X.

Ella egész éjjel az öreg gazdasszonnyal beszélgetett, késő hajnalig kérdezősködve a Lászlóffy kedvtelései, szokásai, hangulatai felől. Mikor végre már világosodni kezdett az ablak, az álmos anyóka nagyot sóhajtott:

- No mi ugyan szépen agyonütöttük a drága éjszakát... Most már csak pihenjen le, ha egy-két órára is, kisasszonykám, én úgyis a csarnokba megyek, hogy a délire valót bevásároljam...

Ella ruhástól dőlt le a divánra, s még félálmában se hallott egyebet, mint a vonat egyhangu zakatolását. Mikor végre bágyadtan fölébredt, a nap már vigan sütött be az ablakon.

- Vajjon meddig alhattam? - kérdezte a kis milliomosleány és kiváncsian kibotorkált a konyhába.

Odakünn az öreg asszonyság már javában sürgött-forgott a tűzhely körül.

- Fölébredt? - kérdezte barátságosan. - Azt hittem, hogy majd csak ebéd idejére hagyja abba a jóízü szunyókálást...

- Hát most hány óra van?

- Épp az imént mult tizenkettő. De az ebédig még jócskán várhatunk, mert a nagyságos úr nem igen szokott hazajönni félkettő előtt...

- Hol van ilyenkor a nagyságos úr?

- A próbán, lelkem kisasszonykám, a színháznál... Mindíg holtfáradtan jön haza, s már alulról fölcsönget, hogy a leves az asztalon legyen, mire az előszoba ajtaján kopogtat...

- Nem mondott semmit, mielőtt elment?

- Nem szivecském, csak annyit, hogy hagyjam békén aludni, amíg föl nem ébred...

Ella bement a fürdőszobába, valahogy rendbehozta a toilettjét, aztán kérő hangon fordult az öreg asszonyhoz.

- Nem haragszik, ha megkérem valamire?

- Dehogy is haragszom, cicám.

- Akkor menjen le és hívjon föl valahonnan egy hordárt. Egy sürgős levelet akarok még ebéd előtt elküldeni valahová...

- Szívesen lemegyek, de a kisasszony akkor ügyeljen kissé a rántásomra.

Amíg a gazdasszony hordár után járt, a leány leült a Lászlóffy íróasztalához s gyorsan megírta a következő levelet:

„Kedves apám! Tudatom veled, hogy Budapestre érkeztem és tegnap este óta itt vagyok a Lászlóffy lakásán. Esküszöm neked, hogy innen csak az anyakönyvvezető elé megyek, vagy a Dunába, bármennyire is vigyáznátok rám. Szerelmes vagyok Lászlóffyba és csak én tudom, csak én érzem, hogy boldog is leszek vele. Óh szegény apám, nyugodj bele ebbe a szörnyűségbe, hiszen ez az egyetlen megoldás! Nem jobb-e, ha egy rossz, enge­detlen lányod van, mintha semmilyen sincs? A drága, meghalt anyám nevében is esedezem hozzád, ne akard, hogy szerencsétlen legyek, hogy tizennyolc évemmel a halál után vágyódjam. Boldog leszek és te is örömkönyeket fogsz sírni, ha engem boldognak látsz! Irj egy sort, tudasd egy szóval, hogy megbocsátasz nekem s zokogva rohanok a karjaidba, hogy bocsánatot kérjek tőled. Szívtelen, makacs és mégis oly boldog leányod

Ella.”

Mikor a gazdasszony a hordár kiséretében följött, a leány már készen volt a levéllel.

- Tudja, hogy hol van a Közgazdasági Bank? - kérdezte a vörössipkás férfiutól.

- Persze, hogy tudom.

- Akkor siessen és vigye ezt a levelet Cauders vezérigazgató úrnak. Személyesen adja át neki és sürgősen hozza el a választ. Akárki is van nála, ne várakozzék, hanem beszéljen vele...

Mikor a hordár elment, a leány pajkos jókedvvel kapta derékon az öreg asszonyt és míg a könyei kicsordulnak a szeméből, túláradó szívvel szólott:

- Óh, milyen végtelenül boldog vagyok! Majd meglátja, milyen jól összeférünk mi kettecskén, amíg az úr a színházban lesz és magunkat hagy idehaza... Én a hintaszékbe fogok ülni, maga pedig a lábamhoz telepszik a zsámolyon, a kályha melletti sarokban...

Az öreg gazdasszony, bár nem értette tisztán a dolgot, beleegyezőleg bólogatott, Ella pedig sorjában fölemelte a fedőket a különböző lábasokról.

