TÖMJÉNFÜST.

Verőfényes délben, a rezidencia nagy hálótermében haldoklott az öreg püspök. Ragyogó nap­sugár aranyozta meg a vár szürke házait, a szentháromság szobrai csillogtak a déli verőfény­ben, s a várhegy meredek oldalát teljesen elboritotta az üde májusi zöld. Ebben a csöndes, elhagyatott zugolyban, a papi házak ódon kőtömegei közt élni, örülni látszott minden; a nagyprépost háza fölött szinte mosolygott az allegorikus istenszem, a szeminárium táján egy világos női napernyő látszott és az északi bástya felől egy délceg huszártiszti egyenruha csör­tetett fölfelé. Mindez illat és ragyogás közepette, a május gyöngyvirágos levegőjében, csöndes agoniában feküdt az agg egyháznagy, várva a halált, amelynek szárnycsattogását érezte.

Egy-két kanonok, a jámbor, kéköves canonicus magister sopánkodva járt a palotában ki és be. Az öreg Szabó Benedek, a püspöki helynök, aki már négy püspöki interregnumban vezette az egyházmegye ügyeit, a szentszéki irodában komoly tanácskozásokat folytatott a szemüveges püspöki titkárral. A Szentháromság-téren néhány kiváncsi ember bámulta a kastély elzárt ablakait s a gimnázista diákok hazafelé tartva, megállottak az utjokban. Lenn a piacon, a keres­kedők boltjaiban s a kis kofasátorok alatt sajnálkozva suttogták a nevezetes hirt: haldok­lik a püspök!

A kis összetöpörödött, beteges egyháznagy, akinek sovány, viaszsárga arcát csak nagy néha látták az ekvipázs fényes tükörüvege mögött, jóformán ismeretlen volt ebben a vidéki város­ká­ban, hol utolsó napjait eltöltötte. A félmilliós püspökség középpontja ez a zöldredőnyös, impozáns palota volt, e középkorias kastély, amely messze kiemelkedett a vár romantikus sziklái fölött, de a kegyelmes ur, amig szivbaja nem tört ki rohamosan, alig töltött itt évenkint pár napot s a városka lakóit nem igen ismerte jobban, mint a gasteini majorosokat, akikhez nyaranta, a fürdőzés ideje alatt be szokott látogatni a titkárjával.

Évenkint jóformán alig volt itt többször, mint a két főünnepen s a lakosság előtt szinte misztikus szinben tünt föl a püspök, aki mint valami uralkodó fejedelem, félénken elvonult az emberek kiváncsi szeme elől. Csak husvétkor látták őt, midőn a fényes püspöki fogat, a bakon a kávészinü inassal, robogva kanyarodott a székesegyház kapuja elé s a főpap áldást osztva vonult be a szentélybe, hogy pár perc mulva aranyos papi süvegében, harangzugás közt kerülje meg a biboros baldachin alatt a szentháromság magasra kiemelkedő oszlopát. Csak nagy ritkán adott egy-egy ebédet, amelyen a város előkelőségei: a kanonokok, egy nyugalmazott generális, az öreg főispán, a törvényszéki elnök, s az összes helybeli notabilitások évente meg­jelentek, s a kis székváros mitsem élvezett a püspöki luxus fényéből, mint a pompás fogatot, mely a piacon át olykor-olykor a vasuti állomásra robogott.

A szegény püspök haldoklott. Lenn az irodában még elfojtottabbá válik a suttogás s a folyosókon összebujnak az inasok. A kulcsárné még most is vigan csörgeti kulcsait, épp olyan rendesen kiadja a szükségeseket, mint tegnap, tegnapelőtt s mint nyolc éve már, amióta a kegyelmes ur szolgálatába fogadta. A pincemester ma is lebaktat a borokért, mivel az ebéd rendes menetét nem zavarja meg különösebben az a tudat, hogy a püspök utolsó perceit éli. A nagy, költséges gépezet ma még mozog; a kerekek forognak, a küllők működnek, de ama pillanatban, amikor ő excellenciája csendesen elpihen az Urban, mindez megáll, mozdulatlan­ná lesz; a konyhákat becsukják, a kapus naphosszat varrni fog a páholyában s odafönn az emeleten mélységes csend borul a nagy termekre, amelyekből minden élet kihal. S ezt a nagy változást csupán két csésze tea fogja okozni, meg néhány lágytojás s egy pohárka tokaji bor; mivel a szegény püspöknek két hosszu esztendő óta jóformán mi egyébre sincs szüksége az életben. E csésze teáért fütik most a konyhák nagy tüzhelyeit, tizenkét szolgálattevő inas ezért jár-kel most a folyosókon, a pincemester ezért csapolja meg a penészes hordókat, mert mindez egyszerü staffage a husz kanálnyi tea mellé, amire a püspöknek szüksége van.

