Hetedik rész
Új élet a háznál
I.
Mikor a haza áldozatokat követel: igaz honfinak kötelessége azokat meghozni; bármily nagy lemondásba kerüljön is.
Így tett Drávakereszturi Görömbölyi Bernát alispán úr is, amidőn a megye rendei részéről kötelességévé tétetett, hogy az 1808-iki országgyűlés 2-ik Törvénycikkelye I. §-ának és az azt követő §-oknak személyes megjelenésével is érvényt szerezni serénykedjék.
A feladat ez volt: megjelenni személyesen azoknál a „potior”-oknál, akik a 3. t. c. 17. §-a értelmében a „lustratió” alkalmával saját becses személyeik és illetőleg lovaik helyett a „birsagium”-ot küldték meg: az ötven nehéz márkát.
Ezek közé tartozott Vavel Lajos.
Az alispán feladata volt e refractariusokat patrioticus argumentatiokkal ad meliora capacitálni.
Az áldozat pedig abbul állt, hogy arra az időre, amit e célból a Névtelen Várban eltölt, a pipázásról le kell a tekintetes úrnak mondani.
Jövetelét megelőzőleg levelet írt a grófnak, egész kordiálisan előadva múltkori gyors visszavonulásának indokait, s bejelentve hivatalos látogatását; nem hagyta említetlenül a fatális labodafőzeléket és a békacombokat sem.
Szokás szerint adomával köszönte be.
– Úgy teszek, gróf úr, mint az egyszeri légátus, aki az első kínálás után hasztalan várva az óhajtott másodikra, maga szólítá meg a házigazdát: „Mit tetszett csak az elébb mondani?”
Vavel ezúttal mosolygásra kényszeríté az arcát; helyre akarta hozni a múltkori gorombaságát ily tekintélyes férfival.
– Szívesen látott vendégem az alispán úr.
– Ugyan kemény időnk van már novemberben.
– Egészséges idő egészséges embernek.
– A gróf úr az utóbbi időkben betegnek méltóztatott lenni.
– Nem én. Tudtommal semmi bajom sem volt.
– No, mert onnan gondoltam, hogy nem méltóztatott eljönni a nagy lustratióra, hanem az ötven nehéz márkát tetszett megküldeni.
– Engedelmet kérek, hogy egy kérdéssel eléje vágjak a tekintetes úrnak. Sokan jelentek meg azon a lustratión?
– Az alsóbb rendű nemességből elég számosan, hanem a főnemesség távollétével ragyogott. Ezt én az insurrectionalis törvény 3. cikkelye II. paragrafusának tulajdonítom, mely megtiltja a nemes felkelőknek bármely arany és ezüst ékszert viselni öltönyeiken. Ami pedig azon célból hozatott, hogy egyrészről a pompában való vetélkedésnek eleje vétessek, másrészt pedig az ellenségnél is a rablási ösztön csillapíttassék.
Vavel Lajos e szókra nem fojthatta el az önkényt jövő kolerikus nevetést.
– Tehát alispán úr azt hiszi, hogy én azért nem álltam elő magamat mutogatni, mert nem szabad arany gombokat és mentekötőt felraknom a dolmányomra és kacagányomra?
–Egyéb okot nem tudok találni.
Vavel gróf kezdte észrevenni, hogy az alispán iróniázik.
– Hát megmondom én a magam részéről az igazi okot.
Nem mentem el a lustratióra, mert tréfának és gyermek játéknak tartom a meghozott törvényt, amely mindjárt ezzel a mentalis reservátával kezdődik: „a magyar nemesi fölkelés csak akkor hívandó fel, ha kültámadás veszélye forog fenn”, – tehát ezt a fölkelő sereget előre felkészíteni, betanítani, fegyverben gyakorolni nem lehet; – azután: „akkor is csak azon esetben, ha a támadó ellenség oly hatalmas volna, hogy annak a rendes császári királyi hadsereg ellent nem tudna állni”. Azt pedig, hogy az ellenfele hatalmasabb, minden hadvezér csak akkor szokta megtudni, mikor már erősen megverték. Tehát a magyar nemesi fölkelésnek az lenne a feladata, hogy készületlenül, gyakorlatlanul álljon elő akkor, mikor a rendes hadsereg nem képes helytállni a hatalmasabb ellenségnek. – Hisz ez gúny! – S milyen az egész szervezés? – Minden nemes, akinek 3000 forinton felül van a jövedelme, lovas lesz, akinek azon alul van, az gyalog; – tehát nem a képesség határoz, hanem az erszény. – Minden város ád egy lovast, s azt maga szereli fel. Szép svadrony lesz belőle! A nemesurak maguk hoznak hazulról puskát, kardot. Azokat a jámbor vadászfegyvereket, amikkel a compossessor urak a nyulakat ijesztgetik a tarlón, a francia bajonettekkel szembeállítani! Mikor mindez megvan, akkor határozni fog minden vármegye, hogy milyen egyenruhába öltöztesse a maga nemességét. Akkor azok maguknak tiszteket választanak, mint a vármegyén alispánt, szolgabírót: nem kérdezve, hogy ki ért a had felállításhoz, vezénylethez, fegyvergyakorlathoz, kinek van hősi bátorsága, tapasztalata, hanem azt, hogy kinek van fényesebb neve, vagy ki tud jobban itatni. S ezeket indítani el oly hadsereg ellen, melynek tisztjei a csaták tűzkeresztségében szerezték vállrózsáikat! – Ah, uram! Ez egy rettentő merényletnek tűnnék fel egy nemzet színe-java ellen: ha a kivitelben tréfának nem bizonyulna be.
