V.

Lászlóffy másnap gúnyosan elmosolyodott, amikor tegnapi szentimentális hangulatára vissza­gondolt s mivel reggel mindig morózus és rosszkedvü volt, s a derekát is állandóan fájlalta, igen kellemetlen hangulatban sietett át a fürdőszobájába, hogy a zuhanyt magára bocsássa. Amikor később fogvacogva beleburkolódzott a fürdőköpenyébe, elkeseredve így szólott magában:

- Nemhiába, hogy pezsgőt ittam, - igazán csak becsipett állapotban juthatnak ilyen szamár­ságok az ember eszébe... Most, hogy alig bírom a derekamat, ugyancsak nem áltatom magam azzal, hogy fiatal vagyok... Szeretem, mikor az ilyen taplószívü, vén komédiás, már félig meggárgyulva, tüzet fog... Nem szerelem kell magának, tisztelt mester, hanem jó meleg tricot, hogy meg ne fázzék... Szegény kis baba, - no ez ugyan fránya legényre vetette a szemét, mondhatom...

Idegesen ballagott el a színházhoz, s egész délelőtt veszekedett a direktorral, a színészekkel, a rendezővel. A kulisszák törzslakói már jól ismerték; tudták, hogy ilyenkor nem tanácsos ingerelni ellentmondásokkal, s a legképtelenebb állításait is szeliden helyeselni kell. A direktor gyorsan fölmenekült az irodába, a kollégái behúzták a nyakukat a gallérjukba, a rendező pedig jóindulattal bólogatva hallgatta a kényeztetett művész minden szavát.

- Igaza van mester, alapjában véve igaza van... De hiszen méltóztatik tudni, hogy az ember itt akárcsak a falnak beszélne...

Lászlóffy tudta, hogy nincs igaza, s az ilyen helyeslés még jobban fölbőszítette, mintha ellentmondtak volna neki. Most is haragosan dörgött a légvonat ellen, ami állítólag időnek előtte a sírba fogja vinni, s Fürdős, a rendező, nagy buzgalommal helyeselt.

- Persze, - kiabált, csakhogy a művészt megnyugtassa - egyebet se teszek, mint azt ordítom, hogy csukják be az ablakokat... De addig, amíg el nem csapok néhány gazembert, úgyis tudom, hogy nem lesz rend ebben a butikban.

Dühösen ráförmedt a színpadi munkásokra, de az ideges színészt ez még annál inkább dühbe hozta.

- Ugyan ne óbégasson, - mondta mérgesen - tehetnek is azok a szerencsétlenek arról, hogy én ma ballábbal keltem föl. Annyi légvonat sincs itt, mint az üvegbura alatt, amelyből a levegőt kiszivattyúzták... Lehetne annyi önérzete, hogy ne adna igazat nekem, amikor egy morzsányi igazam sincs. Ha szókimondó ember volna, hát megmondaná, hogy vén szamár vagyok...

A rendező ilyenkor okosabbnak tartotta, ha odébb áll, Lászlóffy pedig jégesőként káromkodva mondta, azaz markirozta végig a szerepét. A színészek már föl se vették, de idegen ember, ha véletlenül idekerül, ugyancsak nagyot nézett volna, amikor az elegáns színész ajakáról efféle sajátságos szavakat hall:

- Oh grófnő, mennyire imádom, - hogy az istennyila csapna ebbe a siketnéma sugóba!

A művész haragja csak délfelé kezdett megenyhülni némiképp, amikor megebédelt és a kávé­jához ült. Ilyenkor gondolatban bocsánatot kért mindazoktól, akiket esztelen idegességében megsértett.

Három napig Lászlóffy még a tájékára se ment a Cauders-palotának, előadás után a rendes szokásához híven hazasietett s Macaulayt olvasgatva teázott a hajnali órákig. De a negyedik nap - épp vasárnap délelőtt volt - egy véletlen találkozás ismét eszébe juttatta Cauders Ellát, akiről egyébként nem feledkezett meg egy pillanatra se.

A Rákóczi-uton sétálgatott a tavaszias verőfényben - kissé jobb kedve volt, mert ünnepnapon nem tartottak próbát - s a Szentkirályi-utca sarkán összetalálkozott Rábai doktorral. A híres krakéler örvendezve tárta ki feléje a karjait.

- Épp ezer éve, hogy nem láttam, kedves mester.

- Csakugyan annyi lesz innen-onnan. Mi ujság a vasutkirályok közt?

- Jótól kérdezi, ha hozzám fordul. Egyébként a vasutkirályok mostanában öt forintot kérnek kölcsön az egykori hordárjuktól. Tudja különben, honnan jövök?

- Honnan?

- A vívóteremből. Egy vidéki huszártiszttel enyelegtem, aki hosszunak találta az orromat. Az övé most rövidebb valamivel, mint kellene.

A színész nevetve bólintott.

- Kedves doktor úr, magától is furcsa dolog, hogy nőorvosnak hivatja magát, amikor többnyire a férfiak orrát operálgatja. Ugyan mondja meg őszintén: gyógyított maga már valamikor asszonyt is?

A doktor derülten karolt a művészbe.

- Gyógyítani nem sokat gyógyítottam biz én, mert az asszony valamennyi gyógyíthatatlan. De azért mégis mindig akad balek, aki a nyugodtságát meg a függetlenségét föláldozza érettük. Lám, most is, - apropos, nem jön el mester a Dömjén Sala esküvőjére?

- Ki az a Dömjén Sala?

- A montenegrói konzul, aki a dúsgazdag Stux Katát feleségül veszi. Jöjjön el, a templomban együtt fogja látni az egész pénzarisztokráciát, sőt a politikai notabilitásokból is mindazokat, a kiket az előkelő zsidó esküvőkre ki szoktak bérelni...

- Hogy érti azt, hogy kibérlik őket?

- Hát a mester semmit sem tud az E N Sz I-ről?

- Mi az?

- Az Előkelő Notabilitásokat Szállító Intézet. Minden pénzbárónak, pénzgrófnak és pénz­herceg­nek az az ambiciója, hogy a leánya esküvője után a Pester Lloyd kiírja a hírek közé a jelenvoltakat. Ilyen célokra nagyszerüen megfelel az E N Sz I.

- Mit csinál az E N Sz I?

- Rendes tarifa szerint szállítja a nevesebb férfiakat. Egy városatya öt koronába kerül, egy közönséges képviselő huszba, egy híresebb közbeszóló ötvenbe, egy mágnás - még ha szegény is - százba. A Stuxék esküvőjén fogadni mernék, hogy eleven gróf is lesz...

Lászlóffy nagyot nevetett a furcsa doktor tréfáján, aztán megállt és búcsuzni készült.

- No már akkor nem megyek, mert rólam is azt hinnék, hogy megfizettek. Még pedig a színész­tarifa szerint, vagyis két koronával...

- Jöjjön el mester, úgyse látott még ilyesmit. Ott lesz a környék valamennyi csinos leánya, Cauders Ella is, aki a menyasszonynak legjobb barátnője. Épp az imént láttam az angol­nőjével, amint kocsin hajtattak a Károly-köruton át a Dohány-utcába...

A színész elgondolkodva nézett maga elé, aztán hirtelen elhatározással így szólott:

- Tudja mit, elmegyek. Úgyis van már húsz esztendeje, hogy esküvőt nem láttam.

Rábai doktor kedveskedve fogta karon Lászlóffyt, s míg a Rákóczi-úton befelé mentek, kifejtette nézeteit a házasságról.

- Ez a Dömjén Sala hígvelejü fickó, de mivel az apja a Délnyugoti Vasut elnökigazgatója, hát kétszázezer forintnyi hozományt kap. Pedig minden vizsgáját, még az első elemit is, protek­cióval tette le. Afféle nyálasszáju legény, aki mindig nyolcvanforintos utcai ruhát hord, de ha az esze után kéne megélnie, hát még a hajléktalanok menedékhelyére se telnék neki. Azért ügyvéd, fejedelmi irodája van a Nádor-utcában, megkapta a montenegrói konzul címét és a leg­vagyonosabb nagykereskedők pöreit viszi. Sőt, amint látja, gyönyörü leányt is kap s az esküvőjén a legokosabb emberek is boldogságtól sugárzó arccal gratulálnak neki. Az ember­nek bizony elmegy a kedve a szent házasságtól: ez az egészséges, szép, ragyogóeszü teremtés nyugodtan hozzáköti az egzisztenciáját egy ilyen nyápic, vízfejü sihederhez... Higyje el, igazam van, amikor azt mondom, hogy a nők nagyrésze méltatlan a saját szépségéhez...

- A filozófusok azt vitatják, hogy éppen az ilyen házasság szerencsés... Ahol a házasfelek egyformán okosak és intelligensek, ott mindig baj támad később.

Rábai doktor gúnyosan elnevette magát:

- Kedves mester, ne akarja elhitetni velem, hogy a boldog házasélet az ostobaságban is gyöke­rezhetik... Ilyen badarságot csak a vidéki szociológusok írnak, azok is csak nyár derekán, amikor minden egyéb témájukból kifogynak. Már csak mégis különb mulatság talán, ha az ember a feleségével úgy beszélgethet, mint valami jó pajtásával?... Egyébként sugok önnek valamit, tisztelt mester...

- Nos?

- Azt mondom, hogy az efféle ízléstelenséget csak a zsidó családoknál tapasztalhatja az ember. A keresztény leány nem fog férjhez menni egy agyalágyult fiúhoz, csupán azért, mivel a leendő apósa előkelő állásban van. A zsidók azonban, akik folyton a demokráciáról sza­valnak, mindig az úgynevezett jó családot nézik...

- Kedves doktorom, - szólt Lászlóffy nevetve, - maga is olyan specialitás ám, mint azok a szép leányok, akiket annyira lecáfol... Aki a zsidó vallást csak szóba is meri hozni ön előtt, annak menten lekaszabolja az orrát, de önmaga folyton a maga fajtáját szidja és ócsárolja...

A beszélgetés megakadt ennél a pontnál, mert közben elértek a dohány-utcai zsinagógáig. Az utca zsufolásig tele volt kocsikkal, fölvirágozott fiakkerek, csillogó magánfogatok állottak a templom előtt, s az udvaron cilinderes, feketerozettás rendezők sürögtek. A két férfi csak nagy üggyel-bajjal tudott utat törni magának a templom hajójába, melynek padjaiban a budapesti pénzvilág összes notabilitásai ott voltak. A színész felé nyájas bankigazgatók, előkelő rész­vény­társasági elnökök intettek mosolyogva üdvözletet, s teljes parádéjukban feszengő huszár-önkéntesek szalutáltak előtte, a nagy művészt megillető hódolattal. A mátkapár már ott állott az oltár előtt, s a magasból ünnepies orgonaszó áradt szét a színes ablakok különös fényében uszó levegőbe. A Lászlóffy pillantása kissé félénken révedezett a szokatlan miliőben de a Rábai suttogása csakhamar magához térítette.

