VIII.

Körülbelül két hét mulva, egy délelőtt, próbáról hazajövet, találkozott Rábai doktorral, aki fiakkerrel hajtatott végig a Kerepesi-úton, de a színész láttára megállította a kocsiját... A lábánál ott hevert az operáló táskája: a szanatóriumból jött, ahol valami gazdag, vidéki úri­asszonyt operált...

- Jónapot mester, - kiáltotta nyájasan Lászlóffy felé, - jöjjön, elviszem, ahova menni akar... Ugyis már egy örökkévalóság, amióta nem láttam... Tudja, nem csoda, mert mostanában egyebet se teszek, mint hogy a mellékfoglalkozásomat űzöm.

- Micsoda mellékfoglalkozása van?

- Hát a doktorság, kedves mester, az orvosi prakszis... Három hete nem kártyázom, nem udvarolok, nem járok zsurokra; annyi a dolgom, hogy az operáló kést jóformán le se teszem a kezemből... Úgy vagdalom az emberhúst, hogy szinte már magam is megsokalltam...

- No, ha már maga megsokallta, az valami, - szólt a színész mosolyogva.

Felült a doktor kocsijába, s elvitette vele magát a lakásáig, miközben jóindulattal végig­hallgatta a sok pletykát, amit Rábai, a sok dolga ellenére, mind kivétel nélkül tudott...

- Hát Cauders Ellához mit szól? - kérdezte a doktor, amikor már a társaság összes intim eseményeiről referált.

- Mi van vele?

- Nem tudja?... No, akkor mondhatom, hogy csodálkozni fog... A kis baba három nap óta menyasszony...

Lászlóffy úgy érezte, hogy a kocsi egyszerre rémületesen forogni kezd vele, de azért látszólag nyugodtan kérdezte:

- Menyasszony? Kivel?

- Valami Mayer László nevü izraelitával, akinek a fáma szerint huszonhét faluja van, de aki negyvenhatos gallért visel... A vőlegény közeli rokonuk Cauderséknak, s a vármegyéjében tekintélyes firma, mert mielőtt meghízott volna, a huszároknál szolgált...

- És már megvolt az eljegyzés is?

- Azt mondják, hogy hétfőn este volt meg... Még pedig nem Budapesten, hanem a gógánfai kastélyban, a vőlegény édesanyjának birtokán...

- No lám, milyen gyorsan kifejlődött a regény... Tíz nappal ezelőtt talán még azt se tudta, hogy Mayer László a világon van, s ma már valószínűleg egész a frizurájáig szerelmes belé...

Rábai tréfásan fölsóhajtott, aztán hazavitte a művészt a lakására. Mikor elváltak, s Lászlóffy búcsuzóul a kezét nyujtotta, a doktor fejbólintva így szólott hozzá:

- Nem hiába, hogy megcsontosodott agglegények vagyunk, de mi már nem ismerjük a fiatal leányokat... Azt hisszük, hogy mindig csak a premiéreken meg a tárcanovellákon jár az eszük, pedig ők kijátszanak bennünket és férjhezmennek a hátunk mögött...

Lászlóffy e napon nagytakarítást rendezett a könyvtárszobájában: az íróasztala egyik hátulsó fiókjából ugyanis meglehetős furcsa holmikat szedett elő. Egy gyöngyökkel hímzett olvasó­jelet, egy ezüstös hajtűt, egy kis női zsebnaptárt, egy hervadt ibolyabokrétát s pár gondosan összehajtogatott levelet. Mikor az apróságokat összenyalábolta, szégyenkezve behunyta a szemét; aztán fölnyitotta az ablakot, s a leveleken kívül valamennyi emlékét dühösen kidobta az utcára. A leveleket meggyujtotta és elégette, miközben halkan így szólott magában:

- Együgyü, vén szamár, aki ötvenéves korodban is éretlen kamasz maradtál...

Nem lehetett kitalálni, hogy kinek szól ez a különös megszólítás, de a művész nem magya­ráz­ta meg a szavait; mikor az autodafével végzett, ismét beleült a régi karosszékébe, nyugodtan megfőzte a teáját és újra olvasgatni kezdte a Macaulay könyvét, ott, ahol hónapokkal azelőtt elhagyta...

