CAUDÉRAN UR UTOLSÓ ÓRÁJA.

I.

Késő éjjel erős csöngetés verte föl álmából fráter Bonifáciust, a hegyek közt fekvő kolostor kapusát.

- Valamelyik szegény sváb paraszt megint a végét járja, - gondolta magában ájtatosan a jó fráter, amig szőrcsuháját hamarosan magára öltötte.

Gyorsan kicsoszogott a kapuhoz, a závárt félretolta, aztán hangosan kiszólt a nyiláson át:

- Van itt valaki?

- Igenis, főtisztelendő fráter, én vagyok. Dominique, az inas, a francia telepről. Nyissa ki hamar, mert a szegény uram a legutolsó perceit éli...

A portás kinyitotta a kaput s a következő pillanatban szemben állt a borotvált inassal, akit látásból régóta ismert. Az inas láthatólag meg volt ijedve s az öltözetén is látszott, hogy csak ugy hirtelen kapta magára a ruháit.

- Kocsival vagyok itt - mondta, miután nagyot lélegzett - s azért jöttem, hogy valamelyik főtisztelendő atyát magammal vigyem a kastélyba. Szegény uram régóta betegeskedik, de senkise gondolta volna, hogy a baj ilyen hirtelenül bekövetkezik. Ma este még jókedvüen hallgatta a kisasszony zongorajátékát, de éjféltájban egyszerre rosszul lett s pár perc mulva elveszitette az eszméletét... Mivel teljes életében jó keresztény volt, hát az urnőm ideküldött, hogy az atyák egyikét magammal vigyem... De az is lehet, hogy már késő lesz, mire hazaérünk s szegény gazdám a halotti szentségek fölvétele nélkül hunyja be örökre a szemeit... Minden­esetre kérem, hogy keltsen föl valakit, aki a haldoklót a bünei alól feloldozhatja...

Bonifácius testvér résztvevően bólogatott.

- Szegény, megtévelyedett lélek, hát ugy-e, hogy ő is rászorul az egyházra!... Hamarabb rászorul, mint oktalan dölyfösségében hitte... Üljön le testvérem itt a portában, majd mindjárt fölkeltem a főtisztelendő gvárdián urat...

Kezébe vette a gyertyatartót s lassan fölbotorkázott az emeletre, mig az inas egyedül maradt a kis cellában, a lovak pedig türelmetlenül nyeritettek odakünn a kapu előtt. A fenyvesekkel be­nőtt hegyoldal fölött csillagos éjszaka ragyogott, s kivülről, a kolostor udvaráról, idehallatszott a gépek zakatolása, a transzmissziók bugása, melyek éjjel-nappal pihenés nélkül dolgoztak, hogy a szegény pátereknek a mindennapi borocskájuk, a pirosra sült kappanpecsenyéjük, az illatos dohányuk meglegyen. Dominique a rácsos ablakon keresztül egy pillantást vetett az udvarra, melynek mélyén, a vérvörös lángok előtt, sötét alakok rohantak tova, aztán kissé szégyenkezve igy szólott magában:

- Szegény, jó uram, az utolsó órájában ő is csak rászorul hát a barátokra, pedig életében ugyan­csak elég borsot tört a főtisztelendő atyák orra alá! Ha most meg is adják neki az abszo­luciót, eddig bizonyosan nem igen erőltették meg magukat az érette való imádkozásban...

Dominique-nak igaza volt, hogy kissé szégyenkezett: az ura nem nagyon érdemelte meg a barátoktól, hogy az éjszakai álmukban megzavartassák magukat érette. Caudéran Oktáv gróf ur, a vágvölgyi francia, husz esztendő óta alig tett egyebet, mint a jámbor atyákat boszantotta. Ha tőle függ, a refektórium asztalára alig kerül más, mint zöldség és rántott leves, s a kakas­kukorékolás rég megszünt volna a majorság udvarán... De a jó Isten, szerencsére, nem hagyja el végkép az ő engedelmes szolgáit... A gyárban a Caudéran ur mesterkedései dacára sem aludtak ki a száz év óta lobogó lángok és az igazi gourmet-k, az ebédutáni hangulat kéjes lustaságában, Caudéran ur megtelepedése után is változatlanul igy szólottak:

- Bárcsak száz évig élhetnék és mindig a vágvölgyi atyák finom pálinkáját ihatnám...

