IX.

Két nappal később Lászlóffy a színházból jött haza, s magára véve a kurta bársonykabátját, éppen falatozni kezdett a hideg vacsorájából, amikor a gazdasszonya nesztelen léptekkel benyitott az ebédlőbe.

- Nagyságos úr, - mondta, miközben a mutatóujját titokzatosan az ajkára tette, - nagyságos úr...

- No, mi az? - kérdezte a színész idegesen.

Az öregasszony odasompolygott az asztal mellé, egészen közel hajolt a gazdája füléhez, aztán izgatottan így szólott:

- Az imént megzörgette valaki a konyha ajtaját, azt az ajtót, amelyik a folyosóra nyílik... Ijedten félrehúztam a függönyt s a sötétben egy fiatal lányt pillantottam meg...

- Micsoda fiatal lányt?

- Azt az úri kisasszonyt, aki már tavaly egy délután nálunk járt... Nem nyitottam föl az ajtót, mert nagyon megdöbbentem, hanem az ablakon keresztül megkérdeztem tőle, hogy mit akar?... Szegényke úgy remegett, mint a nyárfalevél, s alig tudott ennyit mondani: „Az Istenre kérem, nyissa ki gyorsan az ajtót... Okvetlen beszélnem kell Lászlóffy úrral!”

A színész sápadtan ugrott föl az asztal mellől.

- És beengedte?

- Nem, még most is odakünn áll a folyosón... Féltem, hogy a nagyságos úr megharagszik, hát előbb meg akartam kérdezni, hogy mitévő legyek?...

Lászlóffy félretaszította útjából az öreg anyót, lélegzet nélkül kisietett a konyhába, s reszketve fölnyitotta a folyosóra vezető ajtót A következő pillanatban egy útiruhás, halvány, didergő lány bukott be szótlanul a konyhába.

Cauders Ella volt.

Lászlóffy annyira megdöbbent, hogy pár percre még a szava is elállott: tágranyílt szemmel, elsápadva nézte a fiatal leányt, aki dideregve, lesütött szemmel állt előtte a homályos konyhá­ban. De csakhamar visszatért a nyugodtsága, szótlanul kézenfogta reszkető vendégét s így vezette be a könyvtárszobába, amelynek ajtaját óvatosan bezárta.

- Most pedig mondja meg, hogy miképp került ide? - szólott hozzá suttogva, míg a szíve félelmetesen dobogni kezdett.

A leány most fölemelte rá könyekben uszó kék szemét, egy pillanatig komolyan nézte az izgatottságában elhalványuló művészt, aztán egyszerre kitört belőle a visszafojtott indulat: leroskadt a legelső fauteuilba, fejét a szék támlájára támasztotta, s oly keserves, oly fuldokló zokogásba tört ki, hogy Lászlóffy ijedten közelebb lépett hozzá.

- Édes kis bolondom, - mondta meghatva, - hát térjen magához, hát nyugodjék meg, hiszen jó helyen van... Ha kissé ridegebben fogadtam, mint ahogy illett volna, hát nem szabad elfelej­te­nie, hogy fájdalom, az én idegeim sincsenek ám acélból... Képzelje el az én lelkiállapotomat, amikor így váratlanul betoppan ide... Hozzám, aki már szinte belenyugodtam a gondolatba, hogy pár hét mulva boldog, fiatal asszonnyá lesz, aki maga fog legjobban nevetni a bakfis­korabeli kalandján... De tudja, ugy-e, hogy mennyire szeretem, s mennyire csordultig van a szívem, amikor édes gyermekpillantását magam elé képzelem... No ne sírjon már, mert bizony Isten magam is rákezdek...

Gyöngéden megsimogatta a lány könybenúszó égő arcocskáját, forró kezét a magáéba szorította, aztán elérzékenyülve folytatta:

- No beszéljen, no mondja el szépen, hogy mi történt? Ha még tovább is ilyen gyermek­módjára viselkedik, hát rögtön le fogja írni kétszázszor ezt a mondatot: a felnőtt lányoknak már nem szabad úgy sírni, mint a kicsike babáknak...

Ella a könyein keresztül elmosolyodott, de aztán megint elgörbült a szájacskája s szepegve, síró hangon gőgicsélte:

- Most jöttem egyenesen a vasútról... Megszöktem Gógánfáról, mert talán a holnapi napot se értem volna meg, ha ott maradok... Lászlóffy ne engedjen el többé innen, mert még ma este a Dunának megyek...

