A JEGYESEK.

A tanársegéd klinikai szobájában ültek együtt, estefelé, az alkonyat félhomályában; a férfi a szivarját szivta, a székében himbálózott, s az ablakon át jókedvüen nézte a betegszobákba kandikáló törpe akácokat, a leány egy orvosi hetilapban lapozgatott, s néha kiváncsian hajolt egy-egy ábra fölé, mely valami sebészeti műtétről szóló cikket illusztrált. Pompás két emberpéldány volt ez a meglett férfi és ez a fiatal leány; a tanársegéd, negyven éve ellenére, csakugy sugárzott az egészséges ifjuságtól, a leány, aki huszonhárom éves korára már első gyakornok volt a sebészeten, sugár, asszonyosan izmos, finom, fehér teremtés volt, aki egy szalonban is bizonyára föltünést keltett volna. A tanársegéd egy napon ugy képzelte, hogy szerelmes az okos és gyönyörü tanitványába s ezt az impresszióját minden nagyobb töprengés nélkül megmondta neki; a lány erre szó nélkül a kezét nyujtotta neki. Most jegyben jártak, már ki is tüzték az esküvő napját, ráérő idejükben butoros-üzletek és kárpitosműhelyek körül csatangoltak, lakásokat néztek a jobb mellékutcákban, s vidáman készülődtek arra az időre, mikor majd teljesen egymáséi lesznek.

A leány utóbb félretolta maga mellől az orvosi lapot, egy kis ideig mosolyogva nézte sziva­rozó vőlegényét, majd kiváncsian rátette kezét a férfi karjára.

- Sándor, - mondta nevető szemmel, - most valami furcsa és gyerekes dolgot fogok kérdezni magától.

A férfi hitetlenül rázta meg a fejét.

- Kedves barátnőm, maga egyáltalában képtelen minden gyerekességre, - szólott meggyőző­dés­sel.

- Várjon, majd mindjárt megváltoztatja rólam a jó véleményét! Mondja kérem, gondolkodott már maga azon, hogy tulajdonképp miért akar engem feleségül venni?

- Ha ez az a kérdés, amit furcsának és gyerekesnek talált, akkor lojálisan igazat adok magának. Hát miért szokott az ember feleségül venni egy fiatal leányt, aki sem nagy vagyont, sem nagy összeköttetést nem hoz az ura házába?

- Mert vagy szereti, vagy érdekesnek találta a gondolatot, hogy egy csinos, ártatlan, intellek­tuális életet élő és felsőbb izlésü leányt olyan módon tanulmányozhat, mint rajta kivül senki a világon.

- Bocsánat, ez a kettő voltaképpen egy, mert ha az ember ezt a gondolatot érdekesnek találja, akkor már szerelmes is abba az intellektuális életet élő fiatal leányba.

- Tehát maga szerelmes belém?

- Jóhiszemüen azt válaszolhatom, hogy igen.

A leány tiszta és okos szeme mintha gunyosan megvillant volna.

- Hálás vagyok magának, amiért ilyen óvatosan fejezi ki magát, de mivel a jóhiszemüség nem jelent mindig bizonyosságot, szeretném, ha őszintén leleplezné előttem a logikáját. Miből következteti, hogy csakugyan szerelmes belém, s hogy nem csupán egy félévig, vagy esetleg egy másfél évig tartó légyottciklust akar tőlem?

A férfi a komoly emberek becsületes töprengésével nézett maga elé.

- Ha őszinte akarok lenni, - mondta később, - nem igen tudok határozott választ adni a kérdé­sére. Azt hazudjam magának, hogy a gyengék és a szellemi kiskoruak sóvárgásával szeretem? Ez nem lenne igaz, mert maga főképp a szépségével, az egészségével és a tudatos asszonyi­ságával juttatott engem abba az állapotba, hogy most minden áron a feleségemmé kell tennem. Ebben a nagy, lángoló és mégis annyira földi érzésben semmi sincs abból a ködös és légies rajongásból, melyről a regényekben olvashat. Annyira kivánkozom maga után, hogy néha szinte fizikai fájdalmat érzek és mégis hazudnám, ha azt állitanám, hogy a kiválósága és a szellemi felsőbbsége közömbös előttem. Ha nem találná nevetségesnek, azt mondanám, hogy ez a természettudományos alapon álló férfi szerelme, ami sokkal komplikáltabb valami, sem­hogy rövidesen megértethetném magával. Mint orvos, sokat gondolkodtam a dolog fölött, de becsületesen bevallom, hogy inkább csak zavaros fogalmam van az érzésemről, semmint tiszta, világos és szavakkal is megmagyarázható tudatom.

A leány nagy kiváncsisággal függesztette vőlegényére nyugodt és acélosan szürke szemeit, a férfi pedig kicsit akadozva folytatta:

- Őszintén el fogom mondani, hogy mit érzek maga iránt és bizonyos vagyok benne, hogy a becsületes vallomásommal sokkal közelebb jutok a lelkéhez, mintha a szerelem évszázados frázisait szavalnám. Az előbb már mondtam, hogy a szépségével, az egészségével és a tudatos asszonyiságával hóditott meg, de ez a meghatározás aligha fogja megértetni magával azt a különös érzés-komplexumot, mely a lelkemben hullámzik. Komédia volna azt állitanom, hogy maga a legelső leány, akinek a szürke fiatalságomban szerepe van; hiszen még csak erő, szépség vagy férfiasság se kell hozzá, hogy a szerelem kerti vagy mezei virágai az életünkbe fonódjanak. Hiába tart komolyabb embernek, mint a többit, hiába lát mentesnek a gyöngék léhaságától és kalandvágyától, hiába néz rám olykor a bölcseket és kiváltságosokat megillető csodálattal, én is végigjártam az utat, mely fajtámnak évezredek óta a rendes utja, s melynek stációin édes kis iskolásleányok, merész bakfisok, sápadt és lobogószemü asszonyok: az álmodozók, a rosszak, a meg nem értettek, a mártirok, az elvetemültek csábitó asszonyisága térit le bennünket egy-egy pillanatra a komolyság ösvényéről. Én is lebzseltem esténkint egy-egy vidéki emeletes ház ablaka alatt, én is belesirtam könnytelenül a cigány muzsikájába, én is számláltam vacogó fogakkal a perceket, melyek egy édes találkozótól elválasztottak, s a lázasan várt légyott után én is fáradtan és üres szivvel menekültem vissza a magányosságom csöndjébe. Az utszéli kalandoknak oly kevés közük volt a lelkemhez, mint a mosóném ruha­szám­lájának.

- És én jobban érdeklem, mint a mosónéi számlája? - kérdezte gyanusan csillogó szemmel a fiatal leány.

A tanársegéd nem találta ironikusnak a menyasszonya