IV.

Nem telt bele két hét, Lászlóffy bizalmas levelet kapott Cauderstől. Ez állott benne:

„Hivatkozom az igéretére: pénteken lesz nálunk az első nagyobb társaság. Remélem még nem bánta meg, hogy oly jólelküen igen-t mondott.”

A művész kelletlenül vállat vont, de azért előadás után magára öltötte a frakkját - nem a rosszabbat, mint megigérte, - s egy komfortáblin elhajtatott a Nádor-utcába. A Cauders-palota körül nagy volt a sürgés-forgás, mert a híres pénzügyi hatalmasság öt téli estéjét a főváros igazi notabilitásai látogatták. A kocsik között lovasrendőr tartotta fönn a rendet, a portás verejtékes arccal tárta föl a fényes fogatok ajtaját s odabenn, a kapun belül, tündéri világos­ságban uszott az egész ház: a márványfalak, a csavart oszlopok mentén szines lángok ragyog­tak a déli növények között s az inasok egész ármádiája bókolt az érkező vendégek előtt. Lászlóffy, amikor rosszkedvüen fölfelé baktatott, szines felhőket látott elsuhanni maga mellett: csipkébe, selyembe öltözött asszonyok voltak, merészen kivágott derékkal, melyhez habkönnyü, prémes belépők simultak. A különös, csodálatosan bájos frizurák alól fekete és buzavirágkék szemek néztek rá s egy-egy gyermekesen naiv arcu, de graciózus asszony meglepetve sugta a kisérője fülébe:

- Lászlóffy!

A színésznek jól esett, hogy ennyire ismerik, s hiába tagadta volna, a palota ragyogó miliője elkábította kissé. Hasztalan volt embergyűlölő és rosszkedvü, ez a pompa szokatlan és újszerü volt előtte s a parfümös levegő, amely már a lépcsőházban megcsapta, meglehetősen izgatta az idegeit. Amíg fiatal volt, nem igen jutott ahhoz, hogy a társadalom nagyságaival, a híresekkel és a gazdagokkal érintkezzék s később a kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy efféle ismeretségek után törje magát. „Komédiások!” - szokta volt mondani mogorván s ime - most úgy érezte, hogy a komédia érdekli és imponál neki, hogy az életben mégis vannak még árnyalatok, amelyek az idegeit izgalomba hozzák.

A ruhatárban aranytól csillogó lakájok szedték le róla a kabátot, s amikor a fűtött folyosó vörös szőnyegén végighaladt, két középkori apród tárta föl előtte a teremsorba vezető szá­rnyas­ajtót. Odabenn már igen sokan voltak, de a színészt meglepte a diszkrét csönd, amellyel a jelenlevők csevegtek egymással. A kis szögletek asztalkái mellett, az alacsony puffokon, vagy a zongorának dőlve, a fehér márványkandallók szomszédságában nyugodtan cigarettázó urak cseréltek művészi vagy politikai eszméket, az asszonyok mosolyogva hallgatták a feléjök hajló frakkos urak beszédét, de nyoma sem volt annak a parvenü hangnak, amelyre a cinikus művész elkészült. Mintha csupa diplomata gyűlt volna egybe, vagy mintha a házigazda egy­szerűsége, nemes intelligenciája a finomság harmóniájába öltöztette volna az egész, soktagu társaságot. Lászlóffy egy futó pillantást vetve maga körül, rögtön meglátta, hogy a szép Cauders-palota valóban exquisit embernek gyülekező helye: Budapest első pénzügyi kapacitásai, sok tisztviselő, néhány művész és mindenekfölött számtalan szép asszony és fiatal leány oszlott szét a fehér fénytől ragyogó teremsorban. Sok ideje azonban nem volt a nézelődésre, mert Cauders, aki messziről megpillantotta, látható örömmel közelített feléje az egyik női szalon küszöbéről.

- Köszönöm, hogy eljött, igazán nagy örömet szerzett vele. Jöjjön, hadd mutassam be a miniszternek, mielőtt az asszonyok elfognák...

Lászlóffy kedvetlen arcot vágott.