- Teringettét, mégse bolondság, ha az ember világhírü művész.

- Miért mondja ezt?

- Azért, mert a sárga irigység emészt, kedves mester. Nézzen csak jobbfelé, - az egész leány­csapat majdnem fölfalja önt a tekintetével.

Lászlóffy kiváncsian tekintett jobbfelé, ahol a Lipótváros összes szép asszonyai és leányai tarka csoportban várták a szertartás megkezdését. A szinész szeme rögtön megtalálta, akit keresett: Cauders Ella, az öreg angol missz mellett, sötét utcai ruhában állt a második pad szélén, s vadrózsákkal meg jázminnal diszített széles kalapja alól kipirulva nézett farkas­szemet vele. Amikor pillantásuk találkozott, a leány gyöngén megremegett.

- Nem mehetnék oda az asszonyok közelébe? - kérdezte Lászlóffy, tréfát affektáló könnyed­séggel.

- Mindent lehet, amit az ember akar, kedves művészem... Ha a Simplon-alagutat meg tudták csinálni, akkor az se valami nagy mesterség, hogy az ember a dohány-utcai zsinagógában előbbre furakodjék... A fő, hogy az ökleinknek hasznukat vegyük...

Energikusan utat tört a tömeg között, s mivel a krakéler tempóiról az egész városrész ismerte, a vállalkozás fényesen sikerült. Egy huszárönkéntes, aki háttal állván, nem látta, hogy ki löki meg, dühösen fölkiáltott:

- Hallja, ne taszigáljon, mert a képére mászok...

De ahogy megfordult, s a Rábai doktor hideg tekintetével találkozott, megdöbbent mosollyal folytatta:

- No ez érdekes, - azt hittem, hogy valami templomszolga lökött meg... Ezer bocsánat, tanár úr, igazán nem akartam megbántani...

Csakhamar szerencsésen odafurakodtak az asszonyok mellé, akik égő arccal, kacér tekintettel fogadták a „dunaparti Le Bargy”-t, amint egy színházi műépítész legutóbb elnevezte. Lászlóffyt azonban a kihivó tekintetek épp oly hidegen hagyták, mint a leányok naiv és el­ragadtatást kifejező pillantásai. Csak akkor derült föl, mikor végre egészen a közelébe jutott Cauders Ellának, aki lesütött szemmel, szó nélkül nyujtotta feléje a kezét.

- Csodálkozik úgy-e, hogy itt vagyok? - kérdezte Lászlóffy boldogan.

A leány halkan susogta:

- Nem gondoltam, hogy itt fogok találkozni magával, de azt biztosra vettem, hogy ma vagy holnap látni fogom... Ha itt nem, hát az utcán, a Műcsarnokban, vagy valamelyik hang­versenyen...

- De hiszen se a Műcsarnokba, se a hangversenyekre nem járok!

- Oh, az mindegy. Kellett, hogy fölkeressen, bizonyosan tudtam, hogy fölkeres...

A színész kifejezhetetlen boldogsággal nézett a leányra, akinek minden gondolata láthatólag csak ő körülötte forgott. A félszázad alatt, amióta e tökéletlen világon vándorolt, sohase gyanította, hogy az ember ilyen délelőttöket is megérhet. Mily furcsa, mily hihetetlen is volt mindez: az orgonaszó, mely misztikus zsolozsmaként suhant végig az aranycirádás falak közt, a tompa fény, mely a színes ablakokon átverődött, a mirtuszkoszorus menyasszony, akinek szőke haja valami vöröses koloritot kapott a sötét üvegeken áttörő déli napsugárban, a virágok illata, az izgatott suttogás, a kóruson éneklő gyermekek szívhezszóló diszkantja. Boldognak és mámorosnak érezte magát, pedig jóformán semmi olyasmi nem történt vele, amit már tegnap is ne tudott volna.

- Bizonyos voltam abban, hogy találkozunk - ismételte Cauders Ella halkan, - és elhatároztam, hogy mondok önnek valamit. Nagyon komoly dologról van szó és kérem, hogy ne habozzék, ha a boldogtalanságomat nem akarja... Már két éjjel nem aludtam, mert mindig ez járt a fejemben...

- Miről van szó?

- Arra kérem, hogy keresse föl mielőbb apát és mondja meg neki is, amit tőlem tud... Mondja meg, hogy szeretem és nem élném túl, ha egy idegen férfinak eladnának... Drága anyuskám, ha élne, bizonyosan nem akarna boldogtalanná tenni... És mi öröme lenne szegény apának is abból, ha egy napon a Dunából fognának ki?... Pedig, hogy ez lenne a vége, azt ő éppen oly jól tudja, mint én...

Lászlóffy rémülten tekintett a leányra, aki komolyan folytatta:

- Azt akarom, hogy kérje meg a kezemet... Holnap vagy holnapután kérje meg, amint csak apával találkozhatik...

A művész megfogózott a padba, - a leány beszéde majd csaknem elszédítette. Akadozva, remegő szívvel kérdezte:

- Csak nem gondolja ezt igazán? Én a maga kezét, - őrültség! Ha nem is beszélek a kor­különbségről, de a vagyona, szegény kis barátnőm, a vagyona!... Csak nem képzeli, hogy az édes apja egy vén komédiáshoz adná feleségül?

- Itt nem képzelődésről van szó Lászlóffy, hanem tényekről. Apát nagyon tisztelem és szeretem, de abba, hogy ki lesz a férjem, ő se fog beleszólani... Ha fiatal is vagyok, de megvan e felől a nézetem s bizonyos lehet benne, hogy magam választom meg az uramat... Mi jogon is avatkozhatnának az apák a leányaik ízlésébe, hajlandóságaiba, érzelmeibe?... Azért, mert ő esetleg szimpátikusnak és vagyonosnak talál valakit, hát engem arra kényszeríthetne, hogy húsz-harminc-negyven évig éljek egy födél alatt valami idegen férfival, akit minden porci­kámmal utálok?... Nem az apa fog vele élni, hanem én, s így az ő ízlése ebben a kérdésben nem számíthat... Elhiheti Lászlóffy, van bennem annyi makacsság, hogy az elveimet meg is tudjam védelmezni... Nyolcéves koromban egyszer majdnem huszonnégy óráig koplaltattak, mert hiába akartak arra kényszeríteni, hogy bocsánatot kérjek a francia kisasszonytól... Nem kértem bocsánatot és elhatároztam, hogy éhen halok... A régi makacsságom most is megvan: vagy meghalok, vagy ahhoz megyek feleségül, akit önmagam kiválasztottam...

- De édes kicsikém - súgta Lászlóffy megindulva - a jó Istenre kérem: legyen esze... Mit akar velem, aki majdnem harminc évvel vagyok öregebb, mint maga?... Vegyük mindazt lehet­ségesnek, ami majdnem a lehetetlenséggel határos: hogy az édes apja igent mondana, hogy maga nem bánná meg másnap az elhatározását s hogy én elég könnyelmü lennék ahhoz, hogy a maga viruló életét magaméhoz füzzem... Mit gondol: mi lenne mindennek a vége?... Tíz esztendő mulva sírva átkozná mindazokat, akiknek a házasságában részük volt... Egy rózsás, életvidám, huszonhétesztendős fiatal asszony, s egy hatvanéves, morózus, képzelődő és beteges férj... Én azt hiszem, hogy magamtól is mihamarabb megundorodnám, ha ilyen könnyel­műségre képes lennék...

Szomoruan hajtotta le a fejét, de a leány keze most a pad alatt az övéhez ért, s érezte a gyöngéd szorítást, a lángoló meleget, mely a puha kézből beléje sugárzik. A vére még jobban fölforrt, amikor a leány halkan és meghatott mosollyal súgta a fülébe:

- Ne aggódjék: én mindig úgy fogom szeretni, mint most. Nem hirtelen föllobbanás ez, - arra, higyje meg, nem lennék képes. Tudom, hogy mit teszek és a jövőmért kizárólag engem fog terhelni a felelősség. Hatvanéves korában is fiatalabbnak fogom tartani, mint a mostani udvarlóimat, hiszen a maga művészete nem öregedhetik meg soha... Én csak annyit kívánok a sorstól, hogy mindig a maga közelében lehessek s hogy este, minden újabb diadala után, az enyém legyen... Ha ezt elérem, nagyon boldog leszek, elhiheti...

Oly őszintén, oly komolyan mondta ezt, hogy Lászlóffy behunyta gyönyörűségében a szemét. És míg az orgona újra megszólalt s a menyasszony, az oltár előtt, lehajtott fővel hallgatta a pap beszédét, félig álmodva rebegte:

- Minek fösti elém ezt a nagy boldogságot, miért tesz elégedetlenné a sorsom iránt? Eddig nyugodtan éltem, mert gyűlöltem az embereket, de ezután utolsó percemig csak arra fogok gondolni, amit az imént mondott... Milyen kegyetlenség a gondviseléstől, hogy csak most hozza magát elém, most, amikor már mindennel leszámoltam...

A leány megszorította a kezét és bátran folytatta:

- Miért olyan szerény, miért tartja magát ilyen kevésre? Hát az ország első művésze talán nem ér annyit, mint egy szerencsés bankigazgató, vagy egy gazdag ügyvéd?... Én azt hiszem, hogy maga partienak is van olyan jó, mint Kovács doktor, aki után egy egész leánygeneráció bolondul...

Az utolsó szavakat már csak alig tudta elmondani, mert az esküvőnek most egyszerre vége szakadt és az oltár elől hófehér csipkébe, selyembe, frakkba és uniformisba öltözött sokaság özönlött nagy zajjal az ajtó felé. Az ismerősök ragyogó arccal gratuláltak a násznépnek, a tekintélyes nagynénik, a cilinderes és izzadt keztyűs férfirokonok sorának, s a boldogságtól szinte szétolvadó örömszülőknek. Utolsónak jött ki a fiatal pár, alig győzve megszorítani a feléjök nyujtott kezeket, s válaszolni a komoly, tréfás, ingerkedő, enyelgő köszöntésekre, melyekkel mindenünnen elhalmozták őket. A menyasszony kipirulva bókolt a leány­ismerő­seinek, a vőlegény pedig kissé szégyenkezve, de frivol mosollyal, az izgalomtól szinte ostobán haladt kifelé az eleven sorfalon át. Látszott rajta, hogy nem jól érzi magát, pedig a barátai ugyancsak irigykedve pillantottak utána, mikor az ötperces menyecskével a virágos landauer­ben helyet foglalt.

Cauders Ellát és az angol misszt szintén kifelé sodorta a tömeg, s Lászlóffy majdnem fiatalos bravurral tudta megőrizni a pozicióját a leány oldalán. Az ajtóban összetalálkoztak Cauderssal; a híres ember gavallérosan odasietett az irodájából, hogy a leányát elkísérje.

