EMMA AZ OCEÁNON.

A hegyszakadékban sétáltunk, melyet kétfelől toronymagas fenyvesek szegélyeztek, a kőszáli sasok titokzatos birodalmában, messze az unalmas fürdőn tul, ahol a hosszu nyarat töltöttük. E délelőtt csupán magam voltam az Emma hercegnő lovagja; a többiek már kora hajnalban automobillal rándultak át a hegy tulsó lábánál meghuzódó fürdőcskébe, ahol a lengyel köszvé­nyesek üdülnek. Jó ideig némán haladtunk fölfelé a szerpentin-utakon, mint két bizalmas jóbarát, aki rég tul van már a banális szólásmódokon, de mielőtt a turistaházhoz értünk volna, egyszerre érdeklődve végignéztem a fehérhaju asszonyt, aki okos szemét most kiváncsian felém forditotta:

- Emma hercegnő - mondtam neki mosolyogva -, nem haragszik meg, ha kérdezek valamit?

- Azt akarja tudni, hány éves vagyok?

- Nem, nem, az fölösleges lenne, hiszen maga örökké fiatal marad... Az én kérdésem jóval illetlenebb... De maga, Emma hercegnő, aki annyi idő óta kitüntet engem a barátságával, jól tudja, hogy nem a kiváncsi tolakodó beszél belőlem, hanem a pszichológus, aki még a sir szélén is az asszonyokat tanulmányozza.

- Az előjelek után itélve, valami hallatlan szemtelenséget fog kérdezni tőlem...

- Ugy van! Azt szeretném tudni, hogy volt-e valaha hütelen az urához?

A fehérhaju asszony rég tul járt az ötvenedik évén, tizenötéves barátság csatolt hozzá s bár csak egy magasabbrangu hivatalnok felesége volt, finomsága és rendkivüli intelligenciája miatt valamennyi ismerőse „Emma hercegnő”-nek nevezte... Egyáltalában nem tartozott a tucat-asszonyok közé, sokkal több esze volt, semhogy egy ostoba kérdés miatt megsértődött volna, de különben is régóta megszoktuk, hogy jó pajtások módjára beszélgessünk egymás­sal... Most se hagyott hát megbántott királynőként a faképnél, hanem tréfásan megfenyegetett az ujjával:

- Kifogytak a táskájából a francia regényei? - kérdezte nevetve.

- Miért?

- Mert most azt szeretné, hogy én mulattassam pikáns és izgató történetekkel... Maga most nem pszichológus, kedves barátom, hanem egy szegény, halálosan unatkozó fürdővendég...

Szivemre tett kézzel esküdtem, hogy csak lélektani szempontok birtak az indiszkrét kérdésre, hogy kizárólag az a bájos, finom, elragadó asszonytipus érdekel, melynek ő a legméltóbb képviselője, - s szavaimból, ugylátszik, a meggyőződés heve áradt ki, mert Emma hercegnő most már komolyabban folytatta:

- Hát mit akar tudni? Azt, hogy megcsaltam-e valamikor az uramat?

- Azt.

- Erre nem válaszolhatok egy szóval, mert amint tudja, most másodszor vagyok férjnél. Az első uramhoz, aki huszonöt évvel ezelőtt halt meg, egyszer, egy nyári alkonyaton, hütelen voltam. A másodikat, akivel husz éve élek boldog házasságban, sohase csaltam meg. Ez külön­ben majdnem természetes.

- Miért természetes?

- Mert az elsőt szerettem, mig a másodikhoz csupán tisztelet és barátság füz. Az első a kedvesem volt, akiért minden percben meghaltam volna, a második csak egy rokonszenves partner, akivel jól esik irodalomról beszélgetnem az ebédlőben, ha odakünn havas eső hull a sötét utcán...

Megdöbbenve néztem Emma hercegnőre:

- Azt mondja, hogy az elsőt csalta meg, akiért minden percben meghalt volna s a másodikhoz volt hüséges, akit csak egy rokonszenves partnernek tart?

A fehérhaju asszony szomoruan ingatta szép fejét.

- Azt mondom, kedves barátom, - és igy is van. De ezt maga aligha érti, hiszen hivatásos pszichológus...

*

- Adok magának egy jó tanácsot, - folytatta Emma hercegnő, miután a turistaház mellett, egy hársfából összetákolt padon helyet foglalt. - Ne higyjen a drámairóknak még akkor se, ha a szinpadon megrikatják. Ők hozták forgalomba azt a lélektani hamispénzt, hogy az elhanyagolt asszony hütlenséggel boszulja meg a rajta esett sérelmet. Ezt az axiomát nem a drámairók ta­lál­ták ki, hanem a rossz asszonyok, akik a morál talapzatán akartak egy aszfaltbetyár nyakába borulni. A tiszta, becsületes és korrekt feleség bizonyára nem tekinti elégtételnek, ha az ura után önmaga is a sárba lép, hiszen a lelki bajok ellen az iszapfürdő nem használ. Aki a tolvajon azzal áll boszut, hogy lop tőle valamit, az - higyje meg nekem - maga se született becsületbirósági elnöknek...

