VI.

Lászlóffy - beletörődve abba a gondolatba, hogy most már jöjjön, aminek jönnie kell, - még aznap este levelet írt Caudersnak. Sürgős találkozót kért tőle másnapra s meglehetős szív­dobogás közt olvasta a következő választ:

„Kedves művészem, mondanom sem kell, hogy mindíg boldog vagyok, ha magát láthatom... Még ma este fölkeresném, ha az átkozott influenza, mely utazásom közben orozva megtámadott, a kimenést megengedné. Délután érkeztem harminckilenc fokos lázzal, s most itt fekszem az ágyban s a szoba menyezetét bámulom... Azt hiszem, hogy öt-hat nap előtt nem igen lesz vége a szomoru fogságomnak... Jöjjön föl holnap estefelé bármikor, - nemcsak azért, mert beszélni akar velem, hanem azért is, hogy egy szegény betegnek legalább egy félóráját földerítse.

Igaz barátja

Cauders.”

Lászlóffy zsebre dugta a levelet, miközben nagyot sóhajtva mormogta:

- Most még csupa barátság és jóindulat, de mi lesz holnap, ha az őrült kérésemet meghallja?...

Az éjjelt igen nyugtalanul töltötte (sok év óta először történt vele, hogy késő éjszakáig a kávéházakat járta), írtózott attól, hogy ebben az állapotában ágyba feküdjék, s arra a szörnyü­ségre is elszánta magát, hogy egyik ismert mulatóhelyre benézzen. Alig lépte át a küszöböt, hangos éljenzés s üdvözlő riadal fogadta.

- Hurrá, a mester, ez aztán a ritka vendég... Ide csak közénk, a karosszékbe, s buktassák meg újra ezeket a pezsgős flaskókat...

Lipótvárosi fiatal urak voltak, akik lefekvés előtt mindíg benéztek még ide egy „schlaftrunk”-ra, vagyis inkább, hogy az éjszaka selyemblúzos királynőivel néhány szót váltsanak. A kávé­házban általános tisztelet környékezte őket, mert a milliomos elemet ők képviselték a fonnyadó pálmák alatt. Most is, hogy az éljenzés fölhangzott, mindenki az ajtó felé tekintett s a kövér kávés, aki egyszerre megérezte, hogy az üzlet rohamosan föl fog lendülni, lelkes hangon kiáltotta a pincéreknek:

- Johann, August, schnell aufzünden in Separé...

Lászlóffy eközben kissé megdöbbenve lépett közelebb a mulató kompániához, az urakkal udvariasan kezet szorított, fogadta az ismeretlenek hódolatát, s csodálkozva nézett a szép, fiatal leányokra, akik a fiatalsággal az éjszaka unalmát megosztották. A leányokat is fölizgatta a nagy művész megjelenése, s szinte megilletődve súgták jó hangosan az udvarlóik fülébe:

- Milyen szép ember, így az életben is, ha a polgári ruháját hordja... A minap szerettem volna megcsókolni, amikor a Rövidlátó Herceg-ben láttam...

Lászlóffy leült a karosszékbe, de Kemény doktor, az egyik szóvivő fiatal gentleman (aki nemrégiben vált el a feleségétől, Budapest egyik legszebb asszonyától) nagyot csapott az asztalra.

- A vén betörőnek - már mint ennek a gaz kávésnak - igaza van: csakugyan legjobb lesz, ha be­hurcolkodunk egy szeparéba... Illusztris vendégünk megérdemli, hogy egy tisztességes murit csapjunk a kedvéért...

Zajos helyeslés fogadta az inditványt, a társaság, a hölgyekkel együtt, bevonult a legelegán­sabb különszobába, a pincérek előhozták a jeges vedreket, s a nagyszakállu cigány is kém­lelődve bekukkantott... Negyedóra mulva a legpompásabb korhely-hangulat lebegett a füstös helyiség fölött, s az aranyifjuság oly féktelen jókedvvel kurjongatott, mintha legalább is az orosz cár adta volna meg összes népeinek az esengve várt szabadságot...