A szegény püspök haldoklik. S mig ő függönyös ágyában utoljára függeszti szemét a mennye­zet barokkcifrázataira, két vagy három teremmel odébb, a könyvtári szoba kis benyilójában lázas szemlék tartatnak a nagy püspöki gyürük, az aranyos egyháznagyi keresztek, a papirok, az aranypénzek között s egy becsületes rokoni kéz sietve kutat, rendezkedik itt ama közeli pillanatig, amikor a közjegyző pecsétet fog nyomni az elhagyott termekre s a temetési elő­készületek megkezdődnek. Mert a kamarás ur, aki ez esetben a rokonságot képviseli, kitünően felfogja, micsoda kötelességeket ró az emberre az a körülmény, ha a kegyelmes nagybácsi örökre bucsut mond a zsiros püspöki javadalmaknak.

Haldokolva bár, a szegény egyháznagy még fölveszi az egyházi szentségeket s meggyón, meg­áldoz, mielőtt a nagy utra megindulna. Ime, az öreg Albonics Lázár, a káptalan legöregebb kanonokja, most hagyta el a hálótermet s szomoruan halad végig a szőnyeges folyosón, hol az inasok kezet csókolnak neki. Mindenütt résztvevően suttogják: „Óh, szegény jó Urunk!” S magukban rögtön hozzáteszik: „De mi lesz holnap, ha e kitünő szolgálatnak vége szakad?”

A szentszéki iroda világos fauteuiljében egy-egy percre helyet foglal valami kiválóbb szemé­lyiség s keztyüs kézzel beirja nevét az ivre, amelyet az asztalra kitettek. Óh, mennyire részt­vesznek valamennyien ama fájdalomban, melyet a nagy csapás kelteni fog! Erőteljes, katonás irásával legfölül a tábornok jegyzi föl a maga olaszos nevét, s a főispán olvashatatlan manu­propriája után egy egész csomó sikerült névaláirás disziti a violába játszó kartonpapirt. S mialatt a titkárral - aki e percben is gondosan ügyel, hogy fölvett diplomata modorát megtartsa - néhány barátságos szót váltanak: valamennyien megnyugodva gondolnak arra, hogy a nevük benne lesz holnap abban a hirlapi referádában, mely a szegény püspök állapota felől meg­jelenik. Ezekből a cikornyás aláirásokból nem a részvét beszél, ezek egyszerüen a riporterek kedvéért iródnak ide, akik ceruzájukkal pontosan megjelennek a püspöki palotában!...

A szegény püspök haldoklik. S mig a kopasz megyei főorvos, a maga affektált tekintélyével, aggodalmasan tapogatja ki az ütőér halkabbá váló verését, amig a személye körüli, bajusztalan huszár - utolsó, reménytelen kisérletül - erős champagnei cognacot önt az apró aranykanál­kába: vajjon az agónia utolsó öntudatában nem ejti-e kétségbe a haldokló aggastyánt e palota jég­hideg csöndje, a lépések nesztelen suhanása s az a rémületes tudat, hogy e világon senki sem fogja megsiratni igazán s hogy a nagy gyász, melylyel emlékét megtisztelik, nem a szivek, az érzelmek mélyéből ered, hanem a kenetteljes pásztorlevélből, melyet a püspöki helynök kibocsát?

- Nos, remélhetünk-e még?

