PEÉLY ÉS A BARÁTNŐJE.

Peélyhez, aki szokása szerint korán reggel kelt s most jószabásu bársonykabátban olvasgatott könyvtárszobájának kandallója mellett, halkan benyitott a legénye.

- A nagyságos urat egy fiatal hölgy keresi, - mondta fontoskodva.

Peély letette a könyvét s öreges okuláréját, mely pirosan csillogott a tüz fényében, egy nyugodt mozdulattal föltolta a homlokára.

- Van neve is annak a fiatal hölgynek? - kérdezte kissé idegesen.

- Azt mondja, hogy Jákóy Zsuzsának hivják, s hogy a nagyságos ur már bizonyosan tud róla. Finom, uri kisasszonynak látszik, s egy öreg angol dáma is vele van.

Peély elhuzta az ajkát, halkan füttyentett, aztán kelletlenül megbólintotta koraősz fejét. Nem szerette, ha kora reggel zavarják, de a szerep, amelyet az életben magára vállalt, kényszeri­tette, hogy minden látogatójával szóba álljon. Peély a megnyomoritott, agyonüldözött igazság utolsó lovagja volt a földön. Isten tudja, micsoda titokzatos vérkeveredés utáltatta meg vele már kora ifjuságában a világot, annyi bizonyos, hogy a dusgazdag, minden jóban duskálódó agglegény könyvtárán, a képein, a gyönyörü lakásán, a francia kandallóján kivül csupán a szenvedő és igazságtalanul elnyomott embert fogadta be a szivébe. Abban a korban, mikor más fiatal férfi haszontalan asszonyoknak szenteli az életét, Peély keserü ajkránditással tartott tükröt az erkölcstelen társadalom elé s egy keresztes lovag szivósságával küzdött a rég detro­ni­zált igazság mellett. A magányos, puritánságában tetszelgő milliomos-ujságiró, akit vagyona függetlenné, becsületessége megtámadhatatlanná, egyszerüsége hozzáférhetetlenné tett min­den kisértés ellen, a szenvedők és üldözöttek jó csillagaként ragyogott a magyar firmamentum magasságában.

Jákóy Zsuzsa, aki e pillanatban az ujkori megváltó előszobájában várakozott, az emberi nyo­moruság oceánján került az önzetlen hajós csónakjába. A fiatal leány ügye pár héttel ezelőtt nagy port vert föl a budapesti sajtóban. A rajongó, agyonkényeztetett gyermek, aki anya nélkül nevelkedett föl gazdag édesapja házában, egy nap fejébe vette, hogy szinésznővé lesz, s a fiatalság meggondolatlan vakmerőségével kopogtatott be egy pesti szinigazgató irodájába. Az ostoba kis pillangó csakhamar áldozatul esett a mogorva, vén póknak, aki a közhit szerint hu­szonöt év óta viruló leányok vérével táplálkozott. Annyi lelki küzdelem után, mely jófor­mán egy uj toilette megrendeléséhez se elegendő, a szép gyermek odadobta magát az öreg faun karjaiba, s mire borzalmas könnyelmüségének tudatára jutott, már gunyos arcokat és zárt ajtókat talált a félsötét szinpadi folyosón. A leány egy este megitta az édesapja altatószerét, s két héten át élet és halál közt lebegett egy előkelő, fővárosi szanatóriumban. Peély, akihez rejtelmes csatornákon keresztül minden botrány hire eljutott, napilapjában pellengérre állitotta a hitvány szinházigazgatót, de természetesen óvakodott tőle, hogy a szegény gyermek nevét is nyilvánosságra hozza. Mikor ellenfele segédei később jelentkeztek a könyvtárszobájában, Peély közömbösen vállat vont.

- A gazembereknek korbács dukál, nem lovagias elégtétel, - mondta hideg arccal.

A közvélemény neki adott igazat, s az igazgató, némi habozás után, megvalósitotta azt a régi tervét, hogy dahabijén fog végigutazni a Nilus folyón.

Mikor Jákóy Zsuzsa, öreg, angol gardedámja kiséretében, most a könyvtárszoba függönye előtt megjelent, az embergyülölő ujságiró kissé elképedve nézett rá: a szép, barna, csillogó­szemü gyermek sokkal inkább hasonlitott egy édes kis iskolás leányhoz, mint egy országos botrány hősnőjéhez. Pirosajku, nevető, jókedvü bakfis állott előtte, akinek azonban egyszerre gyanusan vonaglani kezdtek az ajkszélei.