A színész kissé megilletődve ült a helyén, zavart mosollyal hallgatta a körülötte libegő hölgyek bókjait s idegenül nézett a primásra, aki hajlongva húzta a fülébe a magyar nótákat... Több volt talán húsz esztendejénél is, hogy nem mulatott cigány mellett s életében most történt először, hogy könnyüvérü nők társaságában éjszakázott... Fáradtan, kimerülve dőlt hátra a székén s gépies mosollyal, de bensőleg az egész társaságtól megundorodva, bólintott néha-néha a cigány felé... Meglátszott rajta, hogy nem járja át a többiek jókedve s hogy a lelke Isten tudja mily messzeségben kalandozik ettől a lármázó kompániától... A hallgatása annyira szembetünő volt, hogy Rábai doktor tréfásan a vállára ütött:

- Miért búsul?

- Én? - riadt föl Lászlóffy a gondolataiból. - A cigányt hallgatom s kitünően érzem magam...

A híres krakéler alattomosan fölhúzta a szemöldökét, kissé közelebb hajolt a színész füléhez, s ravasz ábrázattal szólott:

- Délelőtt persze jobban érezte magát a kicsike hercegnő társaságában... Értem, hogy most is csak a vasúti útjára gondol, s nem érdekli ez a sok ostoba, részeg ember...

Ártatlanul, a sértés minden szándéka nélkül mondta ezt, de Lászlóffy arcát egyszerre elfutotta a vér. És a jámbor színész, aki még talán életében se mondott valakinek célzatosan egy bántó szót, most a helyéből fölugorva, rekedten kiáltotta oda a híres veszekedőnek:

- Megtiltom, hogy ezen a helyen beszéljen felőle... Izléstelen pökhendiségnek tartom, hogy a nevét ilyen társaságban az ajkára veszi...

Rábai doktor sápadtan ugrott föl a helyéről, egy pillanatig, mintha azon törte volna a fejét, hogy a nagy művészt torkonragadja-e, de a következő percben hirtelen lecsillapult:

- A mesternek még azt is megbocsátom, ha gorombáskodik velem... Annyira tisztelem, hogy még ha arcul üt is, én kérek bocsánatot...

Lászlóffy izgatottan hadonázott a kezeivel.

- Lárifári, csak hagyja a szószátyárkodásait... Nem a mester gorombáskodott önnel, hanem Lászlóffy, a magánember, aki minden tetteért és minden szaváért helyt áll...

A doktor dühösen vállat vont, aztán kivonult a szeparéból, miután Kemény Miskát és Réthi Sándort egy komor pillantással maga után intette. A két fiatal gentleman jó negyedóra múlva kissé szégyenkezve tért vissza a szeparéba, ahol már a megilletődés és némaság csöndje fogadta őket.

- Kedves mester, - mondta Kemény Miska, - nem adnám ezer forintért, ha valaki a köteles­ségem alól fölmentene, de mit csináljak, ha egyszer a körülmények kényszerítenek rá?... Elvégre társaságban élő emberek vagyunk s nem zárkózhatunk el bizonyos formaságok elől, amelyek azt kivánják, hogy Rábai barátunk nevében elégtételt kérjünk...

A mester komoly arccal bólintott:

- Helyes, ne fáradjanak azzal, hogy a dolgot sokáig cifrázgassák... Megsértettem Rábai urat, hát kutyakötelességem, hogy elégtételt adjak... Ha az urak közül oly szíves lesz valaki, hogy a segédséget elvállalja...

- Szerencsémnek tartom, - tette hozzá a kis Krausz László, a milliomos gőzfürésztulajdonos fia.

- Akkor a többit ők fogják helyettem elintézni... Csak azt kérem, hogy kora reggel szíveskedjenek majd értesíteni a tanácskozásuk eredményéről...

