. Jó éjszakát, Cambray!~ ~E szavakra a kór megszűnt
81 10,    II|          kanóca füstölögve lobogott Cambray fejénél, s bevilágítá annak
82 10,    VI|          Nem akart-e az vele jönni? Cambray nem eresztette-e? Elfutott-e
83 12,     I|        hallott már semmit.~ ~– Csak Cambray meg ne halt volna!~ ~– Úgy!