De az orvos, aki most a hálótermet elhagyta, szomoruan rázza a fejét. S a kis titkár, az egyház­megye legcsinosabb papja, - mialatt a fejét sötéten horgasztja le - önkéntelenül is az egyik kanonoki stallumra gondol, amely még mindig betöltetlenül áll, a viola kanonoki övre s a nagy fénylő aranykeresztre, amely a káptalani székkel együtt jár. Kilenc évig várt erre a neve­ze­tes állásra s ebben a kilátásban kisérte a szegény püspököt mindenüvé, ahol az utóbbi esztendőkben megfordult.

- Óh, óh, a szegény kegyelmes ur!

Alant a folyosókon s az előcsarnok nagy kőkockáin, mindenütt meghatva beszélnek a fenye­gető katasztrófáról, s anekdotákat, részleteket emlitenek föl a haldokló egyháznagy életéből. De mind, akik itt állanak, a szakács, az inasok, a két szakácsnő s az összes konyhai személy­zet, a seprőbajuszu parádéskocsisok s a halzsiros majorságbeli cselédek, mind-mind kivétel nélkül már a ravatalra, a temetésre gondolnak s összehasonlitásokat, jövendöléseket kockáz­tatnak meg aziránt, vajjon lesz-e olyan fényes ez a temetés, mint ama hires tizenkét esztendő előtti, amikor a másik elhunyt püspököt vitték le a székesegyház sirboltjába. Nem a szivük, az érzelmeik szólalnak meg e pillanatban, hanem a fantáziájuk s lelki szemeik előtt már látják a püspökkert buja déli növényeit, az üveges koporsót, amelynek fölibe helyezik az elhunyt egy­háznagy aranyos süvegét, a püspök fényes halotti ornátusát, a lobogó gyertyalángokat, melyek alatt négy irgalmas nővér s négy ferencrendi barát fog csendes imát mormolni, a kis vánkost, az elhunyt ragyogó rendjeleivel. Már szinte látják, ahogy a szomszéd egyházmegye püspöke a temetési menet élén megindul, látják a növendékpapok fehér, csipkés ingeit, a káptalan tizen­két kanonokát, a szőrköteles barátokat, az angol kisasszonyok kékruhás leánykáit s hallják a harangzugást, az éneket, az öreg cimzetes püspök remegő circum-dederunt-ját!... S mind­annyit már előre valami különös izgatottság fogja el, az a könyörtelen, kimélet nélkül való izgatottság, mely a háztetőkre, a lámpák oszlopaira kergeti az embert, ha a temetési menet közeledik.

S mialatt a szegény püspök odafenn utolsó küzdelmét folytatja, mialatt nagy, fekete szemeit utoljára nyitja föl, a terjedelmes palotában, e megrémült aggódó arcokon egyetlen igazi köny sem gördül le érette s a női szivek szánalmát, melegségét puszta kiváncsiság pótolja. Csak alant, a virágcserepes ablakok mögött, a hátsó bejárat valamely elrejtett zugolyában, zokog talán egy érzelmes asszonyi lélek, de ebből mi sem hallatszik föl a tömjénfüstös levegőn keresztül, amely e fényes palotát betölti. Nagy, fenséges ájtatosság veszi körül a haldokló püspököt, kövér kezek cerimoniásan fonódnak együvé, s az egyházmegye örökös gyászát klasszikus zamatu frázisokban emlegetik a folyosókon és az előszobákban...

A szemináriumi igazgató, aki neves egyházi költő, már az alkaiosi gyászzengzeten töri a fejét, amelylyel a szomoru esetet megénekli. Itt-ott már talán az utód személyét is találgatják s a nyomdász, aki a gyászjelentés szövegét várja, kuporodva huzódik meg az egyik folyosói széken. Minő mondhatatlan melegséget hozna a halál zordon levegőjébe, ha a közelben val­ahol egy gyermek etikett nélkül való kiáltása csendülne meg s amaz érzéketlen fabábu helyett, aki feszesen áll ágya mellett, egy remegő asszonyi kéz öntené ajkai közé az utolsó csepp cognacot... De im! a harangok megszólalnak s a vár összes papsága megrendülve kapja le a fövegét... A palota hideg nyugalmát zajos futkosás, hangos beszéd váltja föl egy pillanatra... A kamarás az ágy mellett zokog... S mindig szélesebben, mint a hullámok gyürüje, néhány rövid perc alatt az egész városon végig jár a szomoru eset hire: meghalt a püspök, a szegény püspök kiszenvedett.