- Azért jöttem, hogy megköszönjem, amit értem tett! Mindenki elhagyott, még az édesapám is, maga volt az egyetlen, aki jó volt hozzám. Azért jöttem, hogy kisirjam magamat önnél és a kezeit megcsókoljam.

Peély csak nehezen tudta megakadályozni, hogy vendége a fenyegetését beváltsa.

- Mi jut az eszébe, hogy egy férfinak kezet akar csókolni! Tudja, hogy ez a legnagyobb sértés, amit egy fiatal lány egy férfi ellen elkövethet?

Zsuzsa később helyet foglalt a hintaszékben, egy darabig aggasztóan babrált himzett zsebken­dőjével, de végre mégis elszánta magát arra, hogy mindent elmondjon a jótevőjének. Peély csakhamar megtudta, hogy a szegény gyermeket kitiltották az apai házból, hogy két hét óta öreg angol nevelőnője házában huzza meg magát, hogy mérföldekre elkerüli a rendes társasá­gát, s hogy az öreg Jákóy százezrei dacára most örökre szakitani készül az uri élettel, a sem­mit­tevéssel és a barátnői zsurjaival.

- Már voltam a Köruton, ahol csekély pénzért megtanitanak majd a gépirásra és a szteno­grafiára. Tudom, hogy vezekelnem kell a multamért és hátralévő életemet arra fogom szentel­ni, hogy a nagy bünömet jóvátegyem. Becsületes és nehéz munkával fogom megkeresni a mindennapi kenyeremet.

Miután Peély megigérte, hogy a kurzus elvégzése után tisztességes állást szerez neki, a kisleány megnyugodva távozott, de előbb meleg, ragaszkodó és kacér pillantással bucsuzott el egyetlen jóltevőjétől.

Peély néhány nap mulva találkozott vele egy köruti ház előtt és Zsuzsa boldogan elmesélte, hogy már a német gyorsirás tanulását is megkezdte. A leány szellős zefir-bluzt, himzett gallérkát és drága szalmakalapot viselt, gyémántokkal kirakott arany-réticule-je pedig élénk ellentétben állt rajongó munkás-álmaival. Az ujságiró megtudta, hogy kettőtől négyig minden­nap a köruti iskolában tölti az idejét, s négykor egyedül megy haza a Tompa-utcába, mert az öreg angol hölgy délutánonkint a leckéivel van elfoglalva.

- És az iskolából mindig hazasiet? - kérdezte fejcsóválva az embergyülölő.

- Hát hova mennék? Azt hiszi, illő dolog lenne, hogy egy fiatal leány egyedül csatangoljon a pesti utcán?

Peély kifejtette, hogy a levegőre és a mozgásra épp oly szüksége van az emberi szervezetnek, akár az ételre vagy az álomra.

- Édes gyermekem, maga ezután mindennap nagy sétát fog tenni a ligetben, ahelyett, hogy egy külvárosi szobába bezárná magát! Ezzel tartozik az egészségének és a jövőjének! És mivel se bátyja, se férfirokona nincs, magam fogom meghozni azt az áldozatot, hogy sétáin gardiroz­zam.

Peély és kis barátnője e naptól kezdve késő alkonyatig a ligetben kószáltak, s este halálra­fáradtan és farkasétvágygyal rontottak be a Tompa-utcai lakásba. Peély rájött, hogy pajtása a hosszu ruhája dacára még iskolásleány. Zsuzsa pedig egy nagy, komolykodó, de aranyszivü kamaszt fedezett föl a dereshalántéku apostolban.

Az iró egy este hollandi elzevir-kiadásait rendezgette könyvtárszobája csillárja alatt, mikor a Zsuzsa vörösesbarna feje egyszerre csak megjelent a függöny mögött.

- Tudja, hogy mi ujság? Mr. Scott Bécsbe utazott a hugához, s én egyedül maradtam itthon Annával meg a fehér macskánkkal. Mostanig kétségbeesve ültem a regényem mellett, de hirtelen az az ötletem jött, hogy magával együtt fogok vacsorázni. Kidob, vagy megkinál egy szelet sonkával?

Peély lóhalálában leküldte a legényét a csemegésboltba. Zsuzsa pedig ledobta a kalapját, végiglapozott néhány könyvet, szelesen eljátszott egy kuplét, aztán kiváncsian végigjárta a barátja szobáit, melyeket előbb fényesen kivilágitott.