Van-e rá eset, hogy egy tisztességes asszony botlását menteni lehet? Én attól tartok, kedves barátom, hogy soha sincs, - de annak a feleségnek a bünét, aki az urát mindenkinél jobban szereti, mégis meg tudom érteni valahogy...

Ismeri ugy-e, az én szomoru fiatalságom regényét? Édes apám sikkasztása akkor tudódott ki, amikor menyasszony voltam s az ősz embert egy jókedvü, napsugaras, vasárnapi ebédről cipelték a börtönbe, öt perccel az után, hogy a vőlegényemmel koccintott. Hat héttel később Károly feltünés nélkül feleségül vett, jóval hamarabb, mint terveztük, mert a szive azt mondta neki, hogy most még sokkal jobban rászorulok a szeretetére... Addig is őt tartottam a legjobb embernek; képzelheti, hogy fiatalasszony-koromban mit éreztem iránta! Mikor később sze­gény apám a börtönből kiszabadult, mindannyian kiköltöztek Amerikába s a megtört, hatvan­hétesztendős aggastyán uj életet kezdett a világ tulsó oldalán. Nyolc évig tartott ez a rettenetes küzdelem az élettel, a kilencedikben - egy őszi napon - kábeltáviratot kaptam, hogy apa halá­lo­san beteg s hogy engem, a régi kis pajtását, mégegyszer, utoljára, látni akar, mielőtt szemét abban az idegen országban lehunyná...

Mit tehettem volna? Arra még gondolni se lehetett, hogy az uram ilyen hosszu utra elkisérjen - ő mindig nagyobb rabszolga volt, mint a legkisebb hivatalnoka -, de vajjon lelkemre vehet­tem-e azt a kegyetlenséget, hogy apa végső kivánságát megtagadjam? Kicsi korom óta mindig én voltam legközelebb a szivéhez, engem dédelgetett, ha hivatalából hazatért, nagy leány koromban még komoly ügyeiben is tőlem kért tanácsot s azon a rettenetes napon, amikor ebédlőnkből a detektivek elcipelték, könyes szemét legelőször énreám forditotta... Valami titkos és soha ki nem mondott szövetség volt köztünk, mely akkor se szakadt el, amikor a megalázott, összetört vén ember mindörökre elhagyta szülőföldjét... Higyje meg, most is akárhányszor sirva fakadok, ha azok a szerelmes levelek eszembe jutnak, amiket édes apám az oceán tulsó feléről irt hozzám! Én voltam szomoru életének poézise, habozhattam-e hát egy pillanatig is, hogy utolsó kivánságát teljesitsem? Az uram, szegény, tanácstalanul forgatta kezében a telegrammot, de én hősiesen a nyakába borultam:

- Mi történhetik velem? A gazdag, amerikai asszonyok minden kiséret nélkül áthajóznak a tengeren s annyiba veszik az egész utat, mintha egy vasárnapi kirándulást tennének. Én talán gyámoltalanabb vagyok, mint ezek? Nem, drágám, meg van nekem a magamhoz való eszem s oly nyugodtan utra bocsájthatsz, mintha Jánosékhoz mennék le az alföldi pusztájukra... Az ilyen nagy, oceánjáró gőzös különben is a legkényelmesebb hotel, - nincs tehát semmi okunk rá, hogy ilyen siralmas ábrázatot vágjunk...

Mit beszéljek magának sokat: az uram végre beleegyezett, hogy egyedül elbocsájt a nagy utra. Még aznap éjjel sietve becsomagoltam, Károly elkisért Hamburgig s negyednap, kora reggel, a „Prinz Heinrich” fedélzetéről vetettem egy bucsupillantást a csatorna partjára, ahol az uram összeszoritott ajakkal támaszkodott a nagy kikötőhid oszlopának...

Maga, kedves barátom, át tudja érezni az emberi szomoruságokat, hiszen az a hivatása, hogy a mi szegény lelkünkben buvárkodjék, - de arról a fájdalomról, mely ott a nagy, gyönyörü, elegáns hajón, azon a napsugaras reggelen a szivemre zudult, azt hiszem nem lehet fogalma... Az ilyen fájdalmakat csak mi asszonyok ismerjük, akik egy kicsikét mindig az idegeinkkel gondolkodunk... Emitt az uram, akitől eddig még egyetlen napra se váltam el, odaát az édes apám, akinek talán már nincs is ereje hozzá, hogy a kis pajtását bevárja, - el tudja-e képzelni, hogy mit éreztem ott a lármás, jókedvü, boldog izgalomban hullámzó sokaság között, mely a hófehér gőzös minden zugát betöltötte? Az első napon még ahhoz se volt energiám, hogy a kabinomból kimozduljak, de másnap este - hiszen asszony vagyok én is - sóhajtva magamra vettem egyik csinosabb toilettemet s szótalanul feltámolyogtam a kápolnaszerü ebédlőbe, ahol ötszázlángos, villamos csillár égett... Nem volt dekolletált ruhám, mint az amerikai hölgyek­nek, az arcom se ragyogott a csintalan jókedvtől, mint ezeké az elbizakodott, kis ördögöké, de azt hiszem, igy se voltam a legcsunyább... Most már vén asszony vagyok, hát bevallhatom: egy percig minden szem rajtam pihent s én a nagy fájdalmam ellenére is észrevettem, hogy bájosnak találnak... Gondolhatja, hogy ez most nem okozott nekem semmi örömet, de azért később se vonultam el a kiváncsi pillantások elől: ebéd után sokáig ott ültem a szalonban, ahol tréfás hangversenyt rögtönöztek, majd álmodozva fölmentem a fedélzetre, melyet az oceáni éjszakák csodás miszticizmusa lengett körül... És ekkor, a felséges magányosságban, utat talált a szivemben felgyülemlett fájdalom: egyszerre megeredtek a könyeim, melyeket eddig oly hősiesen visszafojtottam...