A színész e szavak után kezet fogott a fiatalokkal, s a kávéházon keresztül távozott a mulató­helyről. Egyik sarokban megpillantotta Rábai doktort, aki magányosan üldögélt egy kupica aranysárga pálinka mellett...

Másnap, a délelőtti órákban, a Krausz László fogata megállt a színház előtt s a fiatal úr kihivatta a próbáról a híres színészt.

- Mester, - mondta félénken, - ha nincs kifogása ellene, hát jegyzőkönyvileg fogjuk elintézni azt a szerencsétlen affért.

- Mit ért az alatt, hogy jegyzőkönyvileg intézik el?

- A Rábai megbizottai készségesen kijelentik, hogy a felük még csak gondolatban sem akarta megsérteni a mestert, s mi ennek kapcsán szintén kijelentjük, hogy a bántó megjegyzéseket visszavonjuk...

Lászlóffy felütötte a fejét, mint a sivatag oroszlánja.

- Azt akarják, hogy én valamit visszavonjak? Abból ugyan semmi se lesz, vegye tudomásul... Ő, ha jónak látja, bocsánatot kérhet, de én minden betüjét fönntartom a tegnapi szavaimnak...

- De bocsánat, az ember kénytelen ragaszkodni bizonyos formaságokhoz...

- Ragaszkodjék hozzájuk az, akinek kedve van hozzá, de én nem vonok vissza egy jottát se... Most is kijelentem, hogy pökhendi fráternek tartom azt az urat...

A fiatal úr kedvetlenül távozott a színház udvaráról, s ebéd után levélben értesítette Lászlóffyt, hogy kardpárbajban állapodtak meg, s hogy a duellum idejét másnap reggelre tűzték ki a Füzy kapitány vívótermében... Orvosról és minden egyébről ők fognak gondoskodni...

Lászlóffy, aki egész éjjel nem aludt, már hat órakor ott volt a vívóteremben, ahová a többiek csak jó félóra múlva állítottak be. Rábai doktor jóindulatu mosollyal nézett a színész szemébe, aztán levetkőzött, s magára öltötte a páncélnak is beillő selyembandázst.

A párbaj körülbelül öt másodpercig tartott, s a segédek, akik több ízben látták már verekedni az országos krakélert, csodálkozva tapasztalták, hogy Rábai doktor szinte nyájasan odakínál­kozott a színész kardjának... Lászlóffy, akinek (a színpadon kívül) most volt először kard a kezében, hat centiméternyi vágást ejtett a doktor széles mellkasán, amire Kemény Miksa, a vezető segéd, sietve beszüntette a viaskodást... A párbajorvos azonnal neki akart fogni a varrásnak, de Rábai udvariasan félretolta:

- Megálljon, - mondta, a boldogságtól szinte sugárzó pillantással, - előbb hadd teszek eleget a lovagias kötelességemnek...

Nyájasan közelebb lépett az öltözködő színészhez, szertartásosan meghajolt előtte, aztán nemes egyszerűséggel így szólott:

- Most pedig ünnepiesen bocsánatot kérek... Remélem, hogy nem haragszik rám s hogy ezentúl is a régi, jó barátok maradunk?... Hiszen most már megkötöttük a vérszerződést...

Lászlóffy meghatva nyujtotta a kezét, aztán elérzékenyülten magához ölelte Rábai doktort.

- Én kérem arra, hogy bocsásson meg s ne tartson haragot ellenem... Vén csacsi vagyok, akinek, higyje meg, hogy az esze sincs a helyén némelykor...

A sebesült végre visszatért az orvosához, Lászlóffy pedig kocsira ült és a lakására hajtatott. Körülbelül nyolc óra lehetett, amikor hazaért és délben már az egész város tudta, hogy Rábai doktorral a Cauders Ella szép szemeiért párbajt vívott...