Három nappal később - egy este - Lászlóffy a József-tér tájékán sétálgatott, mikor a Fürdő-utca felől egy csapat ismerős fiatal úr akadt az útjába. A dunaparti vendéglőből jöttek s éppen a kaszinóba készültek, mikor Horovicz doktor, a társaság egyik tagja, a gondolataiba mélyedt művészt fölismerte:

- Nini, a mester kimozdult a Józsefvárosból, - kiáltott föl meglepetve. - Még pedig egyenesen a Lipótvárosba jött, - ez fölöttébb gyanus! Ki tudja, micsoda szép asszony szemei csábították ide, ahol a madár se jár...

A színész nyájasan kezet rázott a fiúkkal, s jóindulattal bólintotta meg a fejét egy-két idegen ur előtt, akit eddigelé nem ismert. De a nyugalma egyszerre elhagyta, amikor Horovicz doktor egy kurtakabátos, darutollas, de azért igen elegáns fiatalemberre mutatva, így szólott:

- Engedje meg a mester, hogy a vendégünket, Mayer Lászlót bemutassam... Ő csak reggel jött föl, s már holnap délben visszautazik, s arról nevezetes, hogy a kedves, kicsike barátnőnknek, Cauders Ellának a vőlegénye...

Lászlóffynak szinte a lélegzete is elállt ezekre a szavakra, de azért - mintha semmi különös dolog se történnék - higgadtan a kezét nyujtotta az idegen fiatal úrnak, aki szertartásosan meghajolt előtte, s aztán igen illedelmesen így szólott:

- Végtelenül örülök, hiszen a menyasszonyom annyi szépet beszélt a mesterről... No, azt hiszem, hogy ez lesz a legértékesebb ajándék, amit viszek neki: az a hír, hogy személyesen is szerencsém volt megismerkedni az ideáljával...

Oly könnyedén, oly udvarias mosolygással mondta ezt, hogy Lászlóffynak elcsavarodott belé a szíve... A vőlegény úgy beszél róla, mint a menyasszonya ideáljáról: ime, tehát oly öregnek tartják, hogy az egész dolgot csak tréfának veszik... Egy pillanatig sápadtan szorongatta a Mayer László kezét, de csakhamar visszatért az öntudata és a nyugodtsága.

- Hát Ella kisasszony még most is odalenn van a pusztán? - kérdezte közömbös hangon.

- Igen, ott is marad egész az esküvőig. A leendő apósom ragaszkodik hozzá, hogy Gógánfán maradjon, az édesanyámnál, akinek ugyancsak gondja van rá, hogy minél többet tartózkodjék a szabad levegőn... Mert szegényke nagyon rászorul a pusztai levegőre: igen városias és kis­asszonyos színe van... Majd meglátja, milyen asszony lesz belőle, mire a jövő farsangon fölhozom!... Most lovagol, kocsikázik, sőt még a vadászatainkra is elkisér bennünket... Már is kipirult és molettebbé lett...

A vidéki ember naiv bizalmával karolt Lászlóffyba, aki szó nélkül, szívdobogva hallgatta. Mikor a sarkon ismét megálltak, Horovicz doktor kedveskedve szólt a művészhez:

- Ugy-e mester, följön velünk félórára a kaszinóba?... Megiszunk néhány pohár cointreaut, s megkóstoljuk a ma érkezett új havannákat... Éjfélkor szépen lefekszünk, mint tisztességes emberekhez illik...

Lászlóffy maga se tudta, hogy miért teszi, de ellenkezés nélkül elkisérte a fiúkat, akik boldo­gok, jókedvüek, sőt kissé bolondok voltak, hogy a nagy színészt magukkal vihették. A hallban csakhamar helyet foglaltak a kényelmes gyékényfauteuilekben, a cointreau helyett felbontottak néhány üveg pezsgőt, s a színész elé fejedelmi bőkezüséggel állították oda Havanna leg­szenzációsabb termékeit. A lármára az ujságolvasók, a kártyázok, a bóbiskolók is begyüle­keztek s pár perc mulva egész udvar vette körül az ország legelső komédiását...

- Be kell ütni a kályhát, - inditványozta egy fiatal szesznagyiparos, aki - mint a többiek mesél­ték, - épp az imént veszített másfélezer forintot tartlin. De a veszteség nem tette melankóli­kussá: ő volt az első, aki poharát a mesteréhez ütötte...