- Oh, - mondta, - talán nem is szükséges, hogy bemutasson neki. Annyian vannak itt, hogy egy ember bátran eltünhetik a sokaságban...

- Egy ember igen, de Lászlóffy Sándor aligha. Különben a miniszter már az imént azt az óhajtását fejezte ki, hogy önt azonnal bemutassam neki...

Karonfogta a színészt, s sugárzó arccal vitte be a dohányzószobába, melynek pamlagán ülve a kegyelmes úr a cerclejét tartotta. Vagy huszan, huszonöten állhattak körülötte, azzal véve részt a társalgásban, hogy gyermekes hízelgéssel kacagtak ő excellenciája egyszerü ötletein. Csak a párt humoristája, az anekdotáiról híres képviselő beszélt, élénken affektálva a parlagi kedé­lyességet, melyet az ujságok karcolatírói emlegetni szoktak. Egy-egy fiatalember, idegen az intim társaságban, csillogó szemmel állt a szoba közepén, s nehány huszárönkéntes, akit főképp a tánc szempontjából hívtak meg, fülelt nagy buzgalommal a miniszter udvarának háta mögött.

- Engedje meg kegyelmes uram, hogy Lászlóffyt, a nagy művészt bemutassam...

A miniszter fölemelte dúsfürtü fejét, s nagyot szíva az ajkai közt tartott havannából, unottan, leereszkedőleg szólott:

- Oh, Lászlóffy, nagyon örülök... Régi ismerősöm, gyakran csodáltam a színpadon. Most is, az új darabban - ej no, hogy is hívják? - amit az ősz elején játszottak... Egyáltalában azt tartom, hogy a művészet...

A kegyelmes úr nagyhangu előadásba fogott a művészetről, s beszédén világosan meglátszott, hogy Lászlóffyt, a francia gavallérok ábrázolóját, következetesen összetéveszti Pajorral, az apaszínésszel... A képviselők elismerőleg bólogattak, s egy őszhaju úriember, aki nemrég még az ellenkező párton ült, félhangosan így szólott a szomszédjához:

- Csodálatos, hogy a művészethez is épp úgy ért, mint a saját resszortjához... Bámulatos elme, azt mondom, hogy bámulatos elme...

Lászlóffy fölhasználta az első kedvező pillanatot, amikor föltünés nélkül megszökhetett s gyorsan kisurrant a dohányzó-szobából. Egy ideig unatkozva ődöngött, de a zongoraszobába érve, hirtelen elszállott a rossz hangulata: a leányok csoportjából egy szőke gyermek vált ki, s vérvörösen sietett eléje az ajtóhoz. Cauders Ella volt, a minapi látogatója.

A fiatal leány szó nélkül nyujtotta feléje a kezét.

- No, hát ki tartotta meg a szavát? - szólott mosolyogva a színész.

A leány hálásan rebegte:

- Tudtam, hogy eljön, apa már tegnap ujságolta, hogy itt lesz... Már valamennyi leány oda van az izgatottságtól, hogy magát megismeri... De azt hiszem, nemcsak a leányok, hanem az asszonyok is...

S rózsás arccal térve vissza a csipkés, csillogó szemü kis teremtésekhez, izgatottan szólott:

- Lászlóffy!

Mindannyian elpirultak, hiszen leányzsurjaik hány édes órájának volt a tárgya ez a finom és elegáns művész! Lászlóffyt egyszerre valami édes mámor fogta el, az öregedő férfi mámora, aki sohase volt úri leányok közt, de akinek szíve még épen megőrizte fiatalkorának édes és költői szomjúságát. Arca egyszerre más kifejezést öltött - most igazán olyan volt, mint a Halálos párbaj harmadik felvonásában, ahol a Heliotrop-Klub gavallér elnökét játszotta - s mosolyogva, ruganyos meghajlással mondta:

- Kisasszonyok, boldog vagyok, hogy megismerhetem önöket... Remélem, megengedik, hogy helyet foglaljak a körükben...