Estefelé Lászlóffy fölment végre a Caudersék kis palotájába.

A portás hajlongva nyitotta föl előtte a kaput.

- A méltóságos úr már kétszer is kérdezte a komornyiktól, hogy nem volt-e itt a nagyságos úr?... Meghagyta, hogy a nagyságos urat bejelentés nélkül vezessék föl hozzá...

- A búcsuzás aligha lesz olyan szíves, mint az üdvözlés, - gondolta magában Lászlóffy aggódva. De azért energikus lépésekkel haladt fölfelé a szőnyeges lépcsőkön, gyerekesen biztatva magát útközben:

- Utóvégre nincs joga hozzá, hogy megharagudjék rám... Nem éppen a legnagyobb szégyen, ha valakitől a leánya kezét megkérik... Ha tetszik neki, hát kikosaraz, de akkor se veheti rossz néven tőlem, hogy kérőképp állítottam be hozzá...

A komornyik lesegítette a felöltőjét, aztán széthajtotta előtte a lakás balszárnyába vezető szőnyegajtót. Mikor két üres fogadótermen végigment, hirtelen suttogó hangot hallott:

- Lászlóffy!

Körülnézett: egy perzsa portiére mögül az Ella francia babaarca mosolygott szembe vele. Lászlóffy ijedten állt meg, mire a leány halkan folytatta:

- Bátorság!

Aztán eltünt a vastag szőnyeg mögött...

Lászlóffy szívdobogva folytatta útját, amíg az ötödik szoba küszöbén meg nem állt: ott volt a Cauders hálótermében, s a milliomos, az ágyában felülve, nyájasan intett neki.

- Isten hozta, már türelmetlenül várom... Öt nap óta az összes klasszikusokat végigolvastam, s most már ugyancsak kívánkozom valami eleven ember társasága után...

Hatalmasan megrázta a színész kezét, az inassal széket hozatott az ágy mellé, aztán - mikor végre egyedül maradtak, - hálásan nézett a színész szemébe.

- Hogyan köszönjem meg, amit tett értünk, kedves művészem?... Mindent tudok, a párbajt is, amit a hóbortos kis leányomért vívott...

- Méltóságod mindent tud? - szólott Lászlóffy elhalványodva.

- Igen, az angol nő mindent elmondott... Tudom, hogy az a forgószél-kisasszony első keserű­ségében Grácba utazott, s hogy maga, kedves művészem, tapintatos módon visszahozta... Úgy beszélt vele, mintha a saját leányáról lett volna szó... Mrs Black könnyekkel a szemében beszélt a jóságáról és az önfeláldozásáról...

- A párbajt is ő mondta el? - kérdezte Lászlóffy, aki csodálkozva hallotta, hogy az angol hölgy milyen különös színezésben adta elő a veszedelmes gráci kalandot...

- Nem, a párbajról Schönwald úr referált, a bankom cégvezetője... Ő mesélte el, amikor az ebédutáni aktákkal nálam járt, az egész lovagias történetet...

- És Schönwald úr szerint mi volt a párbaj oka?

- Az, hogy Rábai úrnak maliciákat méltóztatott mondani a bolond kis leányom utazása felől... Tudom, hogy lovag módjára bosszút állt, s hogy hosszú időre elvette annak a tisztelt úrnak a kedvét attól, hogy a nyelvét ártatlanokon köszörülje...

Mégegyszer megszorította a színész kezét s meghatva folytatta:

- Nem is tudom, mit mondjak, hogy a nemeslelkűségét megháláljam? Hetek óta egyebet se tesz, mint hogy egy ostoba kis teremtés nyugalmáért fáradozik, holott alapjában véve igazán nem lenne semmi köze az egész dologhoz... Tudom, hogy csupán a jó szívénél és a könyörületességénél fogva avatkozik ebbe a naiv és nevetséges históriába...