Meddig sirhattam, nem tudom, de egyszerre az az érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. Ijedten fölvetettem a szememet: három lépésnyire tőlem, a félhomályban, egy ismeretlen férfi állott, aki aggódó részvéttel tekintett rám, majd - mikor látta, hogy észrevettem - gyöngéden megszólitott:

- Valami baja van, asszonyom?

Franciául beszélt, a hangja meleg és szimpátikus volt s szeméből őszinte szánalom sugárzott felém... Ismer ugy-e s jól tudja, hogy sohase voltam hive a véletlen megismerkedéseknek, de most, itt a véghetetlen viz fölött, beláthatatlan messzeségben mindazoktól, akik szerettek és dédelgettek, egyszerre leküzdhetetlen vágy fogott el, hogy szivemet kiönthessem valaki előtt, hogy sajnáljanak és vigasztaló szavakat sugjanak a fülembe, mint kisleány koromban, amikor az édes anyám karjai között kisirtam magamat... Maga elhiszi, hogy semmi se állott akkor távo­labb tőlem, mint az asszonyos kacérság, - és lássa: az idegen férfit mégsem utasitottam el egy lenéző pillantással, hanem halkan, könnyektől fátyolos hangon igy szóltam hozzá:

- Nagyon szerencsétlen vagyok és most hirtelen rámszakadt az egyedüllét érzése...

És ekkor, a magányos fedélzeten, a csillagos égboltozat alatt, mely lágyan borult a titokzatos oceán fölé, mindent elmondtam neki, ami a szivemet elfacsarta, mintha nem is egy idegen férfi lett volna, hanem egy kedves, gyerekkori jóbarát, aki apai jóakarattal közeledett felém. Ő szótalanul, látható tisztelettel hallgatott végig, engedelmet kért, hogy mellém ülhessen, szeré­nyen bemutatkozott (egy lyoni orvos volt, aki tudományos küldetésben utazott Amerikába), majd őszinte részvéttel tekintett a szemembe:

- Miért sir? - kérdezte meghatva. - Miért van ennyire elkeseredve? Az urát jó egészségben fogja viszontlátni néhány hét mulva s a szegény édes apja talán nem is oly sulyos beteg, mint ahogy legelső ijedelmükben gondolták. Higyje meg, semmi oka sincs rá, hogy ilyen borzasz­tóan kétségbe essék...

Később szeliden kényszeritett, hogy pihenőre térjek s aggódva, de gyöngéd mosollyal tekintett utánam, mikor egy kézszoritással elbucsuztam tőle. És én ez éjjelen megkönnyebbült szivvel aludtam el, mert ugy éreztem, hogy nem vagyok egyedül többé...

Sejti már, kedves barátom, hogy mi történt a maga szegény kis Emma hercegnőjével? Másnap este, mikor az éjszaka ujra ráborult a véghetetlen vizekre, a fájdalom talán még jobban össze­szoritotta szivemet, mint az előző napon s valami hátborzongató félelem fogott el, hogy az uramat sohase fogom látni többé... A lyoni orvos előbb szeliden korholni kezdett idegessé­gemért, majd becézgetve megsimogatta a kezemet, amikor éjjel ismét együtt ültünk a fedél­ze­ten... Utóbb a könnyes és tüzelő arcomat is megsimogatta s én reszketve, borzongva, a halálra rémült gyermek félelmével bujtam meg a karjaiban, amig odalenn haragos hullámok verték a sötét hajókolosszus oldalát...

Akarja, hogy elmondjam, ami ezután történt? Maga, kedves barátom, aki ismerős az asszonyi lélek utvesztőiben, talán megért engem: a mondhatatlan vágyakozás, melyet az uram iránt éreztem, szinte öntudatlanul kergetett az idegen férfi karjai közé, aki dédelgetett és jó volt hozzám, aki a könnyeimet felcsókolta, aki szeretetet mutatott irántam azokban a rettenetes órákban, mikor minden szeretet oly mérhetetlenül távol volt tőlem...

Lássa, ez volt asszonyi életem egyetlen kalandja. A második uram? Hát hogy lehettem volna hütelen hozzá, mikor sohase szerettem?