VII.

A sajtó, az Úri Koldusok előadása után, egyhangúlag konstatálta, hogy Lászlóffy önmagát múlta fölül az elszegényedett és kölcsönpénzből élősködő zsúr-alak ábrázolásában. A művész, akit mindeddig mint a régi idealista iskola utolsó kitünőségét bámultak, most szinte egy csapással átpártolt a verizmus szolgálatába; megdöbbentő mélységgel és igazsággal játszotta a mindvégig álcát viselő fiatal urat, aki mindenéből, az utolsó hitelezőjéből is kikopván, hajnalban, ahogy a kávéházból hazatér, ősapja, a vidéki vicispány képe alatt fejbelövi magát. Ez a jelenet az egész nézőtér ereiben megdermesztette a vért; az öngyilkosságot oly iszonyatos hűséggel követte el, hogy a színpadról szinte leérzett a közönség közé a meleg vér szaga... „Mit beszéltek nekem - írta a leghíresebb kritikus - a Zacconi realizmusáról, a Novelli káprázatos élethűségéről? Gyertek ide, és nézzétek meg ezt a komédiást, s adjatok hálát a magyarok öreg Istenének, hogy ezzel a nagy emberrel megajándékozott bennünket.”

Lászlóffy csakugyan még sohase játszott annyi művészettel, mint ezekben a napokban. Mi történt vele? Talán önmaga se tudott volna számot adni róla, de érezte, hogy talán halálosan megbetegszik, ha túláradó indulatai valamiképp ki nem törnek a lelkéből... Reggeltől estig a szobájában ült és a szerepét tanulta; s mikor az előadás napján a kulisszák közt megjelent, mindenki félve húzódott el a közeléből, mert a zsákmányára induló, földühödt oroszlánra hasonlított, akinek csak egyetlen vágya van, hogy szétmarcangoljon valakit...

Az emlékezetes diadal alkalmából a színház bankettet rendezett nagy művésze tiszteletére, s a miniszter, aki személyesen eljött, hosszabb beszéd kíséretében adta át Lászlóffynak a Ferenc József-rend keresztjét. Az est folyamán vagy negyven szónoklatban ünnepelték a magyar színé­szet fejedelmét (így nevezték, miközben a kollégák mélabúsan bámultak a szivarjuk füstjébe), egy lipótvárosi mecénás, a mámoros hangulat hatása alatt, tízezer koronás alapít­ványt tett a legtalentumosabb színinövendék számára, az asszonyok össze-vissza-csókolták, a férfiak megindultan szorongatták a kezét, de Lászlóffy csak bágyadtan mosolygott; mintha a lelke Isten tudja hány ezer mértföldnyire járt volna a Royal fényesen kivilágított nagytermé­től...

Az est hőse jóformán nem is hallgatta a szép tósztokat, hanem folyton arra az üres páholyra gondolt, mely az egész előadás alatt ott feketéllett a ragyogó nézőtér közepén.

A Caudersék páholyában senkise ült...

Tíz napja volt annak, hogy oly elkeseredett szívvel távozott az öreg Cauders betegszobájából s ez idő alatt még csak hírét se hallotta Ellának. Mi történt a kis leánnyal, amióta ő a nádor-utcai palotának búcsut mondott? Nem döntötte-e ágyba a kétségbeesés, amikor a lefolyt jelenet hírét meghallotta? Nem foglalkozott-e azzal a gondolattal, hogy öngyilkossá lesz? Akármi is történt, a színészt majdnem őrültté tette az a titokzatos hallgatás, mely a multheti viharra követ­kezett. Miért nem ír Ella legalább egynéhány sort neki, melyben megnyugtatja, s kijelenti, hogy minden körülmények között hűséges marad hozzá? Mindennap összerezzent, mikor az előszoba csöngetyűje megszólalt, mindennap maga sietett ki a levélhordó elé, - de a várva-várt sorok nem érkeztek meg. Mintha egy bohókás álom lett volna mindaz, ami történt vele, egy édes, ragyogó álom, amelyből hirtelen fölébredt a valóságra...

Vacsora után, a feketekávénál, a kis török asztalka mellett összetalálkozott a kis Horovicz doktorral, a Cauders unokaöccsével, aki majdnem napos vendég volt az Elláék házában. A fiatal ember nagy tisztelettel üdvözölte a szivarozgató mestert.

- Amíg a nagyfejűek közt ült, nem akartam zavarni, de most engedje meg, hogy én is üdvö­zöljem... Nem vagyok gyerek, de elhiheti, hogy én is jól kisírtam magamat az Úri Koldusok premiérjén.

Lászlóffy fürkészve nézett a lelkesülő doktor szemébe, azzal a titkos aggodalommal, hogy ez a frakkos fiatal úr mindenről tud... De a szomszédja őszinte pillantása csalhatatlanul meg­győzte, hogy tévedett...