- Ni csak, maga az, kedves művészem, - kiáltott föl Cauders meglepetve. - Sohase tudtam, hogy Montenegróval olyan jó viszonyt tart fönn, hogy még a konzulja esküvőjén is meg­jelenik. Amint látom, a kis leányom lovagjául szegődött...

Lászlóffy zavartan hajlongott, oly rosszul esett neki, hogy a derék ember bizalmával visszaél. De Ella, miközben az édes apjába karolt, komolyan így szólott:

- Igen fontos dolgokról beszélgettünk, apa... Majd Lászlóffy úr egyszer, talán nem is sokára, elmondja neked...

- Tudja mit? - szólott Cauders vidáman. - Ha kedves akar lenni, akkor feljön hozzánk ebédre... Az olyan agglegény-háztartásban, aminő a magáé, nem okoz valami nagy bajt, ha a házigazda el is marad...

Ella boldogan tapsolt.

- Igen, igen, föl fog jönni, én hívom meg... Ha kosarat ad: akkor örök harag... Ezt pedig, remélem, nem akarja...

Lászlóffy kómikus gesztust csinált, aztán így felelt:

- Isten neki, meghozom azt a nagy áldozatot, hogy Budapest legjobb francia szakácsának a főztjéből egyem...

Lászlóffy, aki ugyancsak nem erőltette meg magát a szabadkozásban, láthatólag szívesen foglalt helyet a Caudersék fogatán, mely a templom előtt várakozott. Otthon a háziúr egy pillanatra egyedül hagyta őket a kis szalónban, tréfásan engedelmet kérve a művésztől:

- Úgy-e megbocsát, ha pár percre a telefonhoz sietek?... Az efféle kalmárember jóformán a telefon mellett keresi meg a mindennapi kenyerét...

Ella is eltünt valamelyik benyilóban, s rövid idő mulva bájos pongyolában, a vállán csipkés köténnyel jelent meg újra.

- Soká megvárattam? - kérdezte kissé kacérul.

- Oh dehogy... Oly csinos itt minden, hogy akár naphosszat elnézném... Ezt a kis palotát a jóízlés muzeumának lehetne nevezni.

- Köszönöm apa nevében a bókot... Ezt az elismerést, a maga ajkairól, ő bizonyosan többre becsülné egy sikerült konverziónál.

A házikisasszony cigarettát tett a vendég elé, aki csodamódra jól érezte magát e napfényben csillogó nippek közt, a sajátságosan kedves, disztingvált illatban, mely a finom, úri lakást betöltötte. Minden oly jónak, oly tökéletesnek tetszett most előtte: a déli napsugár, mely vígan játszadozott a virágos kárpitokon, a karosszék, melyben kényelmesen hátradőlt, a cigaretta, melyből könnyü füstfelhőket fújt maga elé. Amíg a kis leány boldogan nézte, ő mámorosan ezt gondolta magában:

- Hogy éltem eddig, hová gondoltam, miért küzködtem?... Az eddigi életem nem is volt egyéb, mint valami rossz álom... Csak most találtam meg magamat és az igazi lelkemet...

- Lászlóffy, - szakította félbe a leány, miután nagyot lélegzett, - ez a mai nap lesz az, amelyen a sorsunk eldől... Hallgasson rám: ebéd után, ha apával a dohányzóba átmennek, mondja meg neki, hogy szeretem és maga is szeret engem... Ne féljen, - nincs itt szó messaliençe-ról, hiszen csak mi ránk tisztesség, ha az ország legnagyobb művészével rokonságba keveredünk... Miért olyan szerény, olyan bizalmatlan?... Mondja meg apának bátran, hogy feleségül akar venni, - meglátja majd, hogy ő se tartja ezt olyan különösnek, mint maga hiszi...

A színész nem felelhetett, mert Cauders jókedvüen belépett hozzájuk. A házigazdát nyomon követte az inas, aki szertartásosan jelentette:

- Tálalva van!

Lászlóffy karját nyujtotta Ella kisasszonynak s mintha csak a sors is ösztökélni akarta volna a merész lépésre, Cauders derülten így szólott:

- Milyen friss, milyen fiatal, milyen ruganyos! Akármi legyek, ha én is többnek nézem harminc évesnél! Az a keresztlevél, azt hiszem, hogy szemérmetlenül hazudik...

A menü pompás volt, a borok kitünőek, a fölszolgálás csodaszerü, s Lászlóffy az ebéd végén még egy nevezetes tapasztalást tett: hogy a Cauders-palota nemcsak a teájáról híres, hanem a feketekávéjáról is. Amíg a kitünő mokkát kanalanként szürcsölte, tréfás elkeseredéssel dörmög­te:

- És én szerencsétlen majdnem félszázad óta azt hiszem, hogy mindennap kávét iszom... Pedig valami kriminális lőrét ittam, ami a kávé tisztes lobogója alatt tolakszik be a szegény nyárs­polgár életébe...

Amikor az inas zajtalanul elszedte az asztalról a porcellánt, Ella kisasszony - biztató pillantást vetve a színész elé - graciöz pukkerlit vágott s leányos hévvel csókolta összevissza az édes apját.

- Én most magukra hagyom az urakat, mert tudom, hogy egy jó szivart többre becsülnek, mint engem... Nem is volnék leány, ha vagy tíz percig nem aludnám ebéd után..

Mosolyogva kilebbent a szobából, mégegyszer rászögezve a szemét a színészre, aki úgy érezte, hogy valami ördöngős kényszerűség varázsa alatt áll. Egy darabig szinte magánkívül hallgatta a Cauders beszédét, gépiesen mosolyogva néha, holott igazán azt se tudta, hogy miről van szó. A szórakozottsága csakhamar föl is tünt a figyelmes házigazdának.

- Valami baja van, kedves művészem? Úgy rémlik, mintha a gondolatai mértföldes messze­ségben járnának innen... Fogadni mernék, hogy a lelkében most valami új, valami érdekes szerepével foglalkozik...

Lászlóffy lehorgasztotta a fejét, a kezével idegesen markolt a széles angol fauteuilbe, de aztán egyszerre összeszedte magát. Remegve hátradőlt, az arca sápadttá lett az izgalomtól, aztán a Cauders szemébe nézve, elszántan szólott:

- Talán megfeledkeztem a tiszteletről, amellyel méltóságodnak tartozom, talán visszaélek a jóságával, mellyel oly érdemetlenül kitüntet, - de érzem, hogy kötelességem az őszinteség. Csak arra kérem, hogy ne ítéljen el, - legyen inkább részvéttel és elnézéssel irántam...

Cauders apai gyöngédséggel nézett rá.

- Beszéljen, boldog vagyok, hogy a bizalmával kitüntet... Tudja, hogy nemcsak szeretem, hanem becsülöm is...

A színész szeméből könyek szivárogtak ki, s halkan, lesütött szemmel szólott:

- Említettem úgy-e, hogy a kis leánya szerelmes belém?... Azt hittük, hogy kiábrándul, ha jobban megismer, de fájdalom, hiu volt a reményünk... A szegény gyermek most jobban szeret, mint valaha... És van még egy nagyobb baj is ennél...

- Micsoda?

- Az, hogy én is szeretem őt... Úgy szeretem, mintha ma töltöttem volna be a harmincadik évemet, mintha az élet szebbik része még előttem volna... Annyira ki vagyok forgatva magamból, hogy szinte félek... Mi lesz ennek a vége? Tudom, hogy őrültség, amit beszélek és mégis: becstelenségnek tartanám, ha nem lennék őszinte méltóságod iránt... Kérem, adjon valami tanácsot, mert én nem tudom megtalálni a kivezető utat...

Szinte remegve nézett a házigazdája szemébe, mint a húszéves siheder, aki a sorsa eldőlését várja a következő pillanatban. Oly megható volt az izgatott, vén gyermek viselkedése, hogy Cauders, a várható fölindulás helyett, őszinte részvéttel hallgatta végig.

- Tőlem kér tanácsot? - mondta aztán szomoruan, miközben kezét a könyező színész vállára tette. - Meg vagyok döbbenve, mert attól félek, hogy még nagyon is sokat fogunk szenvedni mind a hárman... De akárhogy is lesz, egy dolgot el kell ismernem: azt, hogy ön korrekt és becsületes ember módjára viselkedett.

A színész melankólikusan bólintott.

- Az én viselkedésem... oh, hiszen az nem számít... Szívesen megtennék akármit, csakhogy a szegény gyermek boldogságát elősegítsem... De nincs egy ötletem, egy gondolatom... Hazudnám, ha azt állítanám, hogy erős, hideg és okos tudok lenni... Oh, hiszen jóformán hetek óta nem alszom, mert éjjel is azon töröm a fejemet, hogy a kivezető utat megtaláljam... Mondja meg ön, hogy mit tegyek, - és én szívesen teljesítem, legyen bár akármilyen áldozat, amit kíván tőlem...

Cauders sokáig nézett a szivarja füstjébe, majd szótlanul föl és alá sétált a dohányzó szoba szőnyegén. Csak jó idő mulva szólalt meg:

- Talán az egyetlen mód az lenne, ha ön elutaznék Budapestről... Mit szólna ahhoz, ha például betegség címén hosszu szabadságot kérne? Igy még talán elhitethetnők szegénykével, hogy közömbös iránta, s hogy a kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy ő reá gondoljon... Ha ellenben őt visszük el, hát csak fokozzuk a szenvedélyét, hiszen, fájdalom, sokkal akara­tosabb, semhogy a szerelméről lemondjon...

- Kívánja, hogy elutazzam? A legnagyobb készséggel. Még ma beszélni fogok az igazga­tóm­mal, s akár holnap reggel búcsut veszek Budapesttől. És itt a kezem, hogy nem is térek vissza addig, amíg a kicsike leány a nászútjára el nem indul...

Cauders meghatottan nyujtotta kezét a színésznek és hálásan szólt:

- Sohase fogom elfelejteni, hogy milyen nemesen viselkedett irántunk... És higyje meg, nagyon bánt a kétség: vajjon szabad-e ezt a nagy áldozatot elfogadnunk öntől?

Lászlóffy még válaszolni akart valamit, de e pillanatban az Ella nevető arca bukkant be a függöny nyílásán keresztül.

- Elszívták már a szivarjukat? Én aludtam, álmodtam is, sőt az angol misszel is beszéltem vagy tíz percig a kertész unokaöccsének sógornőjéről, akibe, úgylátszik, minden nyelvtan-készítő szerelmes...

Könnyed hangon, tréfásan mondta ezt, de látszott rajta, hogy belsőleg csupa izgalom, csupa kíváncsiság, csupa türelmetlenség. A férfiak zavartan hallgattak, míg végre az öreg Cauders magához tért kissé.