Csak látnia kellett a fiatal leányok hirtelen megcsillanó szemét, a megdöbbenésszerü bámulást, mellyel a beszédet, a kacérkodást abbahagyták, hogy a szívét öröm és büszkeség töltse el. Nem volt annyira pesszimista, hogy a megilletődést, melyet megjelenése okozott, csupán a hírességének tulajdonítsa. A férfi mindíg észreveszi, ha a nőknek férfiúi mivoltában tetszik: s Lászlóffy is bizonyos volt benne, hogy ezek az édes teremtések most nem az ötven­három évére gondolnak, hanem a hódító gavallérokra, akiket az ő alakjában ismertek meg, ünnepi hangulatukban, a színpadon. A szeme fölragyogott, a dereka kiegyenesedett, s valóban az érett fiatalság benyomását keltette, amikor a világfi biztosságával mondta:

- Igazán boldog vagyok, hogy a medvebarlangomból kimozdultam... A mogorva fenevad nem is hiszi, hogy ennyi bájos virág van odakünn...

Közelébb hajolt az egyik leányhoz, aki a homlokáig elpirulva, a gyönyörüség lázával sütötte le a szemét, - de nem volt ideje, hogy valami bókot mondjon, mert a városrész ifjúsága, amely természetesen a leányos szobában lebzselt, udvariasan odalépett hozzá, hogy bemutatkozzék. A frakkos urak egymásután megmondták a nevüket:

- Rábai!

- Grünhut!

- Kovács!

Az utóbbi névre Lászlóffy kiváncsian ütötte föl a fejét.

- Kovács doktor? - kérdezte nyájasan.

- Ha a mester úgy akarja, hát tudornak is csufolhat, - szólt a fiatal úr bizonyos öngúnnyal.

Kövér, kissé hanyag eleganciáju úri ember volt, a Lipótváros ismert cinikusainak egyike, akinek állandóan valami gúnymosoly játszott az ajkai körül. Az ismerőseinek, a millióján kívül, főképp ezzel a lenéző mosolyával imponált. Bármiről is volt szó, Kovács doktor fitymálva vonta félre az ajkát, mintha egész sereg intim és lealázó epizódot hallgatna el. Bármiről beszéltek, a miniszterelnökről, Duseről, Bourgetről, a német kancellárról, vagy Marconiról, Kovács doktor szánalmasan intett a kezével.

- A miniszterelnök, mondta, na -

És egy kifejező gesztussal abbahagyta a további fejtegetést. Ez volt az oka, hogy általában nagyon okos embernek tartották, sőt az asszonyok szerint tanácsos volt félni tőle, mert neki volt a legrosszabb nyelve az egész társaságban.

A színész érdeklődve nézte egy darabig a jól táplált ifjút, akiről csak annyit tudott, hogy a házi­kisasszony kezére pályázik. Kovács doktor némán állta a szemlét, aztán nevetve megszólalt.

- Kövér állat vagyok, úgy-e mester, azt gondolja? Az nem baj, a fődolog az általános szavazati jog, meg az önálló vámterület...

Lászlóffy, aki nem volt jártas ebben a tónusban, szó nélkül fordította tekintetét a másik urra, aki a gyémántcsillagos cigarettatárcáját tartotta eléje. Grünhut úr volt, a dilettáns zeneszerző, aki nappal az édesapja európaihírü szállító üzletét vezette, de éjszaka a tökéletes bohémet játszotta, ujságírók közé járt, tegeződött a riporterekkel, s lekötelező nyíltsággal mutatta meg nekik a leveleket, amelyekkel a főudvarmesterek, szuverén uraik nevében, egy-egy hódolattal beküldött zeneművét megköszönték. Grünhut rendes tagja volt az éjjeli ujságíró kompániák­nak, de mindig óvatosan ügyelt arra, hogy ez a passziója ne kerüljön pénzbe. Ha kölcsön­kéréstől tartott - pedig ehhez kitünő szimatja volt - nagyszerűen szimulálta a műnyomort, adós maradt a főpincérnek a kávé árával, s ő kért kölcsön öt forintot a szomszédjától. A piszkosságig fukar és zsugorgató fiu volt, aki még talán életében se fizetett senkinek egy pohárka szilvapálinkát. Ellenben hajnalig zongorázott a fiúknak, ha éjjeli kóborlásukban egy külvárosi szeparéba vetődtek.

