III.

A Cauders-palota kivülről közönséges bérháznak látszik, de amikor a portás az üvegajtót fölnyitja s az ember a szőnyeges, ragyogó előcsarnokban körülnéz, azt hiszi, hogy valami főhercegi kastély vesztibüljében van. A barokk-stilü lépcsőházat bolyhos szőnyeg borítja s a márványfalakban a villamos rózsák százai égnek. A portás csöngetésére odafönn egyszerü díszbe öltözött komornyik tárta ki az emeleti csarnok üvegszárnyait, s két másik chamoisszinü lakáj szedte le a vendég válláról a prémes bundát. Az egyik hajlongva megszólalt:

- A méltóságos úr már várja nagyságodat... Nem szükséges, hogy bejelentsem...

A szárnyas ajtók szétváltak, s Lászlóffy egy futó pillantást vethetett a fehér fényben uszó terem­sorra, amely a budapesti hatalmasság otthona. A színész nem értett sokat a pénz­ügyek­hez, de a Cauders poziciójával ő is tisztában volt, mint mindenki. E nagyszerü self made man pályafutását minden gyermek ismeri a magyar fővárosban. Az egyszerü kis könyvvivőből, aki egy felsőmagyarországi fürészgyárban kezdte a karrierjét, s akinek édesapja még borzas falusi gyerekeket tanított, negyven év alatt a monarchia legelőkelőbb pénzügyi kapacitása lett. Az is közismert dolog volt, hogy Cauders mindig példányképe volt a becsületességnek s a férfias korrektségnek. Neki ugyan nem vethették a szemére, hogy hatalmát és vagyonát stréberséggel, csalással vagy hizelkedéssel szerezte. Az érzékenységig jószivü, de nyers, szókimondó ember volt, aki a miniszternek épp úgy megmondta a véleményét, mint a legutolsó gyakornoknak. Az igazságérzet valami félelmetes ösztöne igazgatta minden lépését, s nem volt oly magas ár, aminek fejében méltatlanságot elkövetett volna. Valóságos rábeszélés kellett hozzá, hogy az udvari tanácsosságot elfogadta, - pedig ha akarja, talán már rég a bárói címet is odaragaszt­hatta volna a néhai tanítófiu neve mellé. Ha tőle függ, talán most is háromszobás, másod­emeleti lakásában húzza meg magát, de az egyetlen leánya kedvéért végre is rászánta magát arra, hogy helyzetének megfelelő palotába költözzék...

A komornyik átvezette Lászlóffyt néhány üres szobán, amelyeknek gázkandallóiban kivánatos tűz égett, s egy szőnyeget széthúzva, udvariasan félre állt. A neszre az öreg Cauders vidáman fölugrott a helyéből.

- Isten hozta, kedves művészem, Isten hozta... Humboldtot olvasgatom, mint mindig, ha olyan boldogság ér, hogy az olvasásra is jut időm... Fájdalom, nem mindig olvashatok, de ez csak addig lesz így, amíg meg nem unom és végre is nem penzionáltatom öreg csontjaimat... Negyven év után, azt hiszem, hogy jogom is van hozzá...

Nyájasan megölelgette Lászlóffyt, az egészséges, jó idegzetü öreg emberek vidámságával, akik még szépnek találják és tudják élvezni az életet. A színész gourmand módjára nézett körül: ez a fészek csakugyan tetszett neki. Pedig ha valaki, hát ő tudta élvezni a szép lakást, az otthon melegét és kényelmét. Mindenütt csupa szőnyeg és szőnyeg, a falak körül mennyezetig érő könyvespolcok, óriási íróasztal, - mindig ilyen íróasztalról álmodott ő is, - semmi csecse­becse, de igazi angol fauteuilok, olyanok, aminőknek két vérbeli angol klub kivételével talán egész Európában se akadni a párjukra. Gyönyörü, kivert dohányzó-asztalok, nyitott könyvek, egy csodálatosan ósdi kredenc, s egy rugókra járó, különös tölgyfa-alkotmány, amelynek födele egyetlen nyomásra eltünik, hogy Havanna egész multévi termése nyilvánosságra kerüljön.

- Itt van szivar, ha ugyanis a nehéz szivart szereti, de ha könnyüt akar, azt is adhatok, mert én trabukkóval élek... A nagy dohányrudakhoz nincs meg az egészségem, tudja, a gégém sűrün fölmondja a szolgálatot... Nem is csoda, hatvan éve, hogy szolgál s mondhatom, hogy nem könnyü munkát végez.

A komornyik beadta a teát, - Lászlóffy behunyta a szemét s csöndes imát mormolva nyelte le a kortyokat, mert ilyen teát még csakugyan nem ivott. Cauders mosolyogva nézett rá:

- Mit szól hozzá?

- Azt mondom, hogy mindeddig a sötétben tapogatóztam... Ezért a teáért már csakugyan érdemes, hogy az ember a nyolcvanadik évét megérje...