- Szivaroztunk és a mester minapi híres szerepéről, a sikkasztó katonatisztről beszélgettünk... Ebben az új genreben szinte nagyobbnak tünt föl, mint összes, eddigi alakjaiban... Ne rázza a fejét kedves művészem, ön ezúttal is mély volt és utolérhetetlen.

Ella csudálkozva nézett az édesapjára, míg Lászlóffy, aki a polgári életben - csodálatos! - abszolute nem értett a színészkedéshez, szemlesütve állott föl a helyéről. És anélkül, hogy a pillantását fölemelte volna, halk hangon, mentegetődzve így szólott:

- Bocsánat, de most már mennem kell, mert a Kaszinóban várakoznak rám. Egy fiatal gróf várakozik rám, akinek megigértem, hogy műkedvelői előadást rendezek a kastélyában.

Sietve búcsuzkodott, s majdnem föltünő gyorsasággal rázott kezet az öreg Cauderssel és a leányával. Az előszobában, míg a házigazda gyujtó után nézett, hogy a vendég az utiszivarját meggyujthassa, Ella szívdobogva, suttogó hangon kérdezte:

- Elmondta apának, hogy mi a tervünk?

Lászlóffy úgy tett, mintha teljesen a szivarja levágásával lenne elfoglalva, s halkan válaszolt:

- Tudassa vélem az angol kisasszonya címét, majd az ő nevére megírom, hogy mi történt... Tudassa már holnap, hogy azonnal értesíthessem...

Tíz perc mulva a színész már az Erzsébet-tér tájékán járt és sápadtan ült be a legelső fiakker­be, ami az útjába akadt. Nem igen tudta, hogy mit beszél, csak ennyit mondott:

- Hajtson ki a Zugligetbe, vagy Dunakeszre... Hajtson akármerre, csak minél messzebb ezektől a házaktól és utcáktól...

Negyednap délben mrs. Black, a Caudersék angol nevelőnője, aki félnapot mindennap ott töltött a kis nádor-utcai palotában, titokzatosan így szólott Ella kisasszonyhoz:

- My dear, küldje ki valamiért a szobaleányt... Ma reggel levelet kaptam az ön számára...

Mikor a szobaleány kiment, az angol nő - aki vén leány létére igen regényes és szentimentális természet volt - szemforgatva átadta a növendékének a lezárt borítékot, melyre a Lászlóffy gyermekesen nagy betüivel ez volt írva:

Cauders Ella kisasszonynak.
Nagyon sürgős!

A leány szinte lélegzet nélkül rohant az ablakhoz, s dobogó szívvel, könybe lábadó szemmel olvasta végig a következő levelet:

Kedves, jó, naiv és bolondos Ellym! Mire e sorokat olvassa, én már nem vagyok Buda­pes­ten, - s az a tervem, hogy nem is térek vissza ide, sokáig, nagyon sokáig, talán sohasem többé.

Kötelességem, hogy az elhatározásomat megokoljam, kötelességem maga iránt, szegény kis Ellym, aki egy végzetes napon azt a bolondságot vette a fejébe, hogy a szívét, a fiatal szívét, egy szomoru, kiszáradt, megrokkant öreg embernek ajándékozza.

Édes kicsikém, maga még sokkal fiatalabb és sokkal kevesebb alkalma volt ahhoz, hogy a piszkos, a csunya, a prózai életet megismerje, semhogy a maga érzésével igazán tisz­tá­ban lenne. Fehér leányszobájában, a szerető szívek között, akik születése óta körül­veszik, regényes álmaiban úgy képzeli, hogy gyermekkora ideálját megtalálta... Pedig nem az ideálját találta meg, hanem csak a bábút, akit érzésének aranyos csillogásával fölruház... Még nem tudja, hogy a bábu akkor is csak hideg, érzéktelen fadarab marad, habár arannyal és drágaságokkal diszítik is föl tehetetlen és szögletes tagjait...

Nem akarok most arról beszélni, hogy a maga érzése is csak gyermekes visszfénye az igazi szerelemnek, - ezt maga, szegény kis Ellám, úgyse hinné most el, - csupán egy keserves vallomást teszek: hogy én nem szeretem és sohase tudnám szeretni...

Higyje meg, hogy ez természetesebb, mintha az ellenkezőt állítanám... Vén vagyok, kifáradtam a küzdelemben; és a szívem - óh mily őszinte fájdalommal írom le ezt! - nem képes többé arra, hogy a szerelem boldog ujjongását, édes boldogtalanságát átérezze. Legyen meg a kényelmes lakásom, a jó ebédem, az esti teám, hallhassak néha egy jó zeneművet, s csengjen olykor fülembe a tapsok zenéje: többet az élettől én nem kívánok és nem kívánhatok. A szerelem, a maga fiatalsága, a maga becéző gyöngédsége: ez ki­fárasztana, a terhemre lenne és az egész idegrendszeremet fölborzolná...

Édes kicsike Ellym, kérve kérem: felejtsen el. Vagy ne is felejtsen el, hanem őrizzen meg a szívében, mint tünő gyermeksége legvégső szép álmát, az utolsó beszélő bábut, amelyikben még öröme telt...

Hová megyek: ne kérdezze. Régi tervem, hogy néhány évet a külföldön töltök, s a halá­lom előtt még sütkérezem ama nagy és ismeretlen művészet napfényében, amelyről ed­dig csak a könyvekből és az ujságokból hallottam valamit... Megyek és vigasztalást ke­re­­sek a nagy csillagok látásában, akik mesés fényükkel idegen horizontokon ragyognak...

Fáj a szívem, hogy fájdalmat kell okoznom magának és mégis, úgy érzem, hogy becsü­letes dolgot cselekszem... Felejtsen el és találja meg mielőbb azt a boldog embert, aki méltó arra, hogy az életét neki szentelje, aki a fiatalságáért, a meleg szívéért, az aranyos lelkéért az ő saját fiatalságát, lelkét, minden érzését adhatja cserébe magácskának.

Isten vele, sírja ki magát és ne gondoljon rám többé! Utolsó, fölszáradó könycseppjével együtt feledje el a szegény, vén színészt is, aki gazember lenne, ha a maga virágzó életét elfogadná.

A viszontlátásra, majd egyszer, nagyon sokára, amikor már boldog és nyugodt asszony lesz, s maga is nevetve gondol vissza arra a bolondos kisleányra, aki ezeket a sorokat oly fájó szívvel olvassa el...

Isten vele, utoljára. Isten vele!

Lászlóffy.

Az angol nő, aki sejtette, hogy a levélben a szív örök érzései forognak szóban, kíváncsian kémlelte a tanítványa arcát, de a leány vonásaiban semmi változást nem látott; Ella egy pillanatig komolyan maga elé bámult, aztán csöndesen összegyűrte a levelet. Mrs. Black kíváncsian kérdezte:

- Valami rossz hírt kapott, kicsikém?

A kérdésre Ella megragadta az angol nő kezét, arcát elöntötte a fejébe tóduló vér pirossága, azután sietve, majdnem lélegzet nélkül suttogta:

- Kedves jó mrs. Black, ha csak egy kicsit szeret, nem hagy magamra a borzasztó helyze­temben... Majd holnap mindent meggyónok, de igérje meg, hogy velem tart, a pártomon lesz...

Az angol nő, aki a természettől nagyon jószívü és érzékeny teremtés volt, könyezve ölelte magához a tanítványát s megindultan szólott:

- Rendelkezzék velem, drágám, úgy, ahogy jónak látja... Bármit kíván is tőlem, már most megigérem, hogy teljesíteni fogom...

Másnap, kora reggel, Cauders fontos ügyben Bécsbe utazott. Ella egyedül ült délben az asztal­nál, s ebéd után, anélkül, hogy a rendes szokása szerint lefeküdt volna, így szólott a szoba­leányhoz és az inashoz:

- Elszaladok egy félórára az angol misszhez, aki megigérte, hogy estére velem jön a színházba... Nem kell befogni - jól esik, ha egy kicsikét gyalog sétálhatok.

Magára kapta a kalapját és az óráját, s meg sem állt, csak a második emeleti üvegajtó előtt, melynek réztábláján a Lászlóffy neve állott. A művész gazdasszonya az izgatott csöngetésre sietve nyitotta ki az előszoba ajtaját.

- Ni csak, - a multkori kisasszony, akit a kocsihoz elkísértem, - szólott bámulva.

Ella belépett az előszobába, gondosan körülnézett, aztán esdeklő hangon fordult a tiszteletre­méltó, öreg dámához:

- A jó Istenre kérem, válaszoljon őszintén, merte életbevágó dologról van szó... A gazdája jövője és boldogsága forog kockán... Tudnom kell, mindenáron tudnom kell, hogy Lászlóffy úr hova utazott?

- De kedves kisasszony, hiszen magam se tudom, hogy hova ment... Csak annyit mondott, hogy minden holmiját csomagoljam össze, mert lehet, hogy hónapokig se tér vissza Buda­pestre... Csak később fogja közölni velem, hogy a leveleit hova küldjük...

A kis leány kétségbeesve nézett maga elé, aztán egyszerre fölkiáltott:

- A kocsit se tudja előkeríteni, amelyiken a pályaudvarhoz hajtatott?

- Oh igen, kisasszony, azt megmondhatom, hiszen magam hoztam az egylovast a Rákóczi-út sarkáról...

- Eljön velem a kocsiállomásra?

- Nagyon szívesen.

A gazdasszony bezárta az ajtót, s megzavarodva, őszinte ijedtséggel vezette a furcsa kis ven­dé­get az utca sarkára. A Rákóczi-úton már messziről fölismerte a Lászlóffy tegnapi kocsisát.

- Látja azt a fiatal gyereket, ott a sárga hintó bakján? Az volt, aki a gazdámat a vasúthoz vitte...

Ella hálásan szorongatta meg az öreg asszonyság kezét, aztán felelet nélkül ott hagyta az utca közepén. A következő pillanatban már ott állott a siheder előtt, aki megriadva nézett az elő­kelő úri kisasszonyra.

- Nézze, - szólott Ella kissé sápadtan, - akarja, hogy ezt a huszkoronás aranyat magának adjam?

- Már hogyne akarnám!

- Magának adom, ha őszintén felel a kérdésemre. Ismeri maga Lászlóffy urat, a színművészt?

- Hogy ismerem-e? Meghiszem azt, nagyságos kisasszony. Tegnap is én vittem ki a keleti pályaudvarhoz.

- Hát mondja meg, hogy hova utazott tegnap s az aranyat szívesen magának ajándékozom.

A kocsis megvakarta a feje bubját.

- Ujjé, - honnan tudjam, hogy hova utazott? Én csak a pályaudvarig vittem s tőlem épp úgy mehetett Párisba, mint Nagybecskerekre. A nagyságos urak az ilyesmit nem igen szokták a kocsisuknak az orrára kötni...