- Oh mennyit beszéltünk önről, - szólott a feléje forduló Lászlóffyhoz. - Stern mester éppen a minap adta elő a szegvári kocsiszínt, ahol valamikor, fiatal korában, a Francisco lovag címszerepében látta.

- Ki az a Stern mester?

- A sánta Stern a Nyugati Hirlaptól...

Lászlóffy udvariasan bólintott - a sánta Stern mesternek most hallotta legelőször a hirét - aztán Rábaira, a harmadik ifjúra fordította érdeklődő pillantását. Rábainak nem most hallotta először a hírét; tudta róla, hogy nőorvos és magántanár, de emellett egyuttal híres krakéler, aki húsz év óta azt vette a fejébe, hogy a vallása miatt üldözik. Keménynyaku, bivalyerejü fickó volt, aki mindenkiben titkos antiszemitát látott, s akárhányszor e szavakkal fordult egy-egy békésen iddogáló nyárspolgárhoz:

- Ugy-e, azt akarja mondani, hogy görbe az orrom? No csak mondja ki, egy csöppet se zseni­rozza magát...

Minden szükséges ok nélkül kereste a pofozkodásokat és a párbajokat, azt szuggerálva magának, hogy társadalmi hivatást tölt be. Ilyenformán hírhedt alakká lett, ami természetesen nem használt túlságosan az orvosi prakszisának.

Nem kell mondani, hogy rajtuk kívül is egész sereg frakkos úr lézengett a leányok szobájában, s hogy a közfigyelem jó darabig az elegáns színész felé fordult, aki híres volt arról, hogy nem jár semmiféle társaságba, s az esti két-három órát nem számítva, amikor jókedvü világfiakat játszik, voltaképpen oly embergyűlölő, mint egy havasi medve.

Most csodálkozva látták, hogy Lászlóffy az asszonyok közt is megállja a helyét, mosolyogva gyönyörködik a leányok ragyogó szemében, s ha kell, még elmésség dolgában se marad a divatos ifjúság mögött. Ella, miközben a barátnőivel látszólag közömbös dolgok felől beszél­getett, titokban egyre csak a színészt nézte, gyöngéd, de diadalmas pillantással, mint aki érzi, hogy e kitünő ember csak érette áldozta föl egy estére a lakása csöndjét és magányát. Mikor Lászlóffy nagyon is belemerült a diskurzusba a körülötte lelkesülő fiatal leányok csapatával, a háziasszony hirtelen ott termett előtte a gyöngyházas kagylóval, melyben a szobaleányok a parfait-t és a fagylaltot fölszolgálták.

- Nem parancsol? - kérdezte tőle kacérul.

A művész nyájasan bólintott, s a kagyló után nyúlva, egy pillanatig a szemébe nézett a kis leánynak, aki udvariasan bókolt előtte. A pillantás szinte megszédítette: a gyermek a fanatikus rajongásával szögezte rá mosolygó szemeit. Lászlóffy úgy érezte, hogy valami hidegség fut át öregedő csontjain: ez a feléje lobogó fiatal szerelem oly különös, oly izgató, oly mondhatat­lanul édes volt, hogy egyszerre megdobogott bele a szíve. De mivel tisztességes ember volt s eszébe jutott, amit az öreg Caudersnek igért, hát hirtelen elfordította a fejét a leánytól s a fagylaltját kanalazva, nyugodtan s jól színlelt flegmával folytatta a beszélgetést, amit a másik szomszédnőjével kezdett:

- Hol is hagytuk el? Igen, a francia daraboknál, amit maguknak még nem szabad megnéz­niök... Nos hát, én röviden azt mondom...

