I.

Az öreg komédiás, ahogy a híres színész önmagát nevezte, éppen délutáni teáját készítette szőnyeges fészkében, amikor az előszoba fölött megszólalt a csöngetyü, s Adél, az agglegény-háztartás gazdasszonya, aki jól ismerte a vénülő ember idegességét, félénken benyitott a dolgozószobába.

- Nagyságos úr, egy fiatal hölgy van odakünn, - mondta bátortalanul. - Egy szőke, tizennyolc­esztendősnek látszó leány, aki a nagyságos urral mindenáron beszélni akar.

- Nekem nincs dolgom semmiféle fiatal hölggyel, kiáltott a művész nyersen a gazdasszonyra. Megmondtam, hogy a római pápa számára se vagyok itthon, s ha még egyszer háborgat, hát maga is mehet az Isten hirével. Vigye az ördög a sok dologtalan tolakodóját...

Meglehetős hangosan kiáltotta ezt, oly hangosan, hogy szavai kihallatszottak az előszobába is. A „fiatal hölgy” kétségtelenül meghallotta a lármát, legalább a következő pillanatban engede­lem nélkül föltárta a szoba ajtaját, s vérvörös arccal, az izgatottságtól csillogó szemmel lépett be a híres férfi szentélyébe. Még szinte fuldoklott a sietségtől, az arcán könyek folytak végig, s pihegve, magánkivül rebegte:

- Bocsánat, mester, bocsánat, de ne utasítson el... Csak azt engedje meg, hogy elmondjam, miért jöttem...

A nagy ember bámulva nézett különös látogatójára, s a fiatal leányt látva, egyszerre elpárol­gott a haragja, amellyel az imént a bejelentést fogadta. A gazdasszony ijedten kisurrant, a mester szeme pedig szinte rajta veszett a bájos képen: a látogató szőkehaju, feketeszemü gyermek volt, az angol leányokéhoz hasonló, rózsás arcszínnel, nem nagyon magas, de igen graciózus kis teremtés, aki most ijedten kuporodott meg az egyik fauteuil mellett. Látszott rajta, hogy az előkelő társasághoz tartozó leány, - télies kosztümjéhez pompásan illet a sötét­kék nemezkalap s a megdöbbent modorából is látnivaló volt, hogy nem igen ismeri a nyomo­ruságot és a nélkülözést. A mester ámulva nézte, aztán jóindulattal elmosolyodott.

- Nono, - mondta barátságosabban, - térjen magához kicsi leány, nem vagyok én olyan emberevő, amilyennek látszom. Tegye le szépen a kalapját és üljön le ebbe a karosszékbe, majd mindjárt kap egy csésze jó teát, amitől a bátorsága visszatér. Most pedig mondja el, hogy miért jött.

Ujra pepecselni kezdett a szamovárjával - a hires színész élete kétharmadrészét teafőzéssel töltötte, - s hamarosan odatolt a kis vendég elé egy csésze aranysárga teát. Aztán nyájasan hátradőlt, - ilyenkor, amikor jó hangulatban volt, csupa bonhomia ült ki kövérkés arcára, - s jókedvüen így szólott:

- Tehát halljuk!

A fiatal leány kipirulva hajtotta meg bájos fejét, aztán engedelmesen leült az egyik fauteuilba.

- A nevem - mondta még kissé félénken, - Cauders Ella. Apát talán ismeri a mester, hiszen apát mindenki ismeri... Még most is remegek arra a gondolatra, ha apa megtudná, hogy itt jártam...

- Micsoda, kegyed a Cauders Leó leánya?

- Igen.

- Cauders Leóé, a nagy gyárosé és vállalkozóé? És minek köszönhetem a szerencsét, amely ide vezette hozzám?

A fiatal leány arcát ujra elöntötte egy vérhullám, látszott rajta, hogy szinte remeg a felindu­lástól, aztán egyszerre keserves sírásra fakadt. Oly kétségbeesetten zokogott, hogy a cinikus öreg színész egy pillanatig tanácstalan részvéttel nézte. De csakhamar közelebb húzódott szép vendégéhez, s apai jóindulattal kérdezte:

- Mi baja? Mondja el őszintén, hogy mi bántja s legyen meggyőződve, hogy mindenre kész vagyok, amit csak kiván tőlem...

A leány lehajtotta fejét az asztalra s szégyenkezve, könnyes szemmel susogta:

- Arra kérem, hogy mentsen meg, ha azt nem akarja, hogy még ma este a Dunának menjek... Mentsen meg attól, hogy férjhez adjanak, hogy ahhoz az emberhez adjanak, akit teljes szi­vemből gyűlölök... Inkább a halált, mint ezt... Apának nem merem megmondani az igazat, s azért jöttem ide, hogy segítsen rajtam, védelmezzen meg...

