II.

Furcsa: bevonulásunk ezeregyéjszakai pompájában, melyhez hasonlót sok-sok lánynemzedék közt talán egynek se adatott megérnie, mindegyre a ravasz, vén Pándy, a Mathuzsálem-koru szinházdirektor járt a fejemben, a keselyorru, taplószivü uzsorás, aki önönmagát tartja a világ legelső rendezőjének, holott voltaképen annyi fantáziája sincs, mint egy mezei tücsöknek. Most eszembe jutottak a szinház unalmas fölvonulásai, melyeket harminc év óta ugyanazon recipe szerint rendeztek, a kopottjelmezes leányok, a savanyu arcu kóristák, akik fabábuszerü mozdulatokkal tipegnek végig a szinpadon, a sziklák, melyek kómikusan meglibbennek a szinpadi léghuzamban, a vörös karmester, aki félig bóbiskolva emeli föl pálcáját a levegőbe, s diadalmas elképedéssel szóltam magamban:

- Vén Shylock, ezt csináld meg, ha annyira nagyra vagy a rendezői talentumoddal!

Hogyan kezdjem? Már husz kilóméternyire a falutól lovas bandéristák toporzékoltak paripáik­kal az erdőszélén s festői menetben kisértek el bennünket a szerpentin-ut aljáig, mely a tarján­kői várba vezet. A hegy lábánál kigyulladtak a szurokfáklyák, s tarka tüzkigyókként lepték el a homályba vesző sziklákat, melyeken valaha a vasbaöltözött Bardóczyak végigrobogtak. Asszo­nyok, tarka rokolyákban, álltak a sötét szakadékok mentén, sötétarcu férfiak lengették meg valami különösen groteszk mozdulattal a fövegeiket, s távolról egy láthatatlan harsona hangja hömpölygött végig a titokzatos éjszakában. Egy óriási bástyakapu előtt, melynek mély boltozatában reszkető csillagfények lebegtek, hófehér födetlen haju öreg ember hajlongott, s fantasztikus inasok, vadászok és komornyikok sokasága sürgölődött a Mária Terézia korabeli fogat körül. Egy gyönyörü matróna, fején az arlesi asszonyok gyolcs főkötőjével, furcsa tánc­mesteres bókkal segitett ki az óriási kocsi belsejéből.

- A méltóságos grófnét el fogom vezetni a lakosztályába, - mondta olyan vékony és kellemes hangon, mintha ezer meg ezer gyöngyvirág csengett volna össze egy mesebeli erdő belsejében.

Fáklyák, csatlósok, szolgálattévő frajjok, ódon kapuboltozatok és beláthatatlan bástyafalak, egy négyszögletes várudvar kerekes kuttal a közepén (ebben lakott valamikor az emberevő sárkány), véget nem érő folyosók és ólomkarikás ablakok, képek, fegyverek és páncélos vité­zek a sötét zugokban ezer gyertyafényben uszó lovagtermek és hátborzongatóan szép ágyas­házak, melyekben valaha rég porrá lett asszonyok aludtak: hát nem a legtisztább középkor mindez? Amig kissé szédülve és dobogó szivvel a lakosztályom felé haladtam, szinte az az impresszió lett urrá bennem, hogy a külső moraj a földalatti tömlöcből hatol föl hozzám s hogy a hatalmas bajuszu várur, ezer nyomorult élet ura, egyszerre csak elibém fog toppanni az ebédlőházból, ahol eddig a félmázsás borosvedreket üritgette...

De nem jött senki, a várurak nehéz kőkoporsókban aludtak a lábaim alatt, s a gyolcsfőkötős öreg asszony egy selyemtapétás öltözőszobát tárt föl előttem, melyben rózsaszin lámpa égett, s ahonnan egy drága kicsike szalonba lehetett látni, melynek XIV. Lajos korabeli butorai fino­man megcsillogtak egy csodálatosan művészi csillár fényében. Idebenn bizvást azt hihettem volna, hogy egy párisi nagykövet palotájában vagyok, melynek lépcsőjén szemüveges nunciu­sok haladnak föl a titkáraikkal, s odakünn a nagy boulevard villamos guirlandjai sziporkáznak az őszi este hüvösségében. Az öreg asszonyság szakértő kezekkel sürgölődött körülöttem, ugy dédelgetett, mint valami régi, családi dajka, aki valamikor a keresztvizre tartott, s másfélóra mulva elbüvölt pillantással nézett végig selyembe burkolt alakomon s pompás gyémánt­jai­mon, melyek káprázatos fénnyel tündököltek a szivárványos prizmák tüzében.