Körülményes, kissé akadémikus ízü fejtegetésbe fogott, míg a mellette ülő leány, Spitzer Lesbia kisasszony, gúnyosan mosolyogva hallgatta. A milliomos csopaki Spitzerek egyetlen örökösnője volt ez, egy vörösesszőke, kissé rácsoló, de egyébként nagyon bájos teremtés, aki az urakat gentrysen a keresztnevükön szólította s mindenkivel szemben a megbotránkoztatásig szókimondó volt. A társaság férfitagjai nem szerették, mert néha szemtelenül éreztette velük, hogy nem veszi őket valami sokba. Nem is igen tartozott a ritkaságok közé, hogy Spitzer Lesbia így szólott az előtte hajlongó gavallérhoz:

- Érdekes, hogy maga mégis meg birta szerezni az ügyvédi oklevelét... Igazán nem hinném, ha nem tudnám bizonyosan...

Most, hogy Lászlóffy végre ünnepiesen előadta a mondanivalóit, Lesbia kisasszony fitymáló grimaszt vágott:

- Hát maga is azt mondja, hogy a fiatal leányoknak nem való a francia erkölcsdráma? Az apámtól, aki egy multszázadbeli öreg zsidó, nem is veszem rossz néven, ha ez a véleménye, de maga Lászlóffy, szavamra, bámulatba ejt... Hát azt hiszi, hogy előttünk valami nagy ujság, amit a darabban tesznek vagy beszélnek?... Az ártatlan kis pofikánk ne ejtse tévedésbe, - titokban mi is elolvassuk azokat a regényeket, amiket a mama szokott olvasni, ha ebéd után visszavonul. Falusi ártatlanságokat már csak a szegény Ligeti Juliskának kell játszania a hazai szerzők színműveiben... Mi már mindent tudunk, kedves barátom, értse meg: mindent... Hogy Feydeau vagy Lavedán rontana mi rajtunk - ujjé! A különbség mindössze annyi, hogy mi csupán a zsúrokon hallunk egyet-mást az új darabok felől, az udvarlóinktól, akik ostobán és laposan mesélik el a Feydeau ötleteit és elmésségeit... - A körülöttük álló urak kissé gúnyosan néztek össze, a leányok, a helyzethez illően, elpirultak, Lesbia kisasszony pedig, akinek hízelgett az általános megrökönyödés, kissé elpirulva, de cinikusan folytatta:

- Utóvégre is véget kell vetni már annak a babonának, hogy a fiatal leány ostobább, mint a fiatal úr... Manapság, amikor gimnáziumba, egyetemre járunk, magunk keressük a kenye­rünket, s ha éppen csak az kell, még költeményeket és naturalisztikus regényeket is különben írunk, mint a férfiak, - bizony isten furcsa az a mesterséges köd, amivel a fiatal hölgyeket körülveszik... A szende nőiesség, - ugyan hagyja tisztelt mester... Ez csak amolyan szalon­kifejezése a tudatlanságnak és a butaságnak... Paralitikus vezércikkezők találták ki azt az együgyüséget, hogy a férfiak nem is szerethetik az olyan leányt, aki nem rendelkezik a szükséges naivsággal s hogy a vonzalom fölkeltéséhez okvetlen szükséges, hogy a kis csacsi pirulva bujjék az édes mamája szoknyája mellé. Meghiszem, hogy valami pusztai ispán az ilyen leányt szereti, de hogy a modern férfi az efajta libuskáért rajongana, az nevetséges. A férfi nem a butaságba szerelmes, hanem a női gráciába, - ez pedig nem egyértelmü ám az ostobasággal... Az a leány, aki nagyszerüen érti az anatómiát, vagy férfi módjára járatos a felső matézisben, annyi vonzalmat legalább is támaszthat maga iránt, mint a régi módi kisasszony, aki elpirul, ha a Zola Emil, vagy a Guy de Maupassant nevét hallja... Ha a királyi ügyészt nem teszi gazemberré az, hogy a büntetőtörvénykönyvet ismeri, szeretném tudni, mennyiben tenné a fiatal leányt tisztességtelenné, ha az életnek azokkal a részleteivel is tisztában van, amelyeket a jóakaró mamák eltitkolnak előtte...