Mohón nézett az aranyra, melyet az úri kisasszony még mindig ott tartott remegő ujjai között. De egyszerre csak örömmel csapott a homlokára:

- No lám, erről majdnem egészen megfeledkeztem... Ha én nem is tudom, van valaki, aki okvetetlen megmondja... A podgyászhordó, aki a kézitáskáját a kupéba vitte...

- Tudja a podgyászhordó számát?

- Oh igen, jól emlékszem, a 43-as volt...

Ella fölugrott a kocsiba, s türelmetlenül szólott:

- Hát hajtson a keleti pályaudvarhoz...

Negyedórával később szerencsésen megtalálták a 43-as számu podgyászhordót, aki véletlenül csakugyan emlékezett a borotvált képü, kissé haragos utasra.

- Stimmt, tudom, az a komédiás, vagy mi a jó Isten csudája volt... Velem pörölt, hogy nincs a bécsi gyorsvonatnak közvetlen kocsija Grácba... Mintha én tehetnék arról, hogy neki át kell szállnia Győrben, ahol a gráci vonal elágazik...

- Bizonyosan tudja, hogy Grácba utazott?

- Persze, hogy tudom, hiszen ostoba fajankónak mondott, amiért nem adhattam neki külön kupét...

Tíz perccel ezután Ella otthon volt a lakásukban. Egész délután a szekrényeiben és a fiókjai­ban kutatott, s csak estefelé hagyta abba a titokzatos rendezkedést, mikor mrs. Black, az angol nő, a szobába lépett.

- No, nyugodtabb egy kissé, mint tegnap?

Ella válasz helyett görcsösen ráborult az öreg nőre.

- Oh, mrs Black, mennyire boldogtalan vagyok!... Hadd sírjam ki magam, ez jól esik, ez megkönnyebbít kissé...

Fuldokló zokogásba tört ki, úgyannyira, hogy a szegény mrs Black ijedten simogatta meg könyekben ázó, rózsaszínü arcocskáját. S mivel nem volt elég erős ahhoz, hogy a mások zokogását végignézze, hát ő is csakhamar sírva fakadt, bár egyelőre még sejtelme se volt arról, hogy a kis tanítványa boldogtalanságát mi okozza?

Ella azonban csakhamar magához tért, hősiesen letörölte arcáról a könyeket, aztán hevesen megszorította az angol nő karját.

- Üljön le mrs Black, hadd gyónom meg életem legnagyobb titkát... Mindent el fogok mondani, mindent a legapróbb részletig, hiszen szükségem van rá, hogy maga megértsen, támogasson...

S a jószívü hölgyet átölelve, egymásután elmesélte mindazt, ami közte és a híres színész közt történt: első látogatását a legénylakásban, Lászlóffy vizitjét az édesapjánál, az estélyi, az esküvői találkát, s a váratlan levelet, amely minden nyugodtságától megfosztotta. Mrs Black kiváncsian, s álmélkodva hallgatta végig, sürün spékelve meg az előadást efféle fölkiáltá­sokkal:

- Borzasztó! Rettenetes! Hallatlan! Szegény kicsikém, képzelem, hogy mennyit szenvedett!

Ella végre befejezte az előadást, s most már könyek nélkül, majdnem férfias energiával nézett az angol nőre. És elszántan szólott, mintha egy megföllebbezhetetlen ítéletet mondana ki:

- Akárhogy is lesz, én nem mondok le róla, s az övé akarok lenni... Hiába minden, úgyis tudom, hogy csak kénytelenségből utazott el. A szíve ösztökélte rá, meg az az elhatározása, hogy engemet megmentsen...

- Hát mit akar tenni? - kérdezte mrs. Black megdöbbenve.

- Mit? Azt édes mrs. Black, hogy utána utazom és visszahódítom magamnak. Szerencsére tudom, hogy hol van, s így huszonnégy óra mulva élőszóval mondhatom meg neki, hogy hazudott, amikor azt írta, hogy nem szeret...

- Jézusom, csak nem akar talán megszökni az apai háztól? - kiáltott föl a regényes mrs. Black, a boldog izgalomtól szinte borzongva.

- Megszökni? Arról szó sincs. Negyvennyolc óra mulva ismét itthon leszek, talán még ha­ma­rabb, mint apa, aki a külföldre utazott. Ami pedig a tisztességet és a világ nyelvét illeti, hát azt hiszem, elegendő biztosíték, hogy a földkerekség legtisztességesebb nőszemélye gardiroz...

- Hát ki az, aki gardirozza?

Ella pajzánul a nyakába ugrott az angol nőnek, s kacagva szólott:

- Ki más, mint ön, édes, aranyos, drága, mrs. Black-em... Csak nem engedi meg talán, hogy boldogtalan kis tanítványa egyedül utazzék?... Holnap, kora reggel, útra kelünk, az első vonattal, amelyik egy szerelmes szivet Grácba vihet...

Mrs Black sopánkodva emelte az ég felé a karjait, többször szívettépően sóhajtott, aztán rezignáltan így szólt:

- Ha el nem kísérem, akkor egyedül utazik, - ezt pedig, ugyebár, nem szabad megengednem?... Isten neki, belenyugszom hát, hogy vele utazom, nehogy valami ostobaságot elkövessen...

Ella örvendve tapsolt, két-háromszor keringőlépésekben táncolta végig a szobát, míg mrs Black hangosan tépelődve engedte át magát a fölbukkanó kételyeinek.

- De bizonyos-e, hogy a művész Grácban maradt, habár oda is utazott, a vasúti hordár tanusága szerint?... Ki tudja, hogy hova ment onnan s hol lesz, amikorra mi a stájer hegyeket megpillantjuk?

Ella fitymálva intett, s jókedvüen válaszolt:

- Attól ne féljen, nekem is van ám egy kis sütnivalóm... Éppen ma olvastam az ujságban, hogy Grácban most a híres Norde játszik, Németország legkitünőbb drámai színésze... Ha Lászlóffy ott van, bizonyosan nem mulasztja el, hogy ünnepelt kollégáját megnézze.

Titokban összecsomagolták a legszükségesebb holmikat, susogásra fordították a beszédet, ha a szobalány vagy az inas bejött, az utikönyveket és menetrendeket tanulmányozták, s gondos szemlét tartottak a leányszoba garderobejában, ahol habkönnyü selymek és csipkék sorakoztak példás rendben egymás mellé.

- Mit gondol drága mrs, magammal vigyem ezt a fehér csipkebluzt? Ez volt rajtam akkor este, amikor Lászlóffy először tett látogatást nálunk.

Végre valahogy megállapodtak az uti podgyász tekintetében, s az angol nő is hazaszaladhatott estefelé, hogy a maga holmiját is sietve összeszedje és elhozza. Úgy határozták, hogy mrs Black ma itt fog aludni a Cauders-palotában, hogy korán reggel együtt hajtassanak ki a keleti pályaudvarra...

Mrs Black csak éjfél felé jött vissza, mert öt kicsiny testvére volt otthon, akiket mind el kellett látnia, nehogy távolléte alatt valamiben szükséget szenvedjenek. Ella ébren várta a hálószobá­ban, a mrs. Alexander egyik gyönyörü regénye mellett. Amikor az angol nő cókmókostól a szobába lépett, boldogan, hálás szívvel borult a nyakába.

- Oh, drága jó mrs. Black, hát csakugyan itt van, hát csakugyan elhagyta értem három napra az öt neveletlen árváját? Sohase fogom elfelejteni a jóságát, soha, még akkor se, ha belőlem is olyan tipegő nagymama lesz, mint amilyen itt a Vadvirágos Ösvényekben szerepel.

Jóformán ébren töltötték az egész éjjelt, bár hosszu halogatás után végül lecsavarták a villamos lámpát s komolyan elhatározták, hogy aludni fognak. Néhány pillanatig mély csönd volt, de a kis leány hangja csakhamar megszólalt:

- Ébren van, mrs. Black?

- Ébren szívem, mit kíván?

- Semmit, csak jó éjszakát akartam kívánni mégegyszer...

Ismét elcsevegtek pár percig, ismét elhallgattak, de az Ella susogó hangocskája nemsokára utat tört megint a sötétségen át az angol nő ágyáig:

- Drága mrs. Black, még mindig nem alszik?

- Nem, kicsikém.

- Mit gondol, hol fogunk aludni holnap ilyenkor?

- Azt hiszem, hogy valamelyik gráci szállodában.

- Nekem az a sejtelmem, hogy még az est folyamán találkozunk vele... Majd meglátja, hogy ő lesz az első ember, akit a színházban megpillantunk.

- Az meglehet, kis angyalom. De most már csakugyan itt az ideje, hogy a jó tündérke az álomport a szemünkbe hintse...

Nagyon nehezen csakugyan elszenderültek, de nem alhattak többet másfél- vagy két óránál, amikor Ella ijedten kiugrott az ágyából.

- Szent Isten, mindjárt hat óra... Amíg a toalettünkkel végzünk, siethetünk is a pályaudvarhoz.

Jó félórával később Ella már comme il faut külsővel, karcsu termetén szürke selyem utazó­köpennyel, huzta föl az előszobában a keztyűjét, míg az inas az ezüsttel kivert kofferokat és táskákat vitte le a kapu előtt várakozó kocsiba. A kis leány nyájasan elbúcsuzott a szoba­leányoktól, akik mind a ketten formálisan szerelmesek voltak hebehurgya kis úrnőjükbe.

- Ha apa megjönne, tudathatják vele, hogy mrs Black-kel Szent-Gelemérre utaztunk, Vilmos bácsihoz... Egyébként valószínü, hogy mi előbb itthon leszünk, mint amikorra apa Budapestre érkezik...

A két szobaleány hízelkedve kezet csókolt, s a kocsis vígan a lovak közé vágott. Csupán annyi idejük maradt, hogy a jegyet megválthassák, s néhány ujságot vásároljanak: a vasút már ki is robogott a pályaudvarból. Csak akkor, hogy az állomás üvegteteje alól az aranyos napsugárba értek ki, s hogy a gyorsvonat teljes sietséggel kezdett futni a csillogó acélsíneken, tört ki a jámbor mrs. Blackból az eddig szunnyadozó rémület.

- Jézusom, talán a legnagyobb bűnt követtem el!... Talán nem is lett volna szabad megenged­nem azt a szörnyűséget, hogy ez a bolond kis leány apai beleegyezés nélkül útra keljen... Oh, többé sohase lesz bátorságom ahhoz, hogy a méltóságos úr színe elé kerüljek...

Ella pajkosan megölelgette az aggodalmaskodó öreg dámát, s rózsás arcával hízelkedve hozzá­dörgölődött.

- Ne búsuljon, nem lesz ebből semmilyen világrengető katasztrófa. Apa először is később ér haza Budapestre, mint mi, s ha előbb is érne, hát értem én, hála Isten, a módját, hogy a haragját eloszlassam...