Lászlóffy lesütötte a szemét; csak most, hogy a Cauders hálálkodását végighallgatta, tünt föl előtte egész nagyságában szándékának merészsége... Micsoda arccal mondja ezek után, hogy az Ella kezére pályázik... Nem volna-e jogosult, ha Cauders első föllobbanásában kiutasítaná a házából?... Az ötvenhárom esztendős komédiás, aki egy tizennyolcéves milliomos kisasszony kezét kéri: nem tiszta őrültség-e ez az óhajtás?... Egy pillanatig arra gondolt, hogy szó nélkül föláll és elszalad, de aztán eszébe jutott, amit megigért és elszántan becsukta a szemét... A keze reszketett, a szíve hallhatólag dobogni kezdett, s elhalványodva nyúlt a milliomos hosszu­kás keze után.

- Istenen, csak nincs valami baja? - szólott Cauders megdöbbenve.

A színész mélyen föllélegzett, aztán megsimogatta a homlokát és hátradőlt. És ekkor - a halálra­itéltek elszántságával - megszólalt:

- Méltóságos uram, hadd teszek egy őszinte vallomást... Tudom, hogy mivel tartozom a barát­sá­gáért, tudom, hogy érdememen felül jó hozzám és mégis szent kötelességem, hogy mindent elmondjak... Lehet, hogy kockára teszem, ami a legdrágább előttem a világon: a hozzám való jóindulatát... De ha tovább is titkolóznám, alattomos gazember lennék...

- Mit akar mondani? - szólott Cauders ijedten.

- Azt, hogy nem vagyok méltó a hálájára, s hogy mindannak, amit tettem, egészen más az oka, mint amit méltóságod gondol... Igaz, hogy hazakísértem a kedves leányát, de nem ám azért, hogy kiábrándítsam magamból, sőt inkább... Talán kezdetben becsületes és korrekt volt az eljárásom, de most...

Cauders tágranyílt szemekkel bámult a színészre, aki lesütött szemekkel folytatta:

- Most nemcsak ő szeret engem, de én is őt... Annyira szeretem, hogy meghalnék inkább, semmint hogy lemondjak róla... Méltóságodtól függ, hogy mind a kettőnket boldoggá tegyen...

Megállt, mint a fuldokló, aki lélegzet után kapkod, a karja remegett, az arcából minden vér el­tünt egy pillanatra: most igazán elveszítette a komédiás biztosságát, mely eddig a legsulyo­sabb helyzetekben is hűséges szolgája volt. Nem volt többé ura a beszédének és a mozdula­tainak, nyugalma, melyről a színpadon oly híres volt, végképp elhagyta, s a gyermek naiv félelmével tekintett föl megdöbbent házigazdájára.

- Mit mondott? - dadogta Cauders szinte magánkívül. - Hogy maga is szerelmes a leányomba, s tőlem függ, hogy mindkettőjüket boldoggá tegyem?

A színész csak némán intett, Cauders pedig, most már magához térve, folytatta:

- Hát nem igaz, hogy gyöngéd apa módjára bánt azzal a szerencsétlen gyermekkel? Hát még növelte, élesztette az oktalan szenvedélyét? Volt lelke ahhoz, hogy magába bolondítsa, hogy az együgyü érzéseivel visszaéljen? Nem átallotta, hogy öreg ember létére egy ostoba kis terem­tés egész életét, egész jövendőjét tönkretegye?

Oly végtelen elkeseredéssel mondta ezt, hogy Lászlóffy szinte megrendült szégyenletében. Jó darabig nem is volt annyi nyugodtsága, hogy válaszolni tudjon, s csak hosszu percek mulva válaszolt:

- Hiába okol, én semminek se vagyok az oka... Minden erőmmel küzdöttem ellene, de végre is gyarló ember vagyok... Legyen igazságos, s képzelje magát az én helyzetembe: le tudna-e mondani az egész élete boldogságáról, mikor ennyire közel van hozzá?... Esküszöm, hogy mindent megtettem, ami tőlem telt, de bibliai szentek a mai korban nincsenek többé...