A színész kissé elképedve helyeselt, Lesbia kisasszony pedig büszke mosollyal nézett körül az udvarlóin. Őt ugyan nem hozták ki a sodrából a gúnyos tekintetek, amelyekkel a cinikus fiatal­ság a fejtegetéseit fogadta. Megszokta, hogy hóbortosnak híreszteljék, de őt a közvélemény nem bántotta; vállát vonva, lenézőleg szólott a barátnőihez:

- Tudom, hogy rosszakat mondanak rám, de bánom is én... Leánylétemre több az eszem, mint az egész pereputtynak...

Lászlóffy kémlelő pillantást vetett a házikisasszony felé: Ella a dilettáns zeneszerzővel beszélgetett, de látszott rajta, hogy a gondolatai nem ott járnak, s hogy féltékenyen figyel a Lesbia minden szavára... Csak szórakozottan válaszolt az udvarlójának, aki az ujjaival rajzolt különféle ábrákat a levegőbe, s mint elsőrangu smokk, abszolute nem vette észre, hogy süket füleknek beszél... A házikisasszony nyájasan bólogatott, de Lászlóffy észrevette rajta, hogy hirtelen elszomorodik... Mi bánthatta?... Csak nem volt talán féltékeny a rácsoló, túlokos barátnőjére? A színész nem igen volt járatos a női lelkek útvesztőjében, de öregedő szíve mégis egyszerre megdobbant: oly ingerlően édes volt a sejtelem, hogy ez a rózsás, fiatal teremtés csak reája gondol... Hirtelen valami szédületes mámor fogta el: mintha egy májusi alkonyaton valami üvegházba tévedt volna, ahol hófehér virágok illatoznak... A vénség súlyát, melyet mindig szinte affektálva emlegetett, most mintha lefujták volna a vállairól: úgy rémlett neki, hogy a pályája elején áll, amikor tavaszi estéken lázasan tombolt benne a fiatal életerő... A zene volt-e az oka, vagy a leányok fehér csipkeruhája, a keringő-motivumok-e, amelyek az egyik zongorából feléje suhantak: csak most érezte egész gyönyörét és boldogságát annak, hogy egy ártatlan, finom, tizennyolcéves leány szerelmes belé... Ha egy csodatévő tündér hirtelen eltávolítja mellőle az egész sokadalmat, s e pillanatban egyedül marad a csillogó szemü kis rajongóval, most bizonyára nem habozott volna, hogy térdreboruljon előtte... Mily mondhatatlan élvezet lett volna megcsókolnia a nála huszonöt-harminc évvel fiatalabb kis teremtés kezét! A színész megilletődve, majdnem ijedten nézett maga elé, s talán a fogadalma ellenére el is árulja magát, ha egyszerre csak maga Cauders nem lép be mosolyogva a leányok szóbájába.

A házigazda kérő pillantással közeledett a színész felé.

- Kedves művészem, - mondta neki - szerencsétlen vagyok, hogy egy kéréssel kell megronta­nom a pihenését... De a házigazdai kötelességem nem engedi meg, hogy kíméletes legyek... Arról van szó, - lássa, bizony Isten, nem is merem megmondani, hogy mit kívánnak öntől...

- Akármit kíván, már előre is teljesítve van.

- Oh, ne tegyen könnyelmü igéretet... Tudom, hogy indiszkrét és tapintatlan vagyok, de mit tegyek, ha a vendégeim hajszolnak? A kegyelmes úr a fejébe vette, hogy távozása előtt még hallani akarja önt, kedves művészem... Valami picike kis monológot, hacsak akkorát is, mint a nyulfarka... Bizonyos vagyok benne, hogy illetlenség, amit kérek, - de ezt, belátja úgy-e, hogy nem mondhatom meg a miniszternek?

- A miniszter azt akarja, hogy én monológot szavaljak? - szólt Lászlóffy megütődve.

- Nemcsak ő akarja, de az egész társaság... A többi azonban természetesen nem számít s elhiheti, hogy nem is szólnék, ha a kegyelmes úr nem kívánná...

Lászlóffy arca egyszerre elkomorult.