Lászlóffy mosolyogva koccintott, de mig a társaság hangosan és kissé rendszertelen előadás­ban kezdte tárgyalni a művészeti és politikai ügyeket, ő mindegyre a szerényen üldögélő, daru­tollas fiatalembert nézegette... És mintha valami hihetetlenül szomoru, különös álom incselkednék vele, bágyadtan így szólott magában:

- Az én kicsike Ellámnak ez lesz tehát a hites ura... És én itt ülök és nyugodt vagyok abban a tudatban, hogy ezzel a kövér fiatalemberrel teszi meg majd a nászútját a génuai tengerpartra...

Azt hitte, hogy nem bírja ki tovább ezt a komédiázást, egy pillanatig pokoli vágya támadt, hogy az udvarias Mayer Lászlót torkon ragadja, s mindaddig fojtogassa, gyötörje, amíg az öntudat utolsó szikrája is ki nem alszik belőle... De kulturember létére nem engedte át magát az indulatainak, hanem mosolyogva, szinte a gyönyörüség látszatával hallgatta a vőlegény terveit és előadását... A vidéki fiatal úr részletesen elmesélte, hogy az esküvőt csak két hónap mulva tartják meg, s akkor nem Olaszországba, a nászutasok banális országába mennek, hanem föl az északi vidékekre, a fjordok közé, ahol havas hegyek alatt csillognak a tenger világoskék foltjai...

- És Ellácska ilyen hamar beleegyezik abba, hogy asszonnyá legyen? - kérdezte a színész jókedvűen. - Szinte hihetetlen, hogy ezek a picurka lányok milyen gyorsan beleélik magukat abba, hogy komolyan vegyék az életet... A világra jönnek, megreggeliznek, s egy-kettő, már megenni való méltósággal játsszák a nagyságos asszony szerepét... Ma még a francia babával játszanak, holnap már viharedzett, agg szakácsnőkkel tárgyalnak a konyhapénzről és egyéb nevezetes dolgokról.

Mayer László helyeslőleg bólintott.

- Igen, bizony ilyen az élet, tisztelt mester... A kis lányoknak az a sorsuk, hogy a fejüket bekössék... Ez már a világ teremtése óta így van...

Oly nyomatékosan mondta ezt, mintha a legnagyobb filozófiai fölfedezést bocsátaná világgá... Lászlóffy a meggyőződés gesztusával fogadta a kis axiómát, míg belsőleg ezt gondolta:

- Milyen szamár, Istenem, milyen szamár!... És mégis: már a csinos bajusza elegendő volt arra, hogy még az emlékemet is elmossa... Hiába, a fiatal gödölye, ahol szerelemről van szó, sokkal nagyobb kapacitás, mint a megvénült oroszlán...

Majdnem hajnalig tartott a koccintgatás, s mikor végre eszébe jutott valakinek, hogy innen-onnan lefeküdni is illenék. Mayer László, aki egészen belebolondult a színészbe, előzékenyen elkísérte Lászlóffyt a lakása kapujáig... Amíg a házmester ajtót nyitott, szinte meghatva rázta meg ötször-hatszor a Lászlóffy kezét.

- Végtelenül boldog vagyok, hogy a mestert megismertem, de a kis menyasszonyom, elhiheti, még boldogabb lesz... Nem is képzeli, mennyit emlegetjük esténként, mikor a szalónban a zongoralámpákat fölgyujtják... Sokszor szinte azt hiszem, hogy még jobban szereti magát, mint engem. De nem csoda, hiszen hízelgés nélkül mondhatom, hogy én is szerelmes vagyok a mesterbe...

Lászlóffy hálásan meghajolt, aztán ő is megszorította a fiatal ember kezét.

- Nagyon örülök, hogy legalább egy estét együtt tölthettünk... Mondja meg a menyasszonyá­nak, hogy sokat beszéltünk róla, s hogy a szívem mélyéből nagyon sok boldogságot kívánok neki...

A házmester szerencsére megjelent a kapuban; ha egy perccel később jön, Lászlóffy talán gyermek módjára elérzékenyedik... Még egyszer melegen búcsut vettek egymástól, aztán a színész fölballagott a sötét lépcsőn, s elgondolkodva nyitotta ki az előszoba ajtaját...