V.

- Veér András, - mondta másnap az urfi a vén ispánnak, - öreg Veér András, vége a farsang­nak: holnap szélnek fogja bocsátani ezt az egész pávahadat, mely a péterpusztai udvart bené­pesiti. Ugy akarok élni, mint az apám, meg a nagyapám, akiknek egy becsületes öregasszony főzte meg a vasárnapi tyuklevesét.

Huszonnégy órával később a francia szakács, a kuktasereg, a bécsi kocsis, a komornyikok és pecérek hada örökre elpusztult a péterpusztai határból. A cifra testőrruha a padlásra került és Zsombory Sándor kurta zekében, karcsu vadászkocsin hajtatott be a székvárosba, ha a megye­gyülésre meghivták.

Péterpusztán nem várták többé az álmok hercegnőjét.

Miért is várták volna? Hiszen itt maradt és sohase ment el többé, bár testi alakja már másnap hajnalban mindörökre eltünt a domb mögött, melynek sirboltjában a porrá lett Zsomboryak pihennek. De a vén testőr ravaszul mosolygott, ha erre gondolt: ő tudta, hogy egy drága, töré­keny alak mindhalálig itt fog ülni mellette a bolthajtásos kancelláriában és egy kék szempár még utolsó órájában is rámosolyog az örök sötétség kapujából. De csak ő látja, senki más és nincs az a császár a földön, aki minden katonájával elvehesse tőle.