- Sajnálom, méltóságos uram, de ezt még a miniszter kedvéért sem tehetem... Az az elvem, hogy a színész csak a színpadon foglalkozzék a mesterségével; aminthogy a költőtől se kívánják, hogy verset írjon, ha társaságba megy... Ha a kegyelmes úr hallani kíván, hát csakugyan nem tehet okosabbat, mint hogy egyszer elfárad a színházba...

Cauders komikus gesztust csinált, - látszott rajta, hogy helyesli a vendége fölfogását, - de a klub híres anekdotázója, aki állandóan a miniszter udvarában tartózkodott, kedélyesen hátbaütötte.

- Ne bomolj, édes öregem, hanem adj elő valami bolondságot... Akármit, csakhogy meg legyen a színe annak, hogy a kegyelmes úr óhajtását teljesíted...

A színész haragosan rázta meg a fejét, de a kis Cauders Ella ekkor naiv rajongással szólalt meg:

- Én is kérem, hogy tegyen boldoggá és szavaljon valamit... Ha tudná, hogy milyen örömet szerez vele, hát bizonyosan megtenné.

A Lászlóffy arcáról egyszerre eltünt a harag s mosolyogva, gyöngéden nézett a kis leányra... Aztán jóizüen elnevette magát.

- No, ha maga is úgy kívánja, hát Isten neki... Pedig nem épp a kedvemre való dolog, hogy a miniszterek emésztését elősegítsem...

Lomhán fölkelt a karosszékből s míg a lárma hirtelen elcsitult, a zongorák becsapódtak s az egész társaság visszafojtott lélekzettel tolult be a nagyterembe, csöndesen elmondta a hatéves fiucska történetét, aki az anyja koporsója mellett tapsolni kezd örömében, amikor a csillag­ruhás, vásári bohócot megpillantja... Úgy mondta el, mintha egy kicsiny társaságban beszél­getne, az asztal mellett, bizalmas szivarozás közben... Nem deklamált, hanem mesélt, de úgy, hogy minden asszony szeméből hirtelen kicsordult a köny... Csodálatosan bájos és egyszerü művészet volt, amit produkált, s a kétszázfejü társaság szinte lélegzet nélkül hallgatta... Mikor a kis elbeszélés véget ért, s a hallgatók mámoros tapsba törtek ki, a miniszter lekötelező mosollyal nyujtotta neki a kezét:

- Bravo, mindig hallottam, hogy ön utolérhetetlen csevegő... Igazán nem volt ilyen élvezetem azóta, hogy ifjukoromban a nagy Sárhalmi Józsefet hallottam az Othello címszerepében...

A miniszter szavait hangos tetszés kísérte, mindenki elismerőleg bólogatott, a klub híres anekdotázója pedig lelkesen integetett a kezével.

- Oh a híres Sárhalmi József, meghiszem... Én még akkor találkoztam vele, mikor a Shakespeare-szerepek után a vendéglőstől kapott kegyelemképp egy kisgulyást... Abban az időben történt, hogy a pusztainotai tiszttartó is betévedt a korcsmai fészerbe, ahol a nagy művész az öreg Leart játszotta...

Valami krónikás anekdotát kezdett mesélni a Sárhalmi József fiatal korából (a nagy művész­nek most hallotta először a hírét), mire a miniszter jóakarattal ütött a vállára:

- Nagy kujon vagy öregem, óriási kujon... Neked csak mindig eszedbe jut valami huncutság...

Általános mozgolódás támadt, a miniszter távozni készült s a stréberek és kíváncsiak nagy csoportja kísérte a kegy elmés urat a ruhatárig. A kitünő államférfiu szivarozva ballagott lefelé a lépcsőkön a házigazda oldalán s leereszkedőleg, uralkodói allürökkel eltelve, ismételgette:

- Igazán szép volt minden, igazán nagyszerüen éreztem magam... Mondhatom, hogy régen nem mulattam ilyen jól, mint ma este...

