XII.

Az esküvő híre - bár a szertartás abszolut csöndben folyt le - gyorsan elterjedt; huszonnégy óra múlva az egész Lipótváros csak Cauders Elláról beszélt. A zsúrokon való részvétel hihetetlen arányokat öltött, amennyiben még a köszvényesek, az influenzások se maradtak otthon, nehogy a pletyka legfrissebb részleteit elmulasszák. A leányok, akiknek sokkal kisebb volt a hozományuk, mint az Elláé, affektált elismeréssel szóltak az udvarlóikhoz:

- Ki hitte volna, hogy ebben a csöndes kis lányban ilyen nagy hős rejlik? Mert ugyebár, nem kis energia kell ahhoz, hogy valaki az egész világot eltaszítsa magától?...

Cauders csak az öreg Goldschmied táviratából tudta meg, hogy az esküvő megtörtént; valahol délen tudta meg, a cannesi tengerparton, ahová a botrány elől elutazott. Viszonválasza csak ebből a pár szóból állott:

- A kisasszony minden járandóságát azonnal fizesse ki!

Az esküvőt csupán az anyakönyvvezető előtt tartották meg, kora reggel, nyolc óra tájban, éppen csak a legszükségesebb tanuk jelenlétében. Ellának is, Lászlóffynak is, a színház két-két tagja asszisztált, két álmos és kissé zilált művész, akiknek ugyancsak nagy áldozatukba került, hogy ilyen hajnali órákban talpon legyenek.

Mikor azonban, mint férj és feleség, az anyakönyvvezető hivatalos helyiségéből kijöttek, - kissé ijedten és meghatottan jöttek ki - a lépcsőfeljárónál egy cilinderes, városi bundás úr akadt az útjukba. Rábai doktor volt, a híres krakéler orvos, aki melegen, bizalmasan sietett a zavarban közelgő új házasok felé.

- Nagyságos asszonyom, - szólott mosolyogva, - engedje meg, hogy én legyek az első, aki a házasságához gratulál... Becsületemre mondom, hogy még sohase imponált nekem semmi a világon, mert ugyan mi lehet olyan nagy dolog, ami egy okos embert hidegen ne hagyna?... A nagy tudósok? Azok esetleg a hülyék intézetében töltenék az idejüket, ha a szeszélyes anyatermészet, csupa véletlenségből, nem ajándékozta volna meg őket két kilogrammnyi agyvelővel... Vagy a bátorság? Én, aki magam sem vagyok éppen valami gyáva fickó, azt mondom kegyednek, hogy a nagy bátorság nem egyéb, mint kitünő emberismeret... De az már, szavamra, imponál nekem, hogy az ilyen dédelgetett, finom kis princessznek saját, még pedig ugyancsak határozott akarata van... Ezt ugyan, a Harmincad-utcától a Margithídig senki se csinálja maga után az egész Lipótvárosban...

Oly őszinte lelkesedéssel, a maliciának annyira minden látszata nélkül mondta ezt, hogy a fiatal asszony hálásan nyújtotta feléje a kezét. És Lászlóffy is elérzékenyülve dörmögte:

- Sohase hittem volna, hogy ilyen derék, ilyen jószívü ember... Most már igazán sajnálom, hogy valamikor, hacsak huszonnégy órára is, félreismertem...

Rábai doktor lekísérte őket a kocsiig, s ott mégegyszer megrázta mindkettejük kezét. S aztán, mielőtt az ajtó becsukódott volna mögöttük, előzékenyen megkérdezte:

- Mikor utaznak el? Mert ugyebár, elutaznak Budapestről?

- Este indulunk, pont nyolc órakor, a déli vaspályától.

- És hová mennek?

- Egyelőre, megállás nélkül, Bolognáig.

- Akkor, ha megengedik, hát teszek egy szerénytelen ajánlatot. Úgy dukál, hogy az esküvőt nászlakoma is kövesse, tartsuk hát meg a nászlakomát a pályaudvarban. Majd én telefonálok, hogy tisztességes vacsora várjon bennünket. Hadd igyam egy pohár pezsgőt a fiatal asszony egészségére...

Este, az indulási oldal foyerjében csakugyan egy izgatott alak várta türelmetlenül Lászlóffyé­kat: Rábai doktor, aki a kezében egy malomkőnagyságu bokrétát tartott. Mikor a pironkodó menyecske a kocsiról leszállt, a krakéler-orvos szertartásosan meghajolt, s a névnapot köszön­tő gyermek szögletességével így szólott:

Ez a virág azt jelentse:
Legyen társuk a szerencse,
S éltüket, ha nincs is nyár,
Lengje be víg napsugár.
Ki a főkötőt viseli,
Legyen boldog a kis Elli,
S tegye Önt is boldog úrrá,
Tisztelt művész, vivát, hurrá!

- A vers rossz, de a kívánság őszinte, - tette hozzá a doktor naiv izgalommal. - Most pedig tisztelettel jelentem, tálalva van!

A vacsora csakugyan kitünő volt, a hangulat pompás, s Ella tréfás borzongással itta ki félig a pezsgős poharát. Mikor koccintottak, Rábai komolyan nézett az asszonyka szemébe, s ünnepiesen így szólott:

- A jó Isten tegye oly boldoggá, ahogy én kívánom... Olyan boldoggá, hogy az összes barátnői megpukkadjanak irigységükben.

Nagyot nevettek, de most a kapus hangosan jelentette, hogy a trieszti gyorsvonat indulásra készen áll. Rábai elkisérte őket a kupé ajtajáig, mégegyszer búcsut intett nekik, aztán a vonat hangos robogással kiszaladt az üveges pályaházból...

A doktor egy pillanatig megállott és a vonat után nézett... A sötétvörös lámpák mindjobban eltüntek a fekete éjszakában, mely gondosan, bizalmasan ölelte körül a puha fészket, a szerelmes pár első, még igazán boldog óráinak tanyáját.