A hadviseléshez legelőször is pénz kell. Ezt elfeledték az ország rendei megszavazni. Önöknek nincs pénzük. Ezen elmúlik az egész veszedelem. A nemesi felkelő sereg addig elmegy, amíg a tarisznyában tart a hazulról elhozott tepertős pogácsa; mikor az elfogyott, hazamegy. Ágyút sem kell ellene elsütni. – Tréfának veszi ezt a dolgot minden ember. Törvényhozók és hadvezérek. – A lustratiót, azt a tréfát, hogy minden nemes menjen fel a megye székvárosába bemutatni, hogy van kardja és puskája, vagy hogy tud lovon ülni, a mi svábjaink igen találóan elnevezték „Lustreisio”-nak. Ne beszéljünk róla többet. – Ha egyszer egy igen komoly dologról lesz szó, akkor higgye uram, és tartsa meg adott szavamat, hogy az első hívásra ott leszek az elsők között, akik a nagy tragédiát kiegészíteni sietnek; hanem a komédiát nézni sem szeretem, nem hogy játszani benne. – Hagyjuk ezt a bohóságot. Azt mondom én, alispán úr, hogy mulassunk valami okosabb tárgy felett. – Van ebben a házban egy csendes kis pncebolt, ott vannak hatalmas jó borok, pompás jó Latakia…
– Mit? Latakia? Hisz az dohány!
– Mégpedig török. Oda bevesszük magunkat, kvaterkázunk, adomázunk, és fumigáljuk a világot.
– Igen biz én, csakhogy az arra rendeltetett helyen és nem a szokott öltözetemben.
– Ahán! Hogy azt más valaki meg ne érezze.
– De hisz akkor egy makulányi igazság sincs abban a mendemondában, amit a gróf úrról a rossz nyelvek elhíreszteltek; mert ahogy én azt a bizonyos úrhölgyet ismerem, az ugyan meg nem ijed a dohányfüsttől: láttam én azt már olyan dohanyfüstben is helytállani, ahol az ember nem imerte meg, hogy ki ül átellenében, s még csak nem is köhécselt tőle. Ez nem lehet a gróf úr donnája. Aki felől ugyan őrizkedni fogok többé kérdezősködést intézni, amióta a gróf úr meg akart duellálni az első kérdésem miatt, hogy ijedtemben a kapufélfától vettem búcsut. – Nem, erről nem szólok többet! Hanem az a másik donna: az mégis szeget ütött a fejembe. Az mindenütt nagymértékben pártjára kel a gróf úrnak, s kész magát exponálni miatta. Ezúttal is, ha őnagysága rá nem beszél, hogy jöjjek a gróf úrhoz személyesen, elhalmozva a gróf urat annyiféle magasztalásokkal, amennyi egy embernek sok is: hát a főbírámat küldtem volna magam helyett a „sigillum compulsorium”-mal. No ez a nagy buzgóság nekem mégis gyanús dolog attul a másik donnátul!
Vavel Lajos nem haragudott meg; nevetett.
– Spectabilis most mindjárt úgy jár velem, mint az egyszeri kritikus, aki a koncert végén megkérdez egy mellette álló urat: „Ugyan ki az az énekesnő, aki olyan borzasztó hamisan énekel? – „Az az én feleségem.” – „Nem is azt akartam mondani, hanem az a másik hölgy, aki zongorán kíséri, az játszik kiállhatatlanul: vajon ki lehet?” – „Az az én testvérem. – „Ezer bocsánat, tévedtem: a zenemű hibás; ugyan ki csinálhatta azt az ostobaságot?” – „Én magam!”
Bernát úr meg volt hódítva. Ez a gróf nemcsak pipázik, de még adomázik is. Hisz ez talpig derék ember. Ezzel régen meg kellett volna már ismerkedni. Titokban iszik, titokban dohányzik, és titokban szerelmeskedik. Ezek mind olyan clandestinumok, amik ellen az adminisztrációnak nem lehet kifogása.
