XIII.

Színhely: Nápoly, a hipereleganciával berendezett angol fogadó, a Posilippóra vezető út mentén. Délelőtt 11 óra. A hotel üvegfödele alatt a Cookék kényelmes fogata várakozik, lenn, az ezüsttől csillogó étterem művészies mennyezete alatt, a hófehér asztalnál érdekes pár ül: egy selyemköpenyeges, pironkodó menyecske, aki szégyenkezve keni föl a vajat a kalácsra, s egy bársonyruhás, álmodozó tekintetü, öreg úr, aki lassan, meggondolva kavargatja a teáját.

Az asszony (akiben természetesen Cauders Ellára ismerünk): Vajat nem parancsol, édes?

A férfi (Magyarország első szalonszínésze. Nagyon udvariasan): Nem, cicám, a vaj nekem kora reggel nem tesz jót... Az Isten tudja, hiába mondják, hogy az előkelő szállodákban mindenütt a francia konyha szerint főznek, ez, úgy tetszik, még se az igazi... Nem hiába, hogy itt szinte a levegőnek is olajíze van, mindíg úgy képzelem, hogy csupa olasz specialitással traktálnak bennünket. Nem fogja elhinni: ezeknek az apró, olajos halacskáknak még a látásuk­tól is rosszul leszek...

Az asszony (előzékenyen húzza el az ura elől a halas tálat): Én nem tudom, de nekem még a kavicskő se árt... Sohase volt olyan jó étvágyam, mint amióta hazulról eljöttünk...

A férfi: Látszik is: csupa égő, viruló rózsa az arca...

Az asszony (kacérul): Tetszem magának egy kissé?

A férfi (szemrehányólag): Még kérdezi?

Pár pillanatnyi csönd. Az asszonyka pompás étvággyal reggelizik, miközben csábító pillantá­sokat vet az urára. A férfi csak az üres teáját issza, s néhányszor olyanformán hunyja be a szemét, mintha valami súlyos szenvedést titkolna el.

Az asszony (aggódva néz rá): Nincs valami baja drágám?

A férfi (tiltakozva): Nekem? Mi nem jut az eszébe? Oly egészséges vagyok, mint a makk. (Hirtelen elsápad, megdöbbenve hátradől a székén, aztán csönget a pincérnek.)

Az asszony: Istenem, rosszul van?

A férfi: Dehogy. Egy kissé szédülök, de ennek nincs semmi jelentősége. Olykor a színpadon is elfog, amikor valami nagy szerepet játszom. Az orvos azt mondja, hogy puszta idegesség...

A pincér (szolgálatkészen megjelenik az asztalnál).

A férfi: Hozzon csak gyorsan egy cognacot.

Az asszony (még mindíg nagyon meg van ijedve): Nem lenne talán jó, ha fölmennénk a szobába? Egy kicsit lepihen, azután bizonyosan jobban lesz...

A férfi (gyorsan fölhajtja a cognacot): Oh dehogy, már is sokkal jobban érzem magam... Különben azt hiszem, hogy az éjjel meghültem, az a baj; sokáig csatangoltunk a tengerparton, ahol meglehetősen friss volt a levegő. Az ilyen éjjeli kirándulást mindíg megsinylettem...

Az asszony (ártatlanul): Azt hittem örömet szerzek magának, ha a holdfényben sziporkázó vizet látja... Oly édes, oly gyönyörü volt minden, hogy sohase láttam még hasonlót... Én reggelig nem hunytam be a szememet, mert az ablakon át is mindíg az ezüstös víztükröt néztem...

A férfi: Oh magam se fogom elfelejteni azt a képet... Sírni tudnék, ha arra gondolok, hogy magával együtt járhatok a holdvilágos tengerparton... De az az átkom, hogy roppantul kényes a szervezetem; a legkisebb szabálytalanság, s kész a nátha, meg az influenza... Ha nem csalódom, most is itt a hiba; a derekam fáj, sőt úgy tetszik, mintha egy parányi lázam is volna... Tapintsd csak meg édes a homlokomat, hogy forró-e?

Az asszony (megsimogatja a férfi homlokát. Bizonytalanul): Nem tudom... de azt hiszem... mintha csakugyan meleg volna kissé... Talán jó lenne, ha orvost hivatnánk...

A férfi (nevetve): Orvost, - szó sincs róla. Estig nyoma se lesz semmi bajnak, biztosítom róla...

A pincér: Bocsánat, a kocsis kérdezteti, hogy készülhet-e?

Az asszony: Talán jobb lenne, ha itthon maradnánk?

A férfi: Oh persze, ma, amikor Pompejit akarjuk megnézni... (A pincérhez.) Mondja, hogy azonnal jövünk...

Megisznak egy pohárka Lacrima Christi-t, aztán a cókmókjukat fölszedve, a batárba szállnak. A kocsi megindul. A férfi előbb cigarettára gyujt, de csakhamar eldobja a cigarettát. Aztán az úti szőnyeget gondosan a maga és a felesége térdére teríti. Mosolyogva hátradől, majd meg­szorítja az asszonyka kezét.

Az asszony (gyöngéden): Egészen jól van?

A férfi: Már semmi bajom...

A fogat lassu trappban döcög tova az országúton. Mindketten elhallgatnak és a vidéket nézik. Gyönyörü, világos, napsugaras délelőtt van; a tenger csak úgy ragyog a verőfényben. Az asszonyt valami kimondhatatlan boldogság fogja el, s bűbájos pillantással néz az urára.

De e pillanatban ijedten visszahőköl: a férfi kimerülve dől hátra a kocsi párnájára s lassan, szabályosan - sőt kissé hangosan - lélegzik. Elaludt.

Az asszony (megborzong. Magában): Óh Istenem!

Egyszerre valami hidegség fut át a hátán: úgy érzi, mintha egy csodaszép álomból ébredőben volna... Mily különös ez: az oldalán nem az ő Lászlóffyja ül, hanem egy beteges, kimerült, öreg ember... Még a pillantása is más, mint tegnap, tegnapelőtt, vagy a mult héten... A kicsi asszony megdöbbenve néz maga elé, s akármilyen furcsa, úgy rémlik neki, mintha egy harmadik személy szemével nézné önmagát, s így szólana magához jósággal és részvéttel: „A bájos, a kényeztetett, a bohókás Cauders Ella van-e itt, sok száz és száz mértföldnyire apától, a bolondos fiúktól, a nádor-utcai leányszobától?...” És mintha a jövő titokzatos kárpitjai megnyílnának előtte, egyszerre tisztán megsejti, ami történni fog: a botrányt, a szégyent, vagy az alattomos bujkálást, amellyel lopva, bűnös öntudattal juthat majd egy szemernyi boldog­sághoz... A fiatal asszony sírni szeretne és nem tud... De a szíve azért mondhatatlan fájda­lommal telik meg, tompa, kínos fájdalommal, mely mázsányi súllyal nehezedik reá. És úgy érzi, mintha valami hüvös szél kerekednék, amely a mesék, az álmok regényes aranyködét hirtelen, könyörtelenül szétfujja... Az aranyködöt, melyen át regénynek látszott a köznapi élet, boldogságnak a naiv álom, s büszke gályának a tépett hajó, melynek árbocait az élet viharai már letörték...

-&-