S látva, hogy mrs. Black még mindig nyugtalanul néz maga elé a levegőbe, elérzékenyülten folytatta:

- És az én boldogságom, az én jövendő sorsom, az semmi?... Azt hiszem drága mrs. Blackem, az is csak megér annyit, hogy néhány szemrehányó szót elviseljen érte...

Kis-Cellben idegenek szálltak a kupéba, két katonatiszt, akik ugyancsak mohó szemekkel nézték az ennivaló kis utast. Ella rögtön angolra fordította a beszédet, mire a tisztek egyike hangosan így szólott:

- Nem hiába, mindig azt hallottam, hogy az angol nők végtelenül bájosak... Ez a kis szőke fruska igazán elragadóan kedves...

A leány szörnyen elpirult, de azért nem árulta el magát, csak titokban meglökte a mrs. Black karját. Aztán mind a ketten elővettek egy angol könyvet s elmerülve olvasták a skót pap­kisasszonyok regényes történetét...

Ebéd után érkeztek Grácba, lakást béreltek az „Erzherzog Johann”-ban, s a hotelszolgát rögtön páholyért küldték. Este hétig nem mozdultak ki a szobából, akkor kocsit hozattak s elhajtattak a színházba.

A nézőtér zsufolásig tele volt, a nagyhírü Norde az egész stájer fővárost lázba hozta, még a szomszédos fürdők közönsége is berándult, hogy a nagy, német komédiást megnézze. Egy divatos orosz drámát játszottak, a Behavazott tanyák-at, mely Európa minden színpadán körutat tett már, hogy az ismeretlen kis muszka hivatalnokot, a darab szerzőjét, a világhír magaslatára emelje. A levegő már forró volt a jövendő élvezet mámorától, az asszonyok ki­pirulva csevegtek az udvarlóikkal, a földszinten pápaszemes kritikusok törülgették izgatottan a látcsöveiket. Ella, amíg belépőjét levetette, kiváncsi pillantást vetett a nézőtérre, ahol már sok száz főnyi közönség beszélgetett, mozgolódott és köhögött.

- Ha nem csalódom, hát Lászlóffy nincs itt, - mondta suttogva az angol hölgyhöz.

Mrs Black szemrehányó pillantást vetett a tanítványára és szelid haraggal szólott:

- Ez a véletlenben való bizakodás, higyje meg, nevetséges... Csak úgy vaktában négyszáz kilométert utazni, hogy az ember esetleg összetalálkozzék valakivel, ez bizony meglehetősen furcsa vállalkozás...

- Akar velem fogadni, hogy Lászlóffy itt lesz még ma este? - kérdezte a leány csillogó szemmel.

- Fogadni? Azt nem. Utóvégre az se lehetetlen, hogy a manchesteri polgármester idevetődik ma este. De ha számítanék arra, hogy ma a gráci színházban találkozom vele, hát legyen meggyőződve, hogy nem volnék valami okos teremtés...

Ella akaratosan vállat vont, aztán komoly hangon válaszolt:

- Ha semmi másban nem bíznám, hát arra is fogadni mernék, hogy az előérzetem nem csal meg... Maga is volt fiatal mrs Black, és így jól tudja, hogy a szerelmesek előérzete nem babonaság...

A függöny csakhamar szétnyílott, s pár perc múlva a vendégszínész a színpadra lépett. A nézőtéren halálos csönd állott be, mindenki visszafojtott lélekzettel figyelt, s a hátakon hidegség futott végig az első szavakra, melyek a nagy művész ajakát elhagyták. Az egész közönség egyszerre megérezte, hogy kiváló genievel van dolga, a meggörnyedt orosz paraszt alakja hirtelen mindenkinek a szívébe markolt, s a levegőben a szokatlanul szenzációs események megrázó és gyönyörűséges izgalma lebegett. A színész monoton, majdnem száraz hangon beszélt, de szavaiból egy ismeretlen, szomoru világ melankóliája áradt a nézőtérre. Mrs Black megrendülve dőlt hátra a székén, kezével félénken kapaszkodott a páholy plüss könyöklőjébe, s Ella is szinte mindenről megfeledkezve, fordította könyes szemét a színész felé. De a fölvonásnak még a közepén se jártak, mikor hirtelen lázas mozdulattal bökte meg a mrs. Black balkarját.

- Nézzen oda, - súgta majdnem magánkívül.

- Hova?

- A földszintre, a jobboldalon, a második sorba... Ott, a kopott úr mögött, aki a zsebkendőjével a gukkerét törli...

Az angol nő odafordította a látcsövét s ijedten szólott:

- Lászlóffy!

- Nos, kinek volt igaza? Az életemet is föl mertem volna tenni arra, hogy még ma este találkozunk vele...

A pad szélén csakugyan ott ült a budapesti szinész, ismert, selymes gérokkjában, térdén az összehajtogatott színlappal. Most jöhetett, de már őt is hatalmába kerítette a csodálatos talentum megvesztegető mélysége és ereje: előrehajolva, ragyogó szemmel bámult a szin­padra, kezét félig a levegőben tartva, mintha csak a szokatlan művészet megdelejezte volna. Ella gyöngéd pillantást vetett rá, azután a ridiküljébe nyúlt, ceruzát vett elő s a félhomályban pár siető sort vetett papirra.

- Mit írt? - kérdezte mrs Black kíváncsian.

- Olvassa el. Azt hiszem, gyámanyácskám, hogy nem lesz kifogása ellene...

Az angol nő kezébe vette a cédulát, melyen a következő szavak állottak:

„Ha nem haragszik, hát jó estét kíván

egy igaz tisztelője
Cauders Ella.”

- Mit akar tenni ezzel a levéllel?

- Rögtön meglátja.

Lábujjhegyen ment a páholy ajtajáig, beintette a fehérfőkötős asszonyságot, aki odakünn a Grazer Tagespostot olvasta, s halk hangon így szólt hozzá:

- Látja azt a borotvált arcu urat, a második sor szélén?

- Igenis.

- Vigye el neki ezt a cédulát s mondja meg, hogy innen küldték a proszcénium-páholyból.

Az öreg asszony szolgálatkészen sietett el az összehajtott cédulácskával, mrs Black pedig aggodalmasan fölsóhajtott:

- A jó Isten elvette a kis eszemet, hogy ilyesmire vállalkoztam... Megérdemelném, hogy a legsötétebb tömlöcbe csukjanak, amiért ennyire visszaéltem a jóltevőm bizalmával... Ha meggondolom, hogy a méltóságos úr volt az, aki oly jószívűen mellém állt, amikor mindenki elhagyott... Száz forintot adott egyszerre, hogy az ágyneműimet a zálogházból kiválthassam, s az a köszönet érte, hogy a leányát rossz útra térítettem.

Ella izgatottan fölkacagott, aztán megszorította az angol nő kezét.

- Ne féljen, mrs. Black, engem nem térít a rossz útra... Ha Lászlóffyval nyolcszáz ember jelenlétében beszélgetek egy félóráig, ebből még bizonyára nem lesz baj...

Mind a ketten arra a pontra néztek, amelyiken a színész ült, s szívdobogva lesték, hogy Lászlóffy micsoda arccal fogja elolvasni a váratlan levelet. Két vagy három perc mult el, amíg az egyenruhás szolga a cédulát bevitte, s diszkréten súgott valamit a borotvált úr fülébe. Lászlóffy csodálkozva vette át a levelet, föltette a pápaszemét, s pár pillanatig mozdulatlan ijedtséggel nézte a ceruzával írt sorokat. Aztán vérvörös arccal nézett körül a színházban, s csakhamar észrevette a két nőt, akik lesütött szemmel, szinte remegve babrálgattak a szín­lapjukkal és a bársony-ridiküljükkel.

- Azt hiszem, hogy meglepte kissé a levelem, - súgta Ella a mrs Black fülébe.

A színész fölkelt a helyéből, kalapja után nyúlt s lábujjhegyen végigment a földszinten. Nem telt bele öt perc és hangosan megkopogtatta a páholy ajtaját.

- Szabad! - kiáltotta Ella, míg mrs. Black izgatottságában keresztet vetett magára.

Az ajtó halkan fölnyílt s a következő pillanatban Lászlóffy a páholyba lépett. Előbb csöndesen megállt a küszöbön, aztán komolyan megszólalt:

- Hogy kerül ide ilyen váratlanul?

A leány fölállott, közelebb lépett a színészhez, majd mosolygó arccal, ajkai körül valami pajkos mosollyal nyujtotta feléje a kezét.

- Elsőbb is: Isten hozta Lászlóffy... Üljön le szépen ide a hátulsó ülésre, ahova a földszintről nem lehet belátni s akkor ne féljen, azt is megtudja, hogy miért jöttem?

A színész szó nélkül helyet foglalt. Ella bizalmasan melléje telepedett, míg mrs Black a szeme elé tartott gukker mögött úgy remegett, mint a nyárfalevél.

- Azt kérdezi, hogy miképp kerülök ide, - szólt most a leány csodálatos higgadtsággal. - Nagyon egyszerüen Lászlóffy: a ma reggeli gyorsvonattal jöttem. Apa nincsen pár nap óta Budapesten, s én fölhasználtam az alkalmat, hogy meglátogassam magát s magyarázatot kérjek a minapi levele miatt...

- Hát honnan tudta, hogy itt vagyok?

- Az mellékes, a fődolog, hogy itt vagyok. Nem gondolta úgy-e, hogy az ostoba kis leány erre is képes? Azt hitte, hogy egy hazug levéllel mindent elintéz? Egy hazug, komédiázó levéllel, amelyben maga épp oly kevéssé hitt, mint én...

- Hogy érti azt, hogy a levél hazug volt? - szólott a színész sértődve.

- Úgy, ahogy mondom: minden sora, minden betüje egyenesen az ellenkezője volt az igaz­ság­nak... Azt írta, hogy nem szeret, hogy öregnek érzi magát, s föltette rólam, hogy a kijelenté­sében megnyugszom... Lászlóffy, én bizonyos vagyok benne, hogy nem beszélt őszintén; mert maga szeret, nagyon szeret és távolról se érzi magát oly öregnek, ahogy állítja...

A színész tiltakozó mozdulatot tett, a leány azonban hevesen folytatta:

- Mindenki megcsalhat, de a szívem, elhiheti, nem csal meg... Ha sohase volt szerelmes, most bizonyosan az, s csupán azért menekült, mert önmagától is fél... Oh ne tagadja: a beszéde, a levele hazudhatik, de a szeme nem képes arra, hogy hazudjék... Látom, hogy szeret, s tudom, hogy épp annyit gondolt rám, mint én magára...