Hát még mikor a boraival és a konyhájával megismerkedett a grófnak, odalenn, abban a kis pinceboltban a torony alatt! Szó sem volt hüllőkről és nyáladék kagylókról: becsületes, zsíros, tömör, harapni való ételek kerültek az asztalra; egészen a gyomor nemzeti kívánalmai szerint elkészítve. S aminek legkevésbé volt szűke, a magyar asztal legdrágább fűszere, a tréfás adomázás. Azokban a gróf éppoly kifogyhatatlan volt, mint az alispán, aki kénytelen volt megvallani, hogy a gróf az első ember a hazában, akinek ő, az adomák Nagy Mogulja, az elkezdett adomájának a végét nem tudja előre elmondani. Aztán pontban tizenkét órakor ebédel, mint minden romlatlan keblű magyar. S iszik a vendégével tiszta lelkiismerettel. S mikor pedig rágyújt, azt teszi egész férfiúi önérzettel.
Ebéd vége felé olyan nagy lett az alispán bizalma a grófhoz, hogy még egy áldomást is mert indítványba tenni. Az pedig veszedelmes áldomás volt, amiért a „szállok kendnek!” felhívásra könnyen megeshetik, hogy az embernek pisztollyal „állnak eléje!”
– Nem mulaszthatom el, hogy mint e várnak vendége, poharat ne emeljek ennek, bár ismeretlen, úrnőjére; s minthogy nem tudhatom, hogy egy-e vagy kettő, ennélfogva emelek mindjárt két poharat. Vivant!
A gróf nobel ember volt: ahogy Sátán Lacinak megmondá, hogy nem szokott ő olyan emberre rálövöldözni, akinek egyszer az asztalánál poharat töltött, úgy ezt a regulát ezúttal is obszerválta, s maga is két poharat vevén a kezébe, mind a kettővel koccintott ez áldomásra, s kiitta mind a kettőt a körömpróbáig.
A poharazás végével Bernát úr egészen elérzékenyedett. Biztosította a grófot pártfogásának teljes mértéke felől.
– Még egyszer találkozni fogunk az életben – mondá megszorongatva szíves házigazdája kezét.
– Remélem, hogy kedvezőbb csillagzat alatt.
– Én is remélem: mert nem szeretném, ha legközelebb avégett kellene ide jönnöm, hogy a II. törvénycikk 8-ik paragrafusát hajtsam végre.
– Nem emlékezem rá, mi van benne? Mit rendel az el?
– Ami a harcból elmaradókra van kimondva: a megtizedeltetést.
S ezt megfelelő kegyetlen pátosszal monda, szemeit és fenyegető ujjait az ég, azazhogy a pincebolt felé emelve. Vavelt pedig ez nagyon jó kedvre hangolta.
– De hogyan fog ön engemet magamat egyedül megtizedeltetni?
– Azt csak bízza ön rám – szólt széttekintve, ha nem hallgatózik-e valaki. – Lesz gondom rá, hogy ön, ha megtizedeltetik is, meg ne haljon. Nem ismeri ön azt az adomát az angol hajóskapitányról, akinek egyszer a hajóslegényeit meg kellett tizedeltetni, mert gyáván viselték magukat az ütközetben?
– Harminc matróz közül tizenötöt meg kellett neki lövetni; aztán fele irlandi volt, fele anglus. Az irlandiakat ki nem állhatta. Hát mit csinált? Felállította őket sorba ezen vers szerint: „populeam virgam mater regina tenebat”. Hadd mutatom meg ezt sorba rakott palackokkal. A gömbölyűek az anglusok, a négyszögletűek az irlandiak. Így állnak ni, szépen:
Akkor elkezdték számlálni sorba, minden kilencediket főbe lőtték: az anglusok mind megmaradtak, az irlandiak mind meghaltak. Látja-e? Kilenc! Megint kilenc! Valamennyi négyszegletű mind a földön fekszik. Ezt fogom én is praktizálni, ha arra kerül a sor: mert én is ismerem a különbséget az anglusok és az irlandusok között – idehaza. Azért előre megmondom a gróf úrnak, hogyha ilyen helyzetbe kerül, csak a „po” syllaba alá tartsa magát, mert a „pu” syllaba veszedelmes lesz.
– Ahhoz fogom magamat tartani – mondá Vavel, komoly ábrázattal.
Vendégének még több ilyen nagy exmissiót kellett mai nap elvégezni. Azért érzékenyen agyba-főbe csókolva szíves házigazdáját, sietett a beforspontolt hintajához eljutni, egészen másnemű érzések között válva meg a Névtelen Vártul ezúttal, mint a legközelebbi alkalommal.
Vavel Lajos aztán ruhát váltott; kimosdózott, s mikor a rendes ebéd ideje volt, megjelent Marie-val elkölteni az ő finom csigalevesét, murokfőzelékét, és téjhab tésztáit. S még csak meg sem látszott rajta, hogy jókedve volna.
Drávakereszturi Görömbölyi Bernát úr pedig sorba járván a refractarius meg nem jelenőket, s mindenütt hasonlóan excipiáltatván, re optime gesta tért haza a székvárosába, s referált a legközelebbi sedrián, hogy rendben van a vármegye.