- Hallja, hiszen maga ugy lakik, mint valami fejedelem! Minek az ilyen nagy lakás egy magányos agglegénynek? Mondja, nem jutott még eszébe, hogy asszonyt hozzon a házába?

A vacsora fényesen sikerült, a legény később friss feketét főzött, s pókhasu, hollandi flaskókat állitott az asztalra, s mire Peély a szivarjáig eljutott, az oszlopos nürnbergi óra csilingelő álomhangon tizet ütött. Zsuzsa ekkor ijedten elsikoltotta magát.

- Jézusom, már tiz óra van és én még mindig magával trécselek! Illőnek találja, hogy ebben az órában még egy férfi lakásán lebzseljek?

- Édes gyermekem, maga nem egy férfi lakásán lebzsel, hanem a legjobb barátja asztala mellett ül, - mondta kissé bizonytalanul a házigazda.

E pillanatig, hosszu és magányos sétáik ellenére, mindig csak okos pajtások módjára beszél­gettek egymással. Peély inkább a tanitómestert adta, mint a fiatal férfit, néha attól se rettent vissza, hogy kissé megleckéztesse szeszélyes barátnőjét, de most ijedten vette észre, hogy a hangja épp ugy remeg, mint valaha, harmadik jogi szigorlatán, mikor szigoru és márványarcu cenzorok ültek szemben vele az egyetemi tanteremben.

- Szép magától, hogy idegen férfinak nevez! - mondta gunyosan, mig cigarettája csonkját öntudatlanul a hamutartóra helyezte.

Zsuzsa nem felelt, hanem kissé ironikusan sütötte le a szemét, Peélynek pedig egy furcsa gondolat ötlött az eszébe: vajjon nagyon megijedne-e a kisleány, ha ajkát a rozsdavörös hajá­hoz nyomná? Ez a gondolat hirtelen annyira elhatalmasodott rajta, hogy az agyidegei majd­nem megpattantak az izgalomtól.

- Vajjon gondol-e rá, hogy más is lehetek, mint az öreg barátja? Vajjon sejti-e, hogy mit forga­tok a fejemben, amig látszólag az uj cigarettámat meggyujtom? Megrémülne-e, ha hirtelen megcsókolnám, vagy titokban ő is tisztában van vele, hogy az efajta barátságnak évezredek óta csók a vége?

Lopva odapillantott a csöndesen mosolygó Zsuzsára, aki a gyanutlan gyermek nyugodtságával ült a székén, de az arca veszedelmesen égett. A leány utóbb fölvetette fényes szemét, amely valami különös visszafojtott és derüs jókedvtől csillogott.

- Azt hiszem, maga se bánja, ha már kotródom! Maga becsületes nyárspolgár, aki tiz órakor az ágyba fekszik! Csöngethetek a legénynek, hogy kocsit hozzon a számomra?

Peély jóformán nem is értette, hogy mit beszél, csak a gunyosan mosolygó, fölényes és ragyogó leányszem melegét érezte a tüzelő arca fölött. Az iskolásgyermekből, aki eddig titkos szomoruságát elsirta előtte, akinek rövid ruhájához önkéntelenül hozzáképzelte mindig a szüle­tésnapi francia bábut, akivel szemben bölcs és hideg remetének érezte magát, most egy­szerre érett, öntudatos, szerelemre szomjazó, ellenállhatatlan asszony lett, aki egyedül van vele egy magányos szoba falai között, mig odakünn az éjszaka sötét kárpitjai zárják el őket a gonosz és leskelődő világtól...

- Zsuzsa, kis Zsuzsám, bolondos kis Zsuzsám! - mondta most egyszerre szikrázó szemmel, mig karjai reszketve a leány nyaka köré fonódtak.

A gyermek behunyta a szemét, nagyot sikoltott, aztán boldogan és magával tehetetlenül borult önzetlen jóltevője vállára. Ugy belekapaszkodott, mintha el akarták volna rabolni tőle! A szobában mély csönd volt, s az ártatlanok védője, aki életét az elnyomottaknak és tehetet­leneknek szentelte, végképp megfeledkezett a lelketlen gazemberről, aki e pillanatban az afrikai sivatag homokpartjai közt haladt fölfelé az ezüstfátyolos Niluson.