Amíg Cauders s a politikusok a ruhatárban udvaroltak a kegyelmes úrnak, a fiatalok serege hízelkedő csodálattal vette körül az ünnepelt művészt. A leányok égő arccal, csillogó szemmel bámultak rá, az urak kissé irigykedve szemlélték a hatást, amelyet a rögtönzött előadás keltett s még a cinikusok is az elismerés mormogásával adóztak a kiváló élvezetért, Kovács doktor nagy méltánylattal bólintott:

- Mondhatom, mester, hogy ön még nálam is különben deklamál... Egy ízben magam is előadtam egy monológot valami lipótvárosi zsúron, de engem a monológ közepén kidobtak...

Lászlóffy nem igen hallotta ezeket a szavakat, a szeme szinte önkéntelenül a fehérruhás kis leányra tapadt, aki a barátnői között állva, szinte fanatikus pillantást vetett rá. A színész dobogó szívvel vette észre, hogy a leány szemében könycseppek csillognak. Egy pillanatra maga se tudta, mi történik vele; csak azt érezte, hogy valami mondhatatlanul édes fájdalom költözik a szívébe, s hogy a büszkeségnek, a megindulásnak, a mámornak sohase fogta még el ily szédületes áradata, mint most. Anélkül, hogy jóformán tudta volna mit cselekszik, halkan odalépett a leány mellé és suttogva kérdezte:

- Csak nem sírt, maga édes kis bolond?

- Oh - válaszolta a leány hálásan - még életemben se voltam oly boldog, mint ma este. És tudja, hogy mi tett ennyire boldoggá?

- Nos?

- Az, hogy ennyire büszke lehettem magára...

Cauders, aki a miniszter távozása után megint visszatért a leányok szobájába, hálásan fogta karon a szótlanul szivarozó színészt:

- Mennyire köszönöm önnek, kedves művészem, hogy elfáradt hozzánk. Sohase fogom elfelejteni, hogy mit tett értünk, akkor se, mikor a hóbortos kis leányom már maga is csak mind gardedám fog majd járni a piknikekre és a társaságba. Mert maga, édes művészem, nem közönséges föladatot vállalt magára. Hiszen van-e nagyobb áldozat annál, mintha egy szerelmes kis leányt akarunk kiábrándítani magunkból?

Lászlóffy zavartan motyogott valamit, de mikor hajnal felé távozott a Cauders-palotából, úgy érezte, hogy közönséges kalandor. Vajjon nem becsülte-e túl az erejét akkor, amidőn arra vállalkozott, hogy a fiatal leány előtt öregnek, antipatikusnak és rokkantnak tünjék föl? Lehet-e egyáltalában áldozat, amely az övénél nagyobb volna? A színész úgy érezte, hogy sohase volt ily fiatal, mint most és sohase fogta még el ennyire a szerettetés vágya, mint e pillanatban, mikor immár félszázad súlya nehezedett a vállaira. Amíg a Lipótváros csöndes utcáin végig­botorkált, fájdalmasan, s kissé megdöbbenve, ezt gondolta:

- Úgy viselkedem, mint valami közönséges szédelgő, aki legjobb barátját megrabolja. A jóindulat örve alatt lopództam be, s most az jár az eszemben, hogy ezt a szegény, naiv gyermeket még jobban magamhoz bolondítsam... Hazudtam, amikor azt mondtam magamról, hogy öreg vagyok; születésem óta mindmostanáig öreg voltam, de most egyszerre föltámadt bennem az elnyomott fiatalság... Mi jogon követelhetik tőlem, hogy a boldogságom elől kitérjek? Minden embernek joga van ahhoz, hogy a hitvány kis életét kiélvezze, egyedül én lennék oly ostoba, hogy erről az odaadó pillantásról lemondjak? Ezt Cauders úr épp oly kevéssé kívánhatja tőlem, mint bárki a világon...

A színésznek föltétlenül a becsületére vált, hogy mikor későbben a könyvtárszobájában a teáját elkészítette, homályosan valami olyasmi derengett előtte, hogy egy merész fordulattal lekanyarodott a nagy jellemek ösvényéről. De ez a gondolat hirtelen elrebbent egy kicsi leány két ragyogó kék szemétől, mely a félhomályból reája tekintett...