- Mi jót kaptunk ebédre? Mi az úr kedvenc étele? Drágám, szaladjon le a cukrászhoz és hoz­zon egy szép gesztenyehabos tortát, mert az úr, amikor nálunk volt, azt dicsérte a legjobban.

Odaadta a maradék-pénzét, aztán, mikor egyedül maradt, tudós ábrázattal kavargatta a rántást és a jó, paradicsomtól színes sauceocskát, mely ott állt egy ibrikben, a tűzhely szélén... És míg a láng pirosra festette rózsás arcát, úgy képzelte, hogy mint derék kis nyárspolgár-asszonyka áll a tűzhely mellett, dobogó szívvel várva, hogy az ura hazatérjen a hivatalból...

Pont félkettőkor csöngetés hallatszott az előszobából, s amikor a gazdasszony az ajtót föl­nyitotta, ketten léptek be egyszerre: Lászlóffy és a hordár, akit Ella a Közgazdasági Bankba elküldött.

Ella előbb a hazatérő művésszel fogott kezet (miközben egész a frizurájáig elpirult) s csak azután fordult a várakozó, pirossipkás férfiúhoz:

- Elhozta a feleletet? - kérdezte tőle izgatottan.

A hordár zavartan megforgatta a kezében a sipkáját.

- Nem, nagysága... a méltóságos úr semmilyen választ se adott... Mikor magához tért, csak a kezével intett, hogy minél gyorsabban távozzam.

- Mikor magához tért? Hát mikor a levelet végigolvasta, mit mondott?

- Semmit se mondott, könyörgöm, csak a szívéhez kapott és leesett a kanapéra... Annyira elsápadt, hogy én sietve kiszaladtam az inasért s beletelt vagy jó tíz perc, amíg a rendes színét visszakapta... Akkor fölkelt s intett az inasnak, hogy vezessen ki...

Lászlóffy megdöbbenve hallgatta végig a jelentést, Ella pedig megsemmisülve horgasztotta le pár pillanatig a fejét. Aztán, hogy csak ketten maradtak az előszobában, egyszerre megnedve­sedtek a szemei a könyektől:

- Szegény, jó apuskám, milyen fájdalmat érezhetett, amikor a levelemet elolvasta... Rosszul lett, elájult, még talán komoly baja is származik a dologból. Oh Istenem, ha én miattam megbetegednék!... Sohase lenne egy boldog napom többé az életben, ha a drága, egyetlen apámat valami baj érné.

A színész részvéttel fogta meg a leány kezét, aztán halkan súgta a fülébe:

- Lássa, lássa, - és mindennek én vagyok az oka... Maga, a bolondos kis lány, nem tehet róla, de nekem, a vén csacsinak, igazán kellett volna, hogy több eszem legyen. És ha rám hallgat, ha szépen szót akar fogadni...

Ella kiváncsian fordította könyes pillantását a színész felé, aki komoly hangon folytatta:

- Ha rám hallgat, gondolkodás nélkül hazatér, s bűnbánattal leborul az édesatyja lábaihoz... Most még senki se tud a dolog felől, most még nem kompromittálta magát a világ előtt... Gondoljon arra, hogy egy öreg és jó embert ment meg a fájdalomtól és a kétségbeeséstől...

A lány szó nélkül hallgatta végig a színész szavait, aztán szomorúan megrázta a fejét.

- Látszik, hogy nem ismer, Lászlóffy, ha azt hiszi, hogy megbántam, amit tettem... A szívem talán megszakad fájdalmában, de még az apámért se volnék képes arra, hogy a szerelemről lemondjak... Jőjjön a halál, vagy a boldogság, - most már mindegy: örökre elvetettem a kockát...

Elérzékenyülve nézett a színészre, aki még mindig tünődve, a lelkifurdalás bizonytalanságával állt a homályos előszobában. De nyomasztó hangulata csakhamar elmúlt, amikor a lány mo­solyogva tette a vállára a kezét s egy hü, bájos kis feleség módjára így szólt hozzá:

- Most pedig, egy-kettő, vesse le a télikabátját, mert itt az ideje, hogy ebédhez üljünk... Még csak az kellene, hogy a drága, jó leves kihüljön... Remélem, ízleni fog a lakoma, ha megtudja, hogy én kevertem a rántást, még pedig oly buzgósággal kevertem, hogy még mostan is fáj tőle a jobbkarom...

Kacérul a Lászlóffy karjába kapaszkodott, s kedves affektálással selypítette:

- Kérem, uram, vezessen az asztalhoz...