A XVIII. század utolsó évtizedében, anno 1798, kotyvasztotta össze először illatos füvekből a néhai páter Antonius a Szent Péter életitalának elkeresztelt pálinkát, mely hirnévhez, dicső­séghez s dus anyagi javakhoz juttatta a hegyek közé rejtőzött vágvölgyi kolostort. A kicsiny laboratórium, ahol pátor Antonius a lombikjai és görebjei fölött gunnyasztott, fél évszázad alatt hatalmas gyárteleppé bővült, ahonnét a kanonokhasu, pirosetikettes üvegek ezrei röpültek szét az élvezetekért sóvárgó nagyvilágba. A barátok nemsokára gyönyörü kolostort épitettek s konyhájuk, pincéjük hire messze elkerült az Ur istenfélő szolgái közé... Két fráter állandóan a kövér tyukok, sárgahasu kappanok ápolásával foglalkozott, s egy duplatokás atya már kora hajnalban ott sürgölődött a csillogó tisztaságu takaréktüzhelyek körül... És a megyés püspök, aki szenvedélyes hive volt a finom konyhának, üveges batárjával sürüen odakanyarodott a kolos­tor elé s miközben a barátoktól kisérve a refektórium felé tartott, mosolyogva ezt mondta:

- Szó, ami szó, lenne mit hibáztatni bennetek, fiaim, mert nagyon is kiveszitek a részeteket az élet örömeiből... De mivel a spékelést annyira értitek, mint senki más, hát Isten bünül ne vegye, de behunyom a félszememet...

Igy álltak a dolgok, amikor a pogány Caudéran egy napon megvásárolta a tulsó hegyoldalt... Ugy hallatszott, hogy Guyenneből jött Magyarországba, miután előbb gondosan tanulmá­nyozta az idevaló viszonyokat... Rövid látogatást tett a főispánnál, aztán a miniszteriumtól bérbevette a mitsem jövedelmező kincstári birtokot... Senki se tudta, mit akar, de a következő évben kitudódott a szándéka: az okos francia kastélyt és gyárat épittetett a hegyoldalon s két esztendő mulva uj pálinkafajjal s mesébe illő reklámmal árasztotta el a világot. A pálinkát Szent Péter csöppjei-nek keresztelte s bár a barátok tiltakoztak az elnevezés ellen, a biróság kimondta, hogy a francia eljárása nem megtévesztés; mert a csöpp és az életital közt lényeges a különbség. Caudéran ur pár hónap mulva a családját is betelepitette a kastélyba s a vig francia asszony, meg csipkeruhás leánya csakhamar ismert alakokká lettek az egész Felföldön; automobiljuk fürgén pöfögött ide-oda a hegyi utakon s kacagásuk fölverte a fenyveserdők magányát. Reggeltől estig jókedvüen csatangoltak a hegyek közt, mig Caudéran ur szorgal­masan kuksolt a kazánjai körül vagy az irodában a leveleivel és a könyveivel bibelődött. Ugy látszik, értette is a dolgát, mert pár év alatt a Szent Péter csöppjei győzedelmesen vetélykedtek a Szent Péter életitalá-val; s ha a barátok koktuma nem is tünt el az igazi inyencek asztaláról, akárhányan voltak, akik a Caudéran ur aranyszinü pálinkájára esküdtek. És szó, ami szó, a szegény kolostor megérezte az alávaló konkurrenciát; s bár az éhenhalás veszedelme még egyelőre nem fenyegette a szegény barátokat, a gvárdián a kolostor tornyából néha borus pillantásokat vetett a hatalmas podgyászkocsikra, melyek a francia telepről a szomszédos vasuti állomás felé kikanyarodtak...

A jó Isten utjai azonban rejtelmesek és kifürkészhetetlenek... Caudéran ur közel járt hozzá, hogy a pálmát a barátok elől elragadja, amikor ime, beteljesedett fölötte a végzet: most ott feküdt haldokolva a kastélya hálószobájában s remegve várta a gvárdiánt, akinek földi vándor­lásai közben annyi méltatlan keserüséget okozott... Dominique legalább, aki a portában vára­ko­zott, igy képzelte... És aggodalmasan figyelve, vajjon a visszatérő lépéseket nem hallja-e még, az inas elgondolkodva igy szólott magában:

- Hátha megtagadja tőle a halotti szentségeket? Hátha most áll boszut mindazért, amit a szegény gazdám vétkezett ellene? Borzasztó még elgondolni is, hogy árva lelke feloldás nélkül zörges­sen a menyország kapuján...

Dominique aggodalmai nem teljesedtek be. Pár pillanat mulva siető léptek zaja hallatszott le az emeletről s a gvárdián a következő percben igy szólott az inashoz:

- Egy szegény haldokló várakozik rám? Siessünk testvérem, nehogy egy pillanatot is el­mu­lasszunk...