II.

- Szegény kis lovagom, áldja meg az Isten! - mondta egy könnyekkel átitatott leányhang a schönbrunni palota tükörfolyosóján, mig a tiroli zenészek vig ländlerbe fogtak odalenn az ibolyaillatos udvar kövezetén.

Május eleje volt, a Prater paprikajancsis bódéit már belepte a hófehér akáctenger és a posta­kocsik postillonjai, akik a Schneeberg völgyei közül jöttek, zöld galyakat tüztek a stájer lovak füle mellé. Tavasz volt és utszéli vándorok fütyörészve baktattak a napfényben fürdő ország­utakon és a katonák, távoli gránicok sörkorcsmáiban, vigan összeütötték a sarkantyuikat, mintha a határerdők felől áramló májusi szellő megrészegitette volna őket. Tavasz volt és kék üvegharang borult a bécsi háztetőkre, - és az aranysujtásos gárdista, a császári palota tükör­folyosóján, mégis ugy érezte, hogy hófuvásos januáriusi alkonyat van és a tiroli trombitások komor gyászmelódiákat fujnak a csillogó barokkablakok alatt.

- Tehát örökre? Azt akarja mondani, hogy örökre búcsut mond nekem? - kérdezte vonagló szájjal, mig a kékszemü kis udvarhölgy kezecskéjét megragadta.

A császárváros legszebb grófnője e kérdésre lesütötte a szemét, aztán lopva felnézett megint a hatalmas szál katonára, aki szepegő gyermek módjára állt mellette az aranycirádás ajtó előtt. És erdei ibolyára emlékeztető, könnyektől fényes kék szemében valami titokzatos huncutság csillant föl.

- Nem, Károly, nem veszek örökre búcsut magától! Egy hónap, egy év, vagy talán egy évtized mulva még egyszer bele fogok avatkozni az életébe! Talán egy tavaszi reggel, talán egy téli estén, de bizonyosan ott termek magánál! Lehet, hogy sirva gondol rám még mindig, lehet, hogy eltünök az emlékezetéből, de ott leszek és letörlesztem az adósságomat. Az életem egy éjszakája a magáé lesz, - még ha utána minden éjszakámat a hálószobám imazsámolyán térdelve virrasztanám is át hátralévő életem alatt. Szegény kis lovagom, itt a kezem rá, hogy megtartom az igéretemet!

A gárdista megcsókolta a gyürüs kezecskét és a fehér látomány eltünt a császárné nappali­jában, hogy koronás Patronájától búcsut vegyen. Oh, mily szomoru volt ez az utolsó fejezet, melylyel a sors a schönbrunni regényt befejezte! A magyar testőr és a bécsi grófkisasszony tehát mégse lehettek egymáséi, hiába ragyogott fiatal fejük fölött a királyasszony jóakarata. Egy rabiátus öreg ember, aki ifjukora óta mindig himzett frakkot viselt és kétezer jobbágy fölött uralkodott, zsarnokilag kimondta a szót, hogy: „akarom” és egy törékeny kis kék virág szeliden lehajtotta fejecskéjét, mint társai a kertekben és réteken, ha a félelmetes nyári zivatar elvonul fölöttük.