Fürkészőleg tekintett a Lászlóffy arcába, de a férfi sápadtan fordította el a fejét. Látszott rajta, hogy a szíve csordultig tele van, s hogy ha nem szégyelné, talán ötvenéves kora ellenére sírva fakadna. Ella édes meghatottsággal nézett rá, s pár pillanatig elérzékenyülve élvezte a szerel­mes férfi látásának gyönyörét.

- Ne tagadja, - súgta aztán, míg a homályban a színész keze után nyúlt, - hogy nehéz szívvel, sírva utazott el, s hogy maga is épp úgy szenvedett, mint én... Oh, tudom, - becsületes ember akart maradni, s félt attól, hogy egy bolond kis leányt boldogtalanná tesz... Pedig esküszöm, hogy csalódik: épp azzal tenne boldogtalanná, ha a mostani helyzetemben elhagyna...

A színész végigsimította a haját, egy darabig szó nélkül maga elé nézett, aztán egyszerre kitört belőle a keserüség.

- Mit akar, - kiáltott föl majdnem durván, - miért akarja minden áron, hogy becstelenné legyek?... Nyugodtan tűrtem eddig az öregséget, s ha nem is voltak valami nagy örömeim, hát nagy bánat se keserítette meg az életemet... Miért került az utamba?... Mit kíván tőlem?... Nincs se éjjelem, se nappalom többé, amióta magát, vesztemre, megismertem...

Lászlóffy szó nélkül dőlt hátra az ülésén, a fejét lehorgasztotta, mintha valami hirtelen rosszul­lét fogta volna el. Néhány percig magába mélyedve hallgatott, de aztán egyszerre kitört belőle a szó:

- Nos hát, ha elégtétel magának, hogy nem csupán egyedül szenved, hát bevallom, hogy nekem se volt azóta, egy nyugodt órám. Sírva utaztam el, abban a tudatban, hogy a nyugodtsá­gomnak mindörökre vége... Hogy szeretem-e? Oh, de mennyire! Úgy szeretem, hogy szinte magam előtt is szégyellem, hiszen valóságos suhanc lettem, amióta magával megbarátkoz­tam... Évek óta azt hittem, hogy semmi se érdekel többé a világon, már rég lemondtam arról, hogy szenvedélyek zavarják meg az öregségemet, s most ijedten tapasztalom, hogy húszéves vagyok, vagyis: naiv, együgyü, hiu, reményekben bizakodó, mint akármelyik gimnazista, aki féléjszakán át ott kószál a primadonna lefüggönyözött ablaka alatt... Ha kényszerít rá, hát kimondom, hogy már a becsületemmel is megalkudni készültem s hogy nevetség tárgyává is odadobnám magam, csakhogy a maga fiatal szerelmében sütkérezzem... Talán azt hiszi, hogy az én ereimben nem vér folyik s hogy én le tudok mondani arról az óriási boldogságról, amit a maga bírása igér nekem? Ha megszöktem, csak azért tettem, mert a szegény édes apját sajnálom... Van-e jogom ahhoz, hogy e ritka ember életét tönkretegyem?... Azt hiszem, rosszabb lennék a banditánál, ha az egyetlen, édes, jó kis leányát szívtelenül elrabolnám tőle... De most már kérem, hogy ne kinozzon, mert az én erőmnek is megvan ám a határa...

Majdnem kétségbeesve mondta ezt, s a leány a gyönyörűség valóságos extázisával hallgatta... Annyira meghatotta a színész nagy szenvedélye, hogy szinte ő is képtelen volt minden beszédre... Csak nagysokára nyúlt a Lászlóffy keze után, s gyöngéden, végtelen rajongással susogta:

- Oh édes, édes, milyen boldog vagyok!

Pillantásuk találkozott a félhomályban s a férfit egyszerre sejtelmes forróság járta keresztül: a naiv, kényeztetett gyermek mintha egyszerre eltünt volna s a gyönyört igérő, bájos, érzéki asszony ült mellette a páholy plüsspamlagán... A színész fantáziája hirtelen a jövő csábító képeivel telt meg, amikor ez a karcsu, ragyogó szemü teremtés mámorosan fogja a fülébe súg­ni, hogy szereti... A vér a fejébe tódult, a füle zúgott, egy pillanatig azt hitte, hogy összeesik... De csakhamar magához tért a kábultságából s mindenről megfeledkezve, magánkívül szólott:

- Drága kis szívem, mennyire szeretem! Azt hiszem, rögtön meg tudnék halni, ha csak egyszer is magamhoz ölelhetném...

Ella szemérmetesen sütötte le a szemét, s alig hallhatólag rebegte:

- Nem kell, hogy meghaljon, - élni fog és mégis meg lesz ez az öröme... Csak rám gondoljon és ne veszítse el az energiáját, akkor biztosítom, hogy győzedelmeskedni fogunk...

Szinház után - az előadásból többé nem hallottak egy jottányit se - Ella tapsolva így szólott:

- Most hármacskán el fogunk menni valami kiskorcsmába... Valami olyan helyre, ahol tamburások játszanak és ahol én magam készíthetem el a saját találmányu angol salátámat...

- Istenkém, nem lenne jobb, ha szépen hazamennénk? - szólott mrs Black sopánkodva.

- Haza? No még csak az kellene! Feküdjék le a kis cica, ha álmos, de mi a kedvünkre kilum­poljuk magunkat...

S látva, hogy az angol nő még mindig élénken habozik, pajkos Nebántsvirág-pillantással tette hozzá:

- Egyébként volna egy ajánlatom...

- Micsoda?

- Hogy maga, édes mrs Black, feküdjék le, ha nem bírja tovább... Mi azonban a vacsorát nem engedjük el.

Mrs. Black nagy sóhajtások közt engedett s csöndes megbotránkozással követte a szerelme­seket a városba... Az egyik kivilágított vendéglő előtt, ahol habozva megálltak, Ella finnyásan húzta föl az orrocskáját.

- Oh, ez nem nekünk való hely... Túlságosan finom és előkelő... Olyan korcsmát keressünk, ahol ingujjas pincérek szolgálják föl a vacsorát.

Jó darabig gyalogoltak, átmentek a Mura hídján, keskeny utcákon haladtak keresztül, amíg végre megtalálták, amit kerestek; egy futókával diszített, külvárosi kerti korcsmából vidám citeraszó hallatszott ki s a vörös asztalok mellett a nép egyszerü gyermekei itták a környéken készült fehér sört.

- Bemenjünk? - kérdezte Lászlóffy habozva.

Ella, válasz helyett, jókedvüen belekarolt a színészbe s félig erőszakkal behúzta maga után az Arany Komlóhoz címzett vendéglőbe.

A helyiség tele volt vendégekkel, buzavirágkalapos kis varróleányok ültek a barátjaikkal a sarokasztalok mellett, iparos formáju férfiak ütötték össze kedélyesen a sörös poharukat. A pincér - aki nem járt ugyan ingujjban, de kék kötényt hordott - nagy üggyel-bajjal szerzett a számukra egy üres asztalt, s mikor étlap után tudakozódtak, jámbor mosolygással húzta föl a vállát.

- Étlap? Az kérem nálunk nem szokás. Kivülről is meg tudom mondani, hogy mit kaphatnak az uraságok, ha vacsorázni akarnak.

Hamarosan megrendelték a vacsorát, a pincér szolgálatkészen távozott, mrs. Black pedig kétségbeesve rázta meg a fejét.

- Micsoda társaság, istenem, micsoda társaság! Abban a házban, ahol én lakom, szakasztott ilyen korcsma van, de ott hordárok és fiakkeresek étkeznek.

- Kedves mrs. Black-em, - szólt Ella kenetteljesen, - nem szabad elfelejtenie, amire engemet kisleány koromban tanított, hogy a büszkeség igen csunya és elítélendő tulajdonság... A fiakkeresek is csak halandó emberek, mint mi vagyunk...

A színész, akit egyszerre mámoros lelkesedés fogott el, kényelmesen elhelyezkedett az asztal mellett, a szalvétát a térdére terítette, s vidáman csöngetett újra a pincérnek:

- Három korsó friss sört, de a csapról legyen!... Jó puntigami vagy feldbachi sört, de egy­szeribe itt legyen!

- Látja azt a piszeorru kis leányt ott a kályha mellett? - kérdezte Ella a színésztől.

- Látom.

- Úgyebár, az a kedvese annak az úrnak, akivel olyan boldogan suttog?

Mrs Black ijedtiben megint keresztet vetett magára, Ella pedig ártatlan arccal folytatta:

- Mi van ebben annyira megbotránkoztató, mrs. Black! A szerelem, higyje meg, igen kedves és tisztességes dolog...

A kékkötényes legény nemsokára elhozta a vacsorát, a csirkepörkölt kitünő volt, a sör jéghideg, s az a hiedelem is babonának bizonyult, hogy a rossz bortól az ember zsebében ijedten kinyílik a penicilus. Lászlóffy fölbontatott egy üveg pezsgőt, mely a Cleopatra-sec büszke nevére hallgatott, de amely nem a gallok vidám földjét, hanem a zöld Styriát vallotta hazájának. A pezsgő rossz és émelygős volt, de Ellának nagyszerűen izlett.

- Mennyivel jobb ez, mint a francia pezsgő! - szólott elragadtatva.

Később odaintették magukhoz a citerást, aki stájer jodli-dalokat játszott, s előadott számait önmaga kísérte énekszóval. A szemtelenül mosolygó fickónak repedt és tremolázó bariton hangja volt, de Ella szinte áhitattal hallgatta.

- Érdekes, hogy az ilyen ember kis korcsmában énekel... Akármelyik operettszinpadon is fényesen megállná a helyét...

A helyiségben lassanként átláthatatlan lett a füst, mrs. Black izgatottan törölgette a szemét a zsebkendőjével, de Ella és a színész pompásan érezték magokat a keresztlábu asztal mellett. Jó darabig némán néztek az egymás szemébe, de Lászlóffy utóbb melankólikusan megszólalt:

- Milyen jó lenne, ha mindörökre itt ülhetnénk!... De mi lesz holnap, holnapután és később?... Már most is remegek arra a gondolatra, hogy holnap, mire fölébredek, visszatér megint a józan eszem és a hétköznapi gondolkodásom...

- Köszönöm szépen, ha ilyen gyorsan kiábrándul belőlem... Én valamikor azt hallottam, hogy a szerelem még a sírban sem szünik meg...

Lászlóffy szomorúan nézett a leányra, s halkan folytatta:

- Oh, nem is attól tartok, hogy az érzéseim megváltoznak... Erről már, fájdalom, szó sem lehet... De reggelre kialuszom a ma esti optimizmusomat, s megint csak belátom, hogy boldogságunk beláthatatlan akadályokba ütközik... Akárhogy ki is eszelem most, hogy bátran, elszánt arccal fogok az édesatyja elé lépni, akkor, ha ott állok előtte, tudom, hogy füstbe megy minden bátorságom... Mi jogon kérhetem tőle, hogy az egyetlen leányát nekem adja?