- Hát nem is tudják, hogy eljött? - kiáltott föl a színész megdöbbenve.

- Óh, hiszen, ha csak sejtették is volna, hát most nem lehetnék itt... Ebédután, amíg a nénim aludt, sietve magamra kaptam ezt a ruhát s mintha sétálni mennék, gyorsan kigyalogoltam a másfél órányira fekvő vasúti állomásra... Pénzem se volt, de megkértem az állomásfőnököt, hogy adjon hitelbe egy elsőosztályu jegyet... Nagyot nézett, de mivel a nénimet ismeri, hát teljesítette a kérésemet... Gondolhatja, mennyire féltem, hogy meglát valaki, mielőtt magánál leszek, biztos helyen...

Lászlóffy rémülten hallgatta az elbeszélést, aztán magánkívül fölugrott a helyéből.

- Ella, az Istenre kérem, legyen esze... Most rögtön kocsira fog ülni és hazamegy, mielőtt meg­tudja valaki, hogy itt járt... A jövőjét, az egész életét teszi tönkre, ha a jó tanácsra nem hallgat...

A lány szomoruan rázta meg a fejét.

- Haza? Arról szó se lehet többé, Lászlóffy. Ha nem engedi meg, hogy itt maradjak, hát úgy is jó, el fogok menni, de nem a Nádor-utcába, hanem pár lépéssel odébb: le a sötét lépcsőkön, amelyek a folyam tükréhez vezetnek... Esküszöm, a megholt édesanyám üdvösségére esküszöm, hogy még ma éjjel a Dunába ugrom, ha elkerget magától...

A színész kétségbeesve kulcsolta össze a kezét, míg a homlokán kiütött a hideg verejték.

- Itt akar maradni, nálam, egy egész éjszakán keresztül?... Tudja, hogy mibe fog, mit cselek­szik?... Van lelke, hogy a szegény apját így megkeserítse, az öreg édesapját, akinek maga az egyetlen boldogsága a világon?

A leány arca kipirult az indulattól.

- Mivel keserítem meg? Mert ahhoz akarok menni, akit szeretek, aki nélkül örökös szomo­ruság lenne az életem? Mi jogon kívánhatja az édesapám, hogy érette az egész jövőmet föláldozzam?... Ha én boldog leszek, hát neki semmi oka se lehet a panaszra, hiszen nem azért megyek férjhez, hogy az ismerőseim tetszését és tapsait kiérdemeljem... Én magát választom, a magáé akarok lenni, - és meghalok, ha a boldogságomat megakadályozzák...

Lászlóffy tehetetlenül nézte pár percig a csillogó szemü leányt, akinek arca, mint egy szerel­mes asszonyé, szinte izzóvá lett. Jó ideig föl meg alá járt a szobában, azután halkan meg­szólalt:

- Akármi is a célja, százszor okosabb, ha most szépen hazatér az édesatyjához... Majd holnap mindent meg fogunk tenni, hogy örökre egymáséi lehessünk, meg fogjuk értetni, hogy minden más megoldás lehetetlen, de most, mindenre kérem, menjen haza... Hiszen nekem is érdekem, hogy senki se beszéljen rosszat a jövendőbeli, kicsike feleségemről...

A leány konokul hátradőlt a fauteuilben, ragyogó szemét a férfiébe mélyesztette, aztán alkuvást nem tűrő, határozott hangon válaszolt:

- Csak ez az egy módom van, hogy a magáé lehessek, ha kompromittálom magam... Másként, én mondom Lászlóffy, mindennek vége... Apa, a maga jószántából, sohase fog beleegyezni ebbe a házasságba... De így kénytelen lesz vele, bárhogyan is fölizgatja majd, ha mindent megtud... És ha egyszer meglátja, hogy boldogabb leszek, mint ahogy ő gondolta, meg fogja bocsátani, hogy könnyelmü és engedetlen voltam...

Oly szilárd eltökéléssel mondta ezt, hogy a színész semmit se tudott válaszolni rá... Most már nem a síró gyermek volt többé, hanem a szerelmes, a szenvedélyében lángoló asszony, aki ég a vágytól, hogy az imádott férfi keblére borulhasson... Lászlóffy belátta, hogy minden szó hiábavaló lenne s csöndesen, rezignáltan így szólott:

- Tegyen, amit jónak lát, én nem bánom. Maradjon itt, hadd történjék az, amit a sors akar... Majd a gazdasszonyom elhelyezi valahol s reggelig ott fog virrasztani az ágya mellett...