EGY ÉJSZAKA PÉTERPUSZTÁN.

I.

- A gárdista? - mondták a falusiak, mikor Zsombory Sándor nevét egy-egy messziről jött utas a Rőt Farkas-ban szóbahozta előttük. - Annak, uram, több kereke van eggyel, mint kellene, noha a familiájában még sohase találódott meggárgyult ember. A bécsi élet megzavarta az eszét, nemhiába mondta megboldogult vicispánunk, hogy a magyarnak bölcsejétől sirjáig itthon a helye. Szegény jó vicispánunk ugyan mit szólt volna hozzá, hogy a fiából ilyen cifrál­ko­dó bécsi maskara lett?

Péterpuszta - a Zsomboryak ősi fészke - egy puskalövésnyire feküdt a falutól, de a fiatal földes­urat nem igen látták ott máskor, mint az ünnepek délelőttjén. Zsombory Sándor egymagában élt apái kuriáján s a szintelen, ellapuló, alacsony udvarház tornácán hegyesbajuszu, zsinóros hajduk lustálkodtak. A tiz év alatt, amióta a falusi nemes a császár székvárosából hazatért, csillogó és titokzatos ezüstköd bocsátkozott az ambitusos vidéki kuriára, melynek parkjában, egy alacsony dombháton, a Zsomboryak kerek hatszáz esztendeje várják a boldog feltámadás hajnalát. Sándor ur nem ugy élt, mint harcos és igénytelen elei; a konyhában, ahol évszáza­do­kon át tisztes nagy­asszonyok uralkodtak, zagyvabeszédü, fehérsipkás, francia szakács pávás­kodott, az ősi rézkon­dérokat vászonzubbonyos kukták surolták fényesre, a majorsági udvarban kötekedő pecérek tanyáztak s az öblös batár bakjáról, mely elé aranyszerszámos feketéket fogtak vasárnaponkint, duplatokás kocsis és pofoncsapott kalapos inas nézte le az ut mellékén ballagó parasztokat.

- A Majorics-grófok kurtanemesek Sándor urhoz képest! - mondta a másfélmázsásra hizott falusi biró, aki az öreg Zsombory idejében napos vendég volt a péterpusztai udvarházban.

Sándor ur, ünnep délelőttjén, Bécsből hozott batáron hajtatott a falusi templom elé, hogy a jó Istennel a hátralékos ügyeit elintézze. A parasztok ilyenkor szájtátva álltak a sirdombok közt, melyek a dombtetőn álló templomot körülvették, mert ilyen szemkápráztató ragyogásról mind­addig csak a dajkamesékben hallottak. A batár mélyén aranytól csillogó, daliás testőr ült, akinek kucsmáján, kardja markolatán és párducbőr-mentéjén borsónagyságu drágakövek tündököltek. A gárdista - a péterpusztai uraság - gőgös léptekkel sietett ősei padja felé, hogy a láthatatlan lény előtt, aki az öreg tölgyfaszék fölött lebegett, egyszer hetenkint nagykegyesen térdet hajtson. Az udvaros, egy öreg ember, aki már a néhai vicispányt is szolgálta, téli esté­ken azt beszélte a Rőt Farkas-ban, hogy ura néha hajnalig virraszt a kancelláriában s a posta­mester néha violapecsétes levelet adott át a hórihorgas legénynek, aki hangos kürtszóval hajtatott a megyei székváros felé. A levél, melyet Sándor ur éjszakánkint irt, a Tudományos Gyüjtemény irástudóinak volt adresszálva.

Tiz év óta élt Sándor ur a péterpusztai udvarházban, anélkül, hogy ősei fészkéből kimozdult volna. Kétesztendős, ragyogó testőr-élet után, melyet a bécsi császári palota parkettjén töltött el, az ezer gyertyalángos báltermek tükörpadlójáról, melyet a császárné lengő selyemuszálya se­pert végig, egy farsangi napon egyszerre csak ott termett a magyar pusztán, melynek végte­len hó­mezőin éhes farkasok vonitottak az éjszaka sötétségében. És csak lázas álmokként csil­log­tak lelkében a császári palota finomságai, a drágakövek, melyek a fejedelemasszony hosszukás ujjain sziporkáztak, az udvarhölgyek kacagása a schönbrunni park fái alatt, a spádés gavallé­rok bókjai és a testőrkapitány intim estéi a kismartoni kastélyban, ahol a Haydn dirigáló pálcája suhant végig a kékfrakkos zenekar fölött. Itt, a péterpusztai ágyasházban, csupán a dárdás bakter énekét lehetett hallani, mely havas januáriusi éjszakákon az Urat dicsérte.