Cauders fölkapta a fejét: most aztán nem volt többé az a kedves, mosolygó, csupaszív ember, akinek eddig Lászlóffy ismerte. A harag elöntötte az arcát, a vér a fejébe tódult s nem törődve azzal, hogy a szolgák esetleg meghallhatják, izgatottan, majdnem magánkívül kiáltotta:

- Bibliai szentek nincsenek, de becsületes emberek, még most is vannak, Lászlóffy úr... És aki becsületes ember, az - én mondom önnek - nem képes ilyesmire... Úgy fogadtam, mint a leg­jobb barátomat, a testvéremet és az a köszönet, hogy ezt az anyátlan árvát boldogtalanná teszi...

A színész szólni akart valamit, de Cauders komoran leintette.

- Azt hittem, inkább meghalna, semhogy valami inkorrektséget elkövessen, s lám, közönséges szerencselovag, mint a többi... Azt hittem, hogy csupa nemes érzés, csupa gyöngéd lemondás, s ime, még veszedelmesebb, mint azok, akik legalább álarc nélkül lopóznak be a házba, ahol rabolni akarnak. Ön a barátság, az önzetlenség álarcával jött, hogy rútul, szívtelenül meg­csal­jon. Az igazi arcát csak most mutatja meg, amikor azt hiszi, hogy már bizonyos a dolgában.

- Hát azt gondolja, hogy előre megfontolt tervvel történt mindez?

- Hogy hiszem-e? Egészen bizonyos vagyok benne. A színészi arzenálisából hozta ide a fegyvereket, hogy egy naiv kis fruskát meghódítson... Oh, ne higyje, hogy elbolondít, nagyon is jól tudom, hogy nem a szerelem az, amire áhitozik... A szerelem, a maga korában, no iszen: örül, ha nem háborgatják efféle haszontalanságokkal... Már a színpadon is unja, nemhogy a valóságos életben... Legyen nyugodt, egészen tisztában vagyok vele, hogy mi az, ami a kihült szívét így lángra lobbantotta...

A színész kérdőleg pillantott föl, Cauders pedig kíméletlenül folytatta:

- A pénz, a vagyon, a fényüző öregség reménye... Jól tudja, hogy a vagyonomat az egyetlen leá­nyom örökli, s nem sajnált néhány olvadó pillantást, csakhogy könnyüszerrel milliomossá lehes­sen... Pedig biztosítom, hogy csalódik; nem azért éltem, nem azért dolgoztam ötven évig, hogy a szegény leányom meg a félszázados munkám gyümölcse egy lelketlen kalandor kezébe kerüljön.

Még talán többet is mondott volna, de a színész most magánkívül ugrott föl a helyéből... A sértések e zuhatagára hirtelen visszatért a lelkébe a régi önérzet s büszkén, egész magassá­gában kiegyenesedve szólott:

- A vádjaira nem felelek hasonló módon, mert van rá mentsége, hogy a nyugalmát elveszí­tette... Sértegessen, gorombáskodjék, eltűröm; majd eljön még az idő, amikor bocsánatot kér, hogy ennyire megbántott... Azt hiszi, hogy a pénzére, a milliójára vágyakozom? Nevetséges... Ami kevés igényem van, azt mind könnyűszerrel kielégíthetem, s a meleg lakásom, a csésze teám miatt nem szorulok arra, hogy alávaló és jellemtelen legyek... A pénze?!... Egy nyugodt félórámat sem áldozom föl az egész vagyonáért, elhiheti...

Fölkapta a kalapját és távozott. De a küszöbről még egyszer visszafordult.

- Legyen nyugodt, ez volt az utolsó látogatásom a házában... Ha a millióját nekem adja, sem vehet rá, hogy még egyszer visszatérjek...