- Nagyon köszönöm, - mondta pár pillanatnyi hallgatás után, igazán boldog vagyok, hogy tetszettem magának... A magamfajta vén komédiásnak ez az elismerés a legszebb jutalma... Örültem, hogy minden jóbarátom eljött, ámbár igaz, most jut eszembe, hogy a premiér-társa­ság mégse volt egészen teljes... Már játékközben észrevettem, hogy hiányzanak némelyek...

- Kik? - kérdezte Horovicz doktor.

- Ott vannak mindjárt Caudersék... A páholyuk az egész estén át üres volt...

A fiatal ember jókedvüen bólintott.

- Oh, az világos, hogy nem szándékosan maradtak el... Bizonyos lehet, hogy szintén ott lettek volna, de nem jöhettek, mert nem voltak Budapesten...

- Hát hol voltak?

- Ella a nagynénjéhez utazott Puszta-Gógánfára... Az édesatyja maga kísérte le, mert az angol nőnek kiadták az utját...

- És még most is ott vannak?

- Oh nem, Cauders már másnap este hazatért... De Ella az egész télen át Gógánfán marad...

És látva a Lászlóffy csodálkozó arcát, diszkrét suttogással folytatta:

- Csak puszta sejtelem, de én azt gondolom, hogy valami parthieről van szó... A nagynéni fia, a milliomos Mayer László, nagyon szeretné, ha az öreg Cauderset az apósának mondhatná...

Lászlóffy mosolyogva bólintott - nem hiába volt nagy színész, hát el tudta titkolni, hogy mi történik a szívében - s könnyedén így szólott:

- Azért fiatal leány, hogy neki is csak ez legyen a sorsa... Boldog Mayer László, hát még a helyébe is viszik a menyasszonyát, ahogy a trónörökösöknek szokták?... Legalább miféle ember az a szerencsefi?... Ismeri?...

- Ismerni csak ismerem valahogy, mert néhanapján föl szokott rándulni a birtokáról s ilyenkor a kaszinóban találkozom vele... De hogy miféle ember, azt, őszintén szólva, nem tudom... Csak annyit tudok, hogy igen kövér, nagyon egészséges, a kalapja mellett darutollat visel s meglehetősen nagy pénzekbe játszik... Még pedig szerencsével, mert többnyire az egész kompániáját megkopasztja...

A színész még egy darabig csevegett Horovicz doktorral, aztán - egy őrizetlen pillanatban - angolosan távozott az őt ünneplő társaságból. Gyalog ment haza, otthon megfőzte a teáját, s vagy másfélóráig mozdulatlanul ült a karosszékben... Aki így látta volna, aligha sejti, hogy e csöndesen szivarozgató ember lelkében milyen rémületes vihar dul. Lászlóffy tünődve nézte a szoba plafondját, s amíg a sírás - súlyos ötven éve ellenére, - szinte fojtogatta a torkát, keservesen, megtört szívvel, magával tehetetlenül gondolta:

- Hát azért szenvedtem, azért gyötrődtem harminc év óta, hogy végre ez legyen a sorsom?... Mit ér a dicsőségem, a tisztességes lakásom, a biztos jövőm, ha az életemet ennyire fölfor­gatták? Bizonyos, hogy sohase lesz többé egy nyugodt órám, s a szép, a boldog, a magányos estéim idilljének most már mindörökre vége van... Itt fogok ülni a négy fal között, a lelkem elpusztult harmóniáját siratva... Addig fogok itt ülni, míg egy napon mindennek vége lesz, s hazug gyászbeszédek, kassirozott könyek közt dobnak majd bele abba a díszsírba, amivel tisztelőim még legutoljára megajándékoznak...

Kétségbeesve rázta meg a fejét, s a szempilláit lehunyta, mintha erőszakosan menekülni akarna a borzasztó jelentől, rémítő gondolataitól, jövőjének előrevetődő sivárságától... Egy pillantást vetett a könyvesszekrényére, amelynek polcain csöndes és nyugodt barátai sora­koztak szép rendben egymás mellé, aztán még inkább kitörtek belőle lelkének föllázadó indulatai.

- Kinek vétettem, mit követtem el, hogy ilyen együgyüvé és nevetségessé lettem vén nap­jaim­ra?... Hol van az erőm, a biztosságom, az energiám, amellyel eddig a világ nélkül is boldog tudtam lenni?... Miért került az utamba ez a nyafogó gyermek, aki az embergyülöletemből, keserves ötven évemből csúfot űz?... Ha sohase látom, most békén olvasnám a könyveimet, s nem lenne más gondom, mint hogy a teásdobozom, a szenespincém tele legyen... Míg így sokkal jobb, ha ma este elpusztulok, mint hogy a holnap reggelt megérem...

Jóformán hajnal volt, mire lefeküdt, de álom akkor sem jött a szemére: a sötétben mindegyre a kis Cauders Ellát látta, csillogó, habkönnyü csipkében, a fején fátyollal és mirtuskoszoruval... És az öreg, haragos, kemény színész gyermekmódjára fúrta bele magát a vánkosaiba, melyek mindjobban átnedvesedtek a könyeitől...