XI.

Még nem végeztek az ebéddel, amikor az előszoba felől ismét csöngetés hallatszott, s a gazd­asszony jelentette, hogy egy ismeretlen, koros úr akar beszélni a fiatal nagyságával.

- Hogy hívják? - kérdezte Ella kíváncsian.

- Csak annyit mondott, hogy az öreg Goldschmied van itt, s hogy a nagysága már bizonyosan tudja a többit...

- Istenem, ez az édesapa Goldschmiedje lesz, - kiáltott föl Ella kissé ijedten. - A Közgazdasági Bank titkárja, aki több mint harminc esztendeje, hogy az édesapa oldalán dolgozik...

- Akarja, hogy magára hagyjam? - szólott Lászlóffy, a helyéről fölkelve.

- Oh dehogy, semmi szín alatt se akarom. Nincs most már olyan dolog a világon, amit maga előtt titkolni óhajtanék...

Pár perc múlva egy szörnyen zavart, télikabátos bácsi lépett az ebédlőbe, aki annyira meg volt illetődve, hogy még a házigazdának dukáló bemutatkozásról is megfeledkezett. Ella előtt azonban, a szemét lesütve, meghajolt s hosszasabb köhécselés meg sóhajtás után így szólott:

- A méltóságos úr megbízásából jöttem, hogy a szükséges elintéznivalókkal végezzek... Az ő utasítása folytán leszek bátor a következő előterjesztéseket megtenni...

- De apa ugyebár nem tiltotta meg, hogy leüljön nálunk?

- A kisasszony anyai öröksége, - folytatta az öreg Goldschmied, anélkül, hogy a közbeszólásra reflektálna, - kerek kétszázezer forint, vagyis a kamatokkal együtt jóval több. Azonfelül a méltóságos úr a preliminált hozományt is ki fogja fizetni, ha a kisasszony vagy törvényes meghatalmazottja előttem a hiteles esketési bizonyítványt felmutatja... A hozomány szintén kétszázezer forint lesz.

Ella szótlanul hallgatta végig a hivatalos előterjesztést, aztán a szempillája alatt hirtelen egy könycsepp csillant meg.

- És apa, - dadogta, miközben az ajkszélei lefelé görbültek, - apa... nem akar... látni engem?...

- A méltóságos úr, orvosai tanácsára, még ma este elutazik a Riviérára... Nem is jön vissza, csak két hónap múlva, mert az egészségi állapota megkívánja, hogy alaposan kipihenje magát...

A lány felugrott a helyéből és most már omló könyekkel szólott:

- Ha este utazik, úgy még ma délután fölkereshetem... Beszélnem kell vele, beszélnem minden­áron, mert azt akarom, hogy megbocsásson, hogy tovább is szeressen...

Az öreg Goldschmied összeszorította egy pillanatra az ajkát, - látszott rajta, milyen nehezére esik, hogy a sírást elfojtsa, - aztán halkan felelt:

- Ne fáradjon oda, mert a méltóságos úr úgy se fogadná... Még a cselédségnek is meg van tiltva, hogy a kisasszonyt bejelentse...

Ella szótlanul hajtotta le a fejét, - látszott rajta, hogy milyen végtelenül szenved. Maga a vén ember is megsajnálta s részvevően szólott:

- No, no, - azért nem kell ám, hogy annyira kétségbeessék... Ha most nem is beszélhet az édesatyjával, majd eljön még annak az ideje is, hogy az ő drága kedvencének megbocsát... Én mondom ezt, az öreg Goldschmied, akinél jobban senki se ismeri a méltóságos úr aranyszívét...

Mikor a követ nagy hajlongások után eltávozott, a leány ráborult a színész vállára és könyek­ben úszó szemét megindultan feléje fordította.

- Lászlóffy, nagyon kell szeretnie, ha azt nem akarja, hogy a világ legboldogtalanabb teremtése legyek... Most már mindenem csak maga lesz az egész föld kerekségén: az atyám, a testvérem, a drága uram... Magára van bízva a sorsom, a jövendőbeli életem...

A színész ég felé emelte a pillantását s maga is meghatottan susogta:

- Ne aggódjék: az én életemnek ezután nem lehet más célja, mint hogy magát, kicsike bolondom, boldoggá tegyem... Soha, sohase fogom elfelejteni azt az áldozatot, hogy az édes, a ragyogó fiatalságát nékem ajándékozta...