- Azon a jogon, tisztelt uram, hogy az egyetlen leánya önt szereti...

A művész lemondólag intett, aztán bús rezignációval szólott:

- Lesz, ami lesz, most már mindegy... Őszintén fogok beszélni az atyjával, még ha biztosan is tudom, hogy kiteszi a szűrömet... Most már mindegy, történjék, aminek történnie kell...

Ella megszorította a Lászlóffy kezét s csillogó szemmel súgta:

- Holnap reggel a gyorsvonattal Budapestre utazunk...

Éjfél is elmúlt, mire hazatértek, de a szálloda kapujában még jó idő eltelt, amíg annak rendje és módja szerint elbúcsuztak egymástól.

- Aztán véletlenül nehogy elaludja a gyorsvonatot... Szép dolog lesz, ha hiába futkosok föl- s alá a perronon, kétségbeesetten kérdezve fűtől-fától: „Ugyan kérem, nem láttak valahol egy szerelmes kis leányt s egy haragos gardedámot?”

- Óh, csak inkább maga vigyázzon arra, hogy szokása szerint ne alukáljék tizenegyig. Mondja meg a portásnak, mielőtt lefekszik, hogy süttesse el hajnalban az ajtaja előtt a hotelágyút...

- Micsoda ágyút?

- A hotelágyút, amelyikkel a nehezen ébredő vendégeket felkölteni szokták...

Nevettek, majd érzékenyen megszorították egymás kezét, miközben mrs. Black türelmetlenül tipegett föl meg alá a gyalogjárón.

- Fogadok, hogy még náthát fogok kapni a maguk csacsiskodása miatt... Nekem elég, hogy öt percig egy helyen álljak, rögtön itt van a legpompásabban kifejlett influenza...

Ella - a mai nap folyamán talán századszor - megint körülcirógatta az öreg dámát, s hizelkedve gügyögte:

- Hát magának, édes, jó mrs. Black, még egy picurka kis náthát se ér meg két szerelmes ember boldogsága?... Egész életén át minden este kap nálunk egy csésze kitünő orosz teát, ha egyszer megalapítjuk a családi tűzhelyünket...

Végre valahogy - mindenesetre hosszasabb lelki tusa után - csakugyan rászánták magukat arra, hogy elválnak, de előbb még egy utolsó, gyöngéd pillantást vetettek egymásra.

- Álmodjék rólam, édes! - suttogta a hány.

- Nappal is magáról álmodom, kis bolondom, - mondotta sóhajtva a férfi.

Lászlóffy már kora reggel izgatottan sétált a pályaudvaron, s a szíve majdnem hangosan megdobbant, mikor a nagy előcsarnokban az utiruhás hölgyeket megpillantotta. Némán kezet rázott Ellával, intézkedett a podgyász elhelyezése iránt, megváltotta az utijegyeket, s titokza­tosan tárgyalt a kalauzzal, hogy az egyetlen külön kupét megszerezhesse.

Végre - fejedelmi borravalók után - helyet foglalhattak a kis elsőosztályu fészekben, s a vonat halk döcögéssel kiindult a pályaudvarból. Amikor az állomás épületei egymásután elmara­doztak, s a hölgyek kényelmesen helyet foglaltak az ablak melletti sarokban, a színész - tréfás gesztussal, de belsőleg igen komolyan - így szólott:

- Mindeddig könnyü volt a dolgunk, - mi ketten csak hamarosan megegyeztünk egymással... De most, de most, vajjon mi lesz velünk?... Ha meggondolom, hogy ebéd után Budapesten leszünk...

- Hát akkor nagyot kéne sikoltania örömében, hogy a céljához közelébb jutott egy lépéssel... Az istenért, csak nem fél talán?

- Őszinte legyek?

- Persze.

- Akkor megvallom, hogy úgy félek, mint gyermekkoromban, amikor a mérges szomszédunk a körtefáján megcsípett... Jaj, jaj, ha eszembe jut, hogy az édesatyja komoly pillantásával fogok szemben állani...

A leány mosolyogva rázta meg a fejét.

- Lászlóffy, sohase hittem volna, hogy maga ilyen gyáva!... Azt hittem, hogy valami görög gladiátor, s lám, kiderül, hogy valóságos elemi osztálybeli tanuló...

- Úgy-e, hogy lassankint kiábrándul belőlem?

- Óh, attól ne féljen... Még talán jobban szeretem, hogy az irántam való érzései ennyire naivvá és gyermekké teszik...

A színész azonban tovább is föl-fölsóhajtott némelykor, látszott rajta, hogy minél közelebb jut Budapesthez, annál jobban meg van ijedve a saját vállalkozásától. Ella egy darabig csöndesen gyönyörködött benne, aztán jószívüen megszólalt:

- Ha minden férfi ilyen, akkor mi leányok bizony Isten nem lehetünk valami büszkék... Hát csakugyan ilyen rettenetes dolog a szent házasság?... Úgy fél, mintha egy tigrisketrecbe kellene beugornia, amikor Budapestre érünk...

- Nem a házasságtól félek én, kicsi szívem, hanem az előzményektől... Ha már ott tartanánk, hát akkor a robogó vasuti kocsiban csárdást táncolnék...

Az idő mesés gyorsasággal múlt, még jóformán az első témájukat se merítették ki, amikor a gyorsvonat már berohant a győri állomásra, ahol különben váratlan ijedtség érte őket: a perronról egy bivalynyaku ifju szállt föl a kupéjukba, aki éles szemével az ablakon keresztül is csakhamar fölismerte Cauders Ellát. Rábai doktor volt, a híres krakéler, a Cauders-palota estélyeinek régi, meghitt alakja.

- Hát maguk hogyan kerülnek ide? - kiáltott föl a híres verekedő vidáman. - Nini, a mester is, akiről a minap azt olvastam, hogy féléves tanulmányútra indult...

- Tudja, hogy az ujságok mindig hazudnak, - szólott Lászlóffy zavartan. - Inkább azt mondja meg, hogy micsoda nagy esemény volt az, ami magát Budapestről kimozdította?

- Engem? Ez igazán egyszerü dolog, mester. Kardpárbajom volt két idevaló birtokossal, akik a vallásomat nevetségesnek találták.

- És megvágta őket?

- Csak éppen a becsület kedvéért karcoltam egy-egy monogrammot a bőrükre... A dologban különben nem ez az érdekes...

- Hát micsoda?

- Az, hogy a párbaj után váratlan dolog derült ki... Megtudtam ugyanis, hogy az ellenfeleim­nek aligha lehetett sértő szándékuk, mert ők is mózeshitüek, mint én...

Ella jóízüen fölkacagott, de a Lászlóffy nevetésében sokkal több volt az udvariasság, mint a jókedv. Mikor Rábai dr. később átsétált az étkezőkocsiba, hogy a segédeivel a diadalmi uzsonnát elköltse, a színész aggódva csóválta meg a fejét:

- No, ebből szép kis dolog lesz, - mondta ijedten.

- Miből?

- Hogy ez az elsőrangu pletykahordó együtt látott bennünket... Mert azzal tisztában van, úgy-e, hogy ma este az egész Lipótváros rólunk fog beszélni?

- Ugyan mit beszélhetnének rólunk?

- Hát nem elég, hogy egy kupéban jövünk valahonnan, amikor az édesatyja - mint az ujságok személyi hírei a múlt héten hűségesen megírták - már három vagy négy nappal ezelőtt utazott Budapestről?

Ella kómikus grimászt vágott, aztán rezignáltan válaszolt:

- Nos hát legföljebb meglesz az az örömük, hogy pletykázhatnak rólunk... Előbb vagy utóbb, de végre amúgy is meg fogják tudni az igazat... Hogy maga egy kicsit udvarol nekem, azt különben is régen tudják...

A színész még mindig megilletődve bólogatott a fejével, de Ella jókedvüen fordult mrs. Blackhoz.

- Pletykázzanak, amíg csak jól esik nekik, nem igaz? A mende-mondának egyszerre vége lesz, ha az eljegyzési hírünk az ujságokban megjelenik...

Mrs. Black szomorúan nézett a növendékére s keserves arccal szólott:

- Mindennek - előre tudom - úgyis én fogom meginni a levét... A méltóságos úrnak bizonyo­san az lesz az első dolga, hogy engem kitiltson a házából.

- Ne féljen, drága mrs. Black, majd kárpótlást talál a mi családi tűzhelyünknél... Soha, sohase fogjuk elfelejteni, hogy a bánatunkban, a küzdelmeinkben részt vett...

A vonat már közel járt Budapesthez, mikor Rábai doktor, kissé becsipve, az Elláék kupéjába visszatért. Már a folyosón haragosan intett.

- Mi a baj megint? - kérdezte tőle a színész, hogy zavarát némiképp elpalástolja.

- Az, édes mester, hogy minden ember ostoba, aki mózeshitünek születik...

- Az istenért, csak nem volt ismét afférje valakivel?

- Affér? Azt nem lehetne mondani. De legalább a kedvemre leszidtam azt az antiszemita kutyát...

- Kit megint?

- Az étkezőkocsi pincérét... Még ez is érezteti az emberrel, hogy nem tartozik a gentry közé... Mivelünk, akik pezsgőt ittunk, még tizedrészben se törődött annyit, mint azzal a két vidéki alakkal, aki mindössze öt üveg sör erejéig költekezett...

- Kedves doktorom, maga, úgy látszik, javíthatatlan... Fogadni mernék rá, hogy annak a pincér­nek még csak sejtelme se volt a maga vallásáról...

- Nekem mondja? Már amikor az asztal mellé leültünk, szemtelenül fürkésző pillantást vetett az orromra... No de azt hiszem, hogy tisztességesen megkapta a magáét...

Mikor a gyorsvonat félóra múlva Budapestre ért, Rábai doktor előzékenyen fölajánlotta kocsiját a színésznek. A két szerelmes nem beszélhetett többé egy bizalmas szót, csak a pályaház nagy foyerjében súgta a leány sietve a Lászlóffy fülébe:

- Mikor akar beszélni apával?

- Ha már Budapesten van, akkor holnap este... Majd írok neki, hogy színház után meglátoga­tom...

Még egyszer megszorították az egymás kezét, aztán - huszonnégy hosszu órára - elváltak egymástól. Rábai doktor elvitte Lászlóffyt a lakásáig, útközben ravaszul csiptetve a szemével.

- A kis médi nagyszerűen kinőtte magát... Kisleány korában csúnya és ügyetlen volt s lám most csupa grácia és bájosság... És ha a szemem nem csal, hát nem csupán a művészet iránt érdeklődik...

- Hát még mi iránt? - kérdezte a színész szórakozottan.

- A művész iránt is, kedves mester, a művész iránt is... De most Isten vele, én elmegyek a kaszinóba, a zsidók közé...