- Oh, méltóságos grófné, milyen szerelmes lehet a mi jó urunk! - mondta elragadtatva, mig néhány gombostüt még sietve elhelyezett rajtam.

Kettesben költöttük el a gála-ebédet (nálunk otthon pont tizenkettőkor ebédelnek) egy száz személyre rendelt lovagteremben, ahol félezer gyertyaláng égett, egy öreg udvarmester fel­ügye­lete alatt, aki hangtalanul dirigálta a családi szinekbe öltözött komornyikok seregét s oly szer­tartásosan lépkedett a parfaitból készült bazilika mögött, mintha tizezer főnyi harcossere­get vezetett volna a háboruba. Mikor a fekete kávét fölszolgálták, s a dohányzóasztalt begör­ditették, a major domus diszkréten visszavonult, s én végre egyedül maradtam a háromnapos uracskámmal, aki a cigarettásdobozt szolgálatkészen elibém tolta. (Ő nem dohányzik.)

- Meg van elégedve? - kérdezte tőlem kedveskedve, mig én oly meggyőződéssel fujtam magam elé a cigarettám füstjét, mintha növendéklány koromban verést kaptam volna otthon, ha ebédután nem dohányzom...

Nem feleltem, csak lopva végignéztem a Tom arcán, a szelid, kisfius vonásokon, melyek in­kább egy szorgalmas kis bankhivatalnokéra hasonlitottak, ragyogó duplagallérján, mellcsokrának fekete selymén, a gyöngyházgombon, mely tompa fénnyel csillogott ingében, kamaszosan fölfelé fésült, gesztenyeszinü fürtjein, s finom, vékony, szinte átlátszó kezén, mely csöndesen ott pihent az abroszon. Istenem, hát ez az illedelmes, jól ápolt, kedves kis egyetemi hallgató lenne a vérbengázoló Bardóczyak dédunokája? Most egyszerre megjelentek képzeletemben a történelem hires Bardóczy grófjai, a hatalmas, kőből faragott despoták, akik sulyos kelevé­zekkel forgolódtak a háboruk viharaiban, védtelen kalmárokra leselkedtek az utszélén s bortól piros arccal nézték a rabokat, akiket csatlósaik a pallos alá cipeltek.

- Mire gondol? - kérdezte Tom mosolyogva és kézelőjében megcsillogott a gyémántgomb, melyet egy pesti udvari szállitónál vásárolt.

- Tom, - kiáltottam, - drága Tom, nem szeretné maga, ha az ükapáihoz hasonlitana? Sohase érzett vágyat arra, hogy vitézei élén a harcba vonuljon, hogy öklével törje szét az ellenségei koponyáját, hogy téli estéken az országutakon portyázzék, hogy könyörtelenül vérpadra hurcoltasson mindenkit, a ki a Bardóczyakat megbántotta? Tom, egyetlen Tom, a maga szelid külseje ugy-e, csak hazug álarc, mely mögött épp oly féktelen indulatok lobognak, mint XIV. századbeli őseiben?

Szerelemtől szikrázó, hisztérikus pillantással néztem rá (hiszen ugy szerettem volna borzong­ni tőle), de szegény kis uracskám csöndesen megrázta a fejét.

- Nem, Ellen, - mondta, - efféle indulatok sohase gyötörtek. Ma már minden ember egyenlő, s a kalmárnak épp oly joga van a vagyonához, mint a miniszternek vagy a főrendiház tagjának. Én voltaképp meggyőződéses demokrata vagyok, s az emberi jogokat, épp ugy tisztelem, akár a francia forradalom hősei. Maga elfelejti Ellen, hogy nekem doktorátusom van a göttingai egye­temtől. Ez azonban talán kevésbé érdekli magát, mintha egy csinos operettszámot eljátszom...

Átment a szomszédos szalonba, s pár perc mulva halkan és finoman suhantak át hozzám egy dallamos menuette hangjai, melyet két héttel ezelőtt még kokett kis kardalosnőktől hallottam a Pándy mester szinpadán. A vad Bardóczyak ükunokája operettmelódiát játszott ősei várában, s rubinköves kis gyürüje rokokó bájossággal siklott végig a hófehér billentyükön, ugyanazok közt a falak közt, melyek valaha a nyomorult hitetlenek halálhörgését hallották. És e pillanat­ban elkeseredve gondoltam a selyemtapétákra, a csillárokra, a drága nippekre, melyekkel figyel­mes uram meglepett, s a lelkem vágyakozva, mondhatatlan sóvárgással szállt vissza a multba, a középkor sötét éjszakájába, az erős, brutális és vérszomjas férfihez, aki boltozatos kapukon, meredek függőhidakon át lovagolt haza, reszkető és álmodozó hitvese karjaiba.