Gyönyörűséggel emelte ajkához ismételten a csészét, s jó színész-arca, amely az érzelmeket sokkal inkább ki tudta fejezni, mint valami laikus polgári ábrázat, a menyei extázis képét mutatta. Cauders jókedvüen nézte, s a házigazda boldogságával jegyezte meg:

- Ez már ugy-e, valami?... Büszke vagyok rá, hogy önnek izlik, mert tudom, hogy egész a japán határszélig se találok igazibb szakértőt...

Lászlóffy rágyújtott egy szivarra, - az ő gégéje megtűrte valahogy a kubai gyártmányokat, - s ábrándozva szólott:

- Lássa, ez az egy, amiért önöket, gazdagokat, irigylem. A jó tea és a jó szivar... A többiben biz’ Isten nincsen köztünk különbség. Ön se alszik jobb ágyban, mint én, s ön se ehetik vacsorára egy ramsteaknál többet... De az ilyen tea már csakugyan megéri, hogy az embert a csőcselék uzsorásnak nevezze...

Cauders melankólikusan bólintott:

- Igaza van, - ez az egyetlen élvezetünk... A többi nem ér meg egy pipa dohányt...

A szinész helyeslőleg bólintott s gyöngéd, szinte becézgető pillantást vetett a szivarjára, de aztán kissé zavartan sütötte le a szemét.

- És most térjünk át arra, amiért a drága idejét elraboltam... A méltóságod leánya tegnap délután nálam volt...

- A leányom! - kiáltott föl Cauders megdöbbenve.

- Ne ijedjen meg, hiszen szerencsére az egész dolog nem komoly. Ismeri a fiatal leányokat, ugyebár? Az ilyen bájos kis teremtés más szemmel nézi a világot, mint mi öregek; egy sikerült frakk neki elég, hogy álmokat szőjjön és naplójegyzeteket fogalmazzon...

- A leányom álmokat sző valakiről?

- Nincs veszedelem, mert az a valaki, szerencsére, én vagyok. Ne tartson szerénytelennek, ha a dolog nem lepett meg valami nagyon, hiszen huszonöt év óta Budapest minden fiatal leányá­nak én vagyok a szerelmi kisérleti bábúja... Mind olyannak képzel, amilyennek a szinpadon, a szerepeimben lát... A kedves leánya is azt vette a fejébe, hogy hozzám jön feleségül...

- Mit mond? Hogy önhöz megy feleségül?

- Higyje meg, sokkal kisebb a baj, mintha a méltóságod könyvvezetőjéről vagy titkáráról álmodoznék... Ebből a betegségből végre is kigyógyul, mint valamennyien, akik engem tiszteltek meg azzal, hogy szerelmi életük legelső korszakában reám gondoljanak. A fődolog, hogy gyöngéd és tapintatos legyen hozzá s ne beszéljen neki házasságról, - legalább az idei farsangban ne. A fürdőszezon elején, - biztosítom... hogy kiheverte már ezt a bárányhimlőt...

Cauders töprenkedve nézett maga elé, aztán hálásan megszorította a színész kezét.

- Köszönöm, hogy személyesen elfáradt hozzám s köszönöm, hogy ennyire érdeklődik a bolondos, kicsiny leányom sorsa iránt... De a dolog nem olyan egyszerü, mint gondolja, mert az a gyermek nem hasonlít a többire... Egyszer, még hatéves se volt, egész napig nem evett, mert a göncölszekerét nem kapta meg karácsonyi ajándékul... Azóta is ezer baj volt vele, ha valamit komolyan a fejébe vett. Én, fájdalom, jól tudom, hogy nagyobb a baj, mint ön hiszi, mert ez a kis csacsi képes belepusztulni - a bárányhimlőbe is. Ezért gondoltam arra, hogy ilyen fiatalon férjhez adjam...

Egy darabig csöndesen szívta a szivarját, aztán komolyan folytatta:

- Ha már ennyire szives volt, nem szabad megállnia a fele úton... Nemcsak velem tesz jót, hanem egy hóbortos gyermekkel is, akinek az egész jövendője kockán forog... Ha nem látja többé, csak annál lángolóbb lesz a szenvedélye, de a sűrü érintkezés - ugy-e, nem veszi rossz néven, ha kimondom? - talán meggyőzi arról, hogy nem egymáshoz valók. Tiszteljen meg azzal, hogy gyakrabban fölnéz hozzánk, - a többit aztán rábízhatjuk a jó Istenre...

S amikor a színész habozó mozdulatot tett, kérőleg tette hozzá:

- Csak nem akarja, hogy ez az ártatlan gyermek valami ostobaságot elkövessen?... Ha meg nem teszi, arra is képes, hogy a Dunának menjen...

Lászlóffy jólelküleg vállat vont, s komikus rezignációval válaszolt:

- Kérem, rendelkezzék velem a belátása szerint... Otthonülő medve vagyok, de ha úgy akarja, hát Isten neki... Remélem, nem lesz valami nehéz munka, hogy a kisasszonyt kiábrándítsam magamból.

Amikor Lászlóffy éjfél felé eltávozott, megigérte, hogy föl fog nézni a Caudersék rendes pénteki estéjére. A rosszabbik frakkját veszi föl s csöppet se fog azon igyekezni, hogy fiatalabbnak lássék a koránál.