III.

Három órával később.

Az ólomkarikás ablakon át besütött a holdvilág s én még egy utolsó, kiváncsi és zavarodott pillantást vetettem mozdulatlanul fekvő uramra, aki halkan pihegett mellettem a XVII. század­beli Tamások ágyasházában. Oly édesen és nyugodtan aludt, mint a szorgalmas gyermek, aki másnapra jól megtanulta a leckéjét. Odakünn komor északi szél seperte végig a hegyeket, lát­ha­tatlan lelkek nyargaltak végig a vén vár bástyáin és a fejetlen vitéz csizmájának nyikorgása behallatszott a távoli folyosókról. Alattam, a sirbolt mélyén, nagyszakállas, medvekoponyáju vének virrasztottak a visszatért unoka tiszteletére. Az udvaron megcsördült a kut lánca, - valami elkésett csatlós merithette meg a vödröt, - de nekem ugy tetszett, hogy a halálraitéltek kétségbeesett jajongása hallatszik föl hozzám a titokzatos mélységből. Lelkem, gondolko­dá­som, minden idegszálam beleolvadt a multba, mely körülfogott, eggyé lettem a régi várurak­kal, akik alattam koporsóikban feküdtek, s ugy rémlett, hogy sok-sok évszázaddal ezelőtt épp ily álmodozva feküdtem már itt valamikor, mint most, várva a trombitaszót, mely szentföldre zarándokolt parancsolóm visszajövetelét hirdeti... És ekkor kissé csodálkozó, kissé megdöb­bent, kissé idegenkedő pillantást vetettem a hálóinges kisfiura, aki egy pólyásbaba derüjével pihent mellettem, s aki perfidül idetolakodott közénk, nemes és hétszázesztendős Bardóczyak közé...