A színész ijedten hallgatta végig a kétségbeesett kitörést, s ámulva kérdezte:

- És miért jött éppen én hozzám?

- Azért... Azért... Oh, ne kérdezzen...

Egy pillanatig csönd volt, de Lászlóffy, - így hívták a hires művészt, - csakhamar szomoruan bólintott a fejével.

- Azért keresett föl ugy-e, mert szerelmes belém?... A színpadon szeretett belém, ahol a szerel­mes grófokat és diplomatákat játszom?... Szegény kicsike, hát maga azt hiszi, hogy az életben is az vagyok, aki a kulisszák közt?

A leány még kétségbeesettebben zokogott, Lászlóffy pedig meghatottan folytatta:

- Kedves kisasszony, nézzen meg itt a nappali világításban, - önmaga is nevetni fog azon, hogy ilyen bolondságra gondolt... A deszkán még a fiatal hősöket kell játszanom, - ha nem játszanám, talán éhenhalnék, - de az életben ötvenhárom év nyomja a vállamat. Harmincöt esztendeje, hogy színpadon élek, tudja-e, hogy mit jelent a harmincöt éven át való komédiá­zás?... Tévútra vezette, hogy a frakk még megáll valahogy a derekamon, - pedig öreg, rokkant ember vagyok, aki már csak a jó teában találja az egyetlen örömét... Ha a függönyt le­bo­csátják, fáradtan sietek haza, mert még az is kimerít, ha emberi szót hallok magam körül... A maga ifjúsága nem illik az én cinikus vénségemhez, hiszen ez a rózsás arcocska arra való hogy a boldogságtól kipiruljon... Menjen szépen haza és verje ki a fejéből ezt a gyerekes álmot, s várjon türelmesen arra a daliás legényre, aki csak kegyedért fog élni... Nem maga lesz az első, aki nevetve fog visszagondolni menyecskekorában leányságának erre a hóbortos szeszélyére...

A hires színész e pillanatban csakugyan nem látszott fiatalnak, - a borotválkozástól kékes arca tele volt ráncokkal és gödrökkel, - de a leány szinte átszellemülve nézte. És a kényeztetett gyermek makacsságával susogta:

- Vagy az ön felesége leszek, vagy senkié... Nem bánom, akárhány éves; én szépnek és fiatalnak látom...

Lászlóffy kómikus gesztust csinált, - ahhoz sohase elég öreg az ember, hogy az efféle vallomás rosszul essék neki, - aztán mosolyogva megszólalt:

- És kihez akarják feleségül adni?

- Kovács doktorhoz, apa ügyvédjéhez, akiről azt beszélik, hogy a legjobb partie az egész városban... Bizonyosan ismeri, hiszen minden premièren ott van, s mindig fehér szegfüt visel a smokingjában... Húsz smokingja van és ugyanannyi frakkja, de én akkor se megyek hozzá, ha a szabója egész üzletét megvásárolja...

- A kövér Kovács doktor, aki a mult évben képviselőnek is föllépett?

- Igen.

- Hiszen az tudtommal többszörös milliomos...

A leány bánatosan rázta meg szőke fejét, Lászlóffy pedig elbájolva nézte egy darabig. Aztán hirtelen fölállott.

- Kedves kisasszony, most a kenyér után kell néznem, - ma este ujra a szerelmes grófot játszom, akiért a fiatal leányok rajongnak. Majd a gazdasszonyom kocsit hoz, amelyik haza­viszi, - a többire nézve pedig megigérem, hogy nem felejtem el a látogatását. Azt is meg­igérem, hogy be fogom magam vezettetni a házukba, - akkor aztán majd hosszabban beszél­gethetünk egymással. De most: Isten vele...

Kezet nyujtott a vendégének, s mielőtt megakadályozhatta volna, a kényeztetett, előkelő, szép leány rajongással odaborult a fehér kézre. Lászlóffy ijedten kiáltotta:

- Mit csinál?

Ella most ráfordította gyémántként ragyogó szemét s komolyan szólott:

- Ha elhagy, nem élek tovább. Elhiheti, mert mindig megtartom a szavamat...

Amikor a színész negyedóra mulva a színház felé baktatott, majdnem elgázolta egy villamos kocsi. Lászlóffy, a maga szomoru sorsára gondolva, nem látott, nem hallott semmit abból, ami körülötte történik. Hiszen a sorsa nem volt mindennapi: kihült szivével, fáradt elméjével még mindig a fiatalságot kellett hazudnia...