GABRIELLA VÁRURNŐVÉ LESZ.

I.

Mikor Tomnak (akit csak a szinháznál neveztünk el igy, mert voltakép csak Tamásnak hivják, mint minden ősapját az Árpádok óta) legelőször emlitettem, hogy Tarjánkő várában szeretném eltölteni a mézesheteimet, szelid és leányosképü vőlegényem kissé csudálkozva tekintett a szemeim közé.

- Meggondolta, Ellen (ő viszont igy keresztelte el a tisztes Gabriella nevet), hogy mit jelent ez a különös kivánság? Tarjánkő a XIV. században épült, az alapfalak még most is III. Endre korából valók, s bár dédapáim kitatarozgatták valahogy e régi fészket, a magafajta agyonké­nyez­tetett kis perszóna aligha érezné magát jól benne. Legutoljára a XVIII. század közepén laktak benne, azóta a tarjánkői vár inkább históriai ereklye, mint kényelmes uri lakás. Nem fél, hogy kővé válik ott unalmában!

- Maga mellett, Tom? - kérdeztem legcsábitóbb pillantásommal.

Vőlegényem hálásan megcsókolta azt a káprázatosan szép, antik gyürüt, amit eljegyzésemkor az ujjamra huzott (Krisztina grófné viselte Leopold császár idejében), én pedig kissé remegve kérdeztem:

- Van torony a tarjánkői várban?

- Természetesen. Sőt tömlöc is van alatta, ahol valamikor a halálra itélt rabokat tartották.

- És bástya?

- Az egész vár bástyával van körülvéve.

- A termek is a XIV. Századból valók?

- Igen, a termeket száz évvel ezelőtt az eredeti rajzok szerint restaurálták. Meg van még a régi lovagterem is, ahol XI. Tamás ősapám hajnalig üritgette egy-egy győzelmes csata után az ezüstkupákat.

- Kápolna is van?

- Még pedig sziklába épitve, ugyanabban az állapotban, ahogy az istenfélő Endre vitézei imád­koztak benne. Nem tudja, hogy a Bardóczyak most is a tarjánkői kápolnában temetkeznek?

- Hát a sirbolt is ott van?

- Hétszáz év óta minden ősöm ott alszik a tarjánkői sziklák között. Nem találja furcsának, hogy a maga fitos orrocskája, zafirkék szeme is oda fog kerülni valaha a kőszarkofágokban pihenő Bardóczy-ősanyák közé?...

Nem feleltem a kérdésére, bár a szivem majdnem kiugrott a boldog izgatottságtól, hanem ugy megszoritottam a karját, hogy a szegény fiu mosolyogva fölszisszent.

- És... és... csak nem akarja talán elhitetni velem, hogy kisértet is jár a régi várban?

Tom közömbösen bólintott.

- Kisértet minden várban van, Ellen... Ez épp ugy hozzátartozik a fundus instructushoz, mint a tömlöc, a torony vagy a megholtak arcképcsarnoka. Tarjánkő várában állitólag egy fejetlen keresztes vitéz jár éjjelenkint, aki sohase tért vissza a szentföldről a háromnapos feleségéhez. Őszintén szólva, nekem nem volt szerencsém hozzá, mikor huszéves koromban valaha egy hosszu téli éjszakát töltöttem a Krisztina ősanyám ágyasházában...

Most már nem tudtam megállni többé nyugodt arccal, szivem dobogott, a szemem majdnem kiugrott az izgatottságtól, s regényes álmaimtól szinte hipnotizálva kiáltottam:

- Tom, drága Tom, ha azt akarja, hogy igazán boldog legyek, hát minél előbb magával kell vinnie a tarjánkői várba! Sehol se tudnám ugy szeretni magát, mint ott, ahol fejetlen keresztes vitézek leselkednek rám éjszakánként a homályos folyosókon. Meg tudja érteni, hogy mit jelent ez nekem, aki piszkos pesti bérházakban töltöttem el az ifjuságomat?

A nyakába borultam és szenvedélyesen magamhoz szoritottam a szép, szelid, kisfius fejét, - annyira boldoggá tett a gondolat, hogy mint törvényes urnő fogok bevonulni egy hétszázéves régi várba. Oh, mennyiszer olvastam efféle helyekről a kedves regényeimben, este, a papla­nom alá bujva, mig odakünn sürü hó esett a pesti háztetőkre, s a kéményen át romantikus álmok suhantak be hozzám a rosszul megvilágitott hálószobába. Én, aki tizennégy éves korom óta a szinház levegőjében élek, aki kedves szédelgők, rokonszenves hazugok, léha millio­mosok és mindenre elszánt kalandorok közt növekedtem föl nagyleánnyá, aki a sugót tegezem és akit a bonvivant orozva megcsókol a szinfalak között, aki egy jó kritikáért csábitóbb igyek­szem lenni Cleopatránál és aki egy hitelbe kapott jelmezért Titánia módjára körülcirógatom a szinházi szabóm szamárfejét, én, a papirosvárak és festett erdők koronázatlan királynője, én fanfárok és harsonák hangjainál fogok bevonulni egy XIV. századbeli vércsefészekbe, s mohos bástyák tetején libegtetem meg tengerzöld bársonyuszályomat. Én, Koller Gabriella, a miniszteri számtiszt negyedszülött leánya, aki önhatalmulag adományoztam magamnak még azt a nevet is, amit a szinpadon viselek, a harmadik emeleti folyosó kopott, örökké éhes kis hamupipőkéje, most a Bardóczy grófnék diadémjával a fejemen fogom leereszkedőleg vállon ütögetni a kisértetet, aki fejét hódolattal a lábaim elé helyezi...

Ránéztem a vőlegényemre, aki épp oly szelid pillantással ült mellettem, mint valaha a jezsui­ták konviktusában, a Theréziánumban s a klubja karosszékében, s megint, mind mindig, az volt az érzésem, hogy ujra nyitott szemmel álmodom. Hát lehetséges, hogy én, Koller Gabriella, aki külvárosi elemi iskolába, mezitlábas gyerekek közé jártam valamikor, akit csak kegyelemből, a jövő reményében tanitott ki egy vén komédiás a szinészetre, akinek tizenhat­éves koromig soha se volt egy tisztességes bluzom, - ezután egy hatszázéves grófi nemzetség fejével fogom karonfogva végigjárni az életet? Hiszen még csak különösen szép se vagyok, az orrom nagyon is tömpe, a termetem, ha arányos is, cseppet se emlékeztet a királynékra, s ha van valami csinos rajtam, hát csak a szemem, meg a hajam az, melynek szinét eddig minden férfi érdekesnek találta. Mi tetszett meg rajtam annyira Tomnak, hogy feleségül, vesz? Nem tudom. Az bizonyos, hogy mindig ugy beszélt velem, mintha magam is egy feudális kastély­ban pillantottam volna meg a napvilágot, sohase sértett meg értékes ajándékokkal, talán ő volt az egyetlen valamennyi férfiismerősöm közül, aki nem akart a szeretőjévé tenni. A jó isten bocsássa meg bünömet, de eleintén az volt az impresszióm róla, hogy nem igen jutott neki nagy kanállal a bölcseségből; de később rájöttem, hogy csak a származás meg a nevelés tette ilyen tartózkodóvá és szeliddé, a falusi kastély levegője, az istenfélő édesanya, a halkan tipegő szerzetesek tanácsai, az előkelő iskolák, meg mind az a sok finomság, ami az ilyen kiváltságos embercsemetét a bölcsőjétől kezdve körülveszi. Akármilyen furcsa, de Tom - bár huszon­hete­dik évét is betöltötte már, - még mindig egy csöndes, szerény, jó magaviseletü, engedelmes fiucska, akit valaha egy bájos fiatal grófné, egy jó páter, egy vén katona vezetett a kezénél fogva, s aki most pironkodva rámbizza magát, hogy az öregsége réve felé elvezessem.

- Hát elvisz? Drága Tom, el fog vinni magával a tarjánkői várba? - kiáltottam föl szenvedélye­sen.

Megszoritotta a kezemet, aztán beleegyezőleg mosolygott, - azt hiszem abba is beleegyezett volna, hogy a Ferenc József-föld egy kunyhójába vagy az eszkimók közé fogja elvezetni az ő álmodozó és romantikus kis grófnéját.