II.

Lászlóffy nem volt olyan vén, amilyennek beszélgetés közben szivesen mondta magát, de nagy, szinte tüneményes sikerei cinikussá tették minden emberi hiúság iránt. Fiatal korában koplalt és szinlapokat ragasztott, utóbb egy nyomorúságos truppot vezetett végig az Alföld kocsiszínein, s amikor nagynehezen fölkerült a fővárosba, egy csapásra meghódította a szeszélyes tömeget, amely idefönn a színészek alkotását bírálja.

Negyvenéves korában még jóformán csak azok a korcsmárosok ismerték, akiknél a koszt fejében néha a garderobe-ja királyi palástjait zálogban hagyta, s mikor negyvenegyedik születésnapját ünnepelte, már az egész Budapest róla beszélt. A Scribe valami öreg darabjában játszotta a herceget, utóbb a büszke nemes ifjúval csalt könyeket az asszonyok szemébe; s harmadik föllépése után közönség és sajtó egyaránt elismerte, hogy megszületett a legelső magyar színész. Csodálatos is volt, hogy a koplaló, rövidnadrágos ember, aki életében se beszélt talán nagyobb úrral a szolgabírónál, honnan szerezte azt a csillogó elegánciát, amellyel a szerepeit eljátszotta. Mindennapos volt a zsufolt ház s a tizenötszörös kihivás, az igazgató nagyszerü szerződést ajánlott, s a nyomorgó Lászlóffy csakhamar csinos legénylakásba költözhetett szegényes hónapos szobájából. Két év mulva Budapest asszonyai és leányai már csak a Lászlóffy nevét keresték a szinlapon s ha az ünnepelt művész résztvett az előadásban, a belépőjegyek tekintélyes ázsióval keltek el. Amikor külvárosi hónapos szobáját fölmondotta, Lászlóffy egyúttal beköltözködött a magyar színművészet történetébe is...

Talán a szokatlan, szinte szédületes siker volt az oka, hogy a kényeztetett színész némileg megundorodott az emberiségtől. Mi lehetett még, amiért küzdhetett, amiről álmodhatott volna? A szerelmi vágyak idején rég túljárt, dicsőségének a zenitjén állott, a vagyon nem izgatta, hiszen annyija most már biztosítva volt, hogy nem kellett többé félnie a nélkülözéstől. Kivívni való cél immár nem lebegett előtte s amikor esténként a színházból hazatért, sivárnak és unalmasnak találta az életét. Miben keresett volna örömet és mulatságot? Lászlóffy szótalanul vonult be a könyvtárszobájába, a szamovár alatt meggyújtotta a borszeszt s hajnalig elolvasgatott valami kedves könyvéből. És amikor lefeküdt, így szólott magában:

- Ha könyvek nem volnának, igazán nem lenne érdemes, hogy csak egy pillanatig is gyötrőd­jünk az élettel...

A posta olykor seregszám hozta neki a finom női leveleket, - ismeretlen asszonyok szerelmet vallottak neki, előkelő leányok egy-egy autogrammjáért epekedtek, - Lászlóffy kesernyés mosollyal dobta valamennyit a kályhába. Szerelem? Ojjé! Egyszer, húszéves korában, fél­éjsza­kán át ott settenkedett a berzence-vághalmi primadonna ablaka alatt s akkor olyan reumát szerzett a nedves éjszakában, hogy időváltozás előtt meg se bírta mozdítani a vállát és a balkezét. Azóta úgy képzelte, hogy a szerelem ostoba és veszedelmes dolog, ami többnyire reumával és elbutulással jár.

Lászlóffy még messze járt az ötvenedik évétől, amikor idegenek előtt már következetesen vén komédiásnak mondta magát. Nem hazudott, ő csakugyan úgy érezte, hogy vén. Szentül meg volt győződve, hogy gyomorbaj bántja, hogy a veséje nem egészséges s hogy pár év mulva megkapja a fővárostól azt a díszsírhelyet, amivel nálunk a művészeti érdemeket jutalmazni szokták. Pedig alapjában egészséges volt, mint a makk; csak az unalom tette beteggé és keserűvé. Aki az utcán vagy a színpadon látta, szépszabásu felöltőjével, amely a novellabeli főispánoknak se vált volna szégyenére, csillogó cilinderével és botjával, elismeréssel így szólott:

- Ha asszony lennék, rögtön beleszeretnék ebbe a gyönyörü szál férfibe...

Csakugyan annyira meghatották-e a vén komédiást az ártatlan leány szavai, a hiúsága vagy a jó szíve ébredt-e föl a furcsa látogatás után: Lászlóffy egész nap a szőke gyermekre gondolt, aki ma olyan váratlanul berontott hozzá. Este, - valami repriz ment - unottan és szórakozottan játszott, s a híres kritikus, akinek a szavára legtöbbet adnak a magyar időszaki sajtóban, hosszu cikket írt arról az érdekes és izgató fölfogásról, amellyel a nagy művész a féltékeny márkit ábrázolta. Előadás után több csésze teát megivott, sokáig olvasgatott Carlyle-ben, de mielőtt lefeküdt, vagy két óra hosszat járt föl és alá a könyvtárszobája szőnyegén. Utóbb az íróasztalához ült és levelet írt az öreg Caudersnek, a hires pénzembernek, akit eddig csak látásból ismert. Ezt írta neki:

„Kedves uram, egy önre nézve fontos ügyben óhajtanám becses idejét igénybe venni. Jelöljön ki helyet és időt, hogy a holnapi este folyamán találkozhassunk. Kész és tisztelő szolgája

Lászlóffy Sándor.”

A levélre, amelyet másnap elküldött a Cauders irodájába, délben udvarias válasz érkezett. Livrés inas hozta, s az állott benne:

„Kedves művészem, mindig és mindenütt rendelkezésére állok. Szivesen megyek önhöz, ha úgy óhajtja, de ha nincs ellenére, hát nálam is cseveghetünk egy csésze tea mellett, tíz után, amikor ön a színházzal végez. Csábításképp megjegyzem, hogy a teát magam hoztam Londonból, oda pedig hitelesített karaván hozta. Kész szolgája

Cauders.”

Lászlóffy ez estén is azzal az érdekes és izgató fölfogással játszott, melyet a híres kritikus annyira megdicsért benne, előadás után pedig kocsit vett és elhajtatott a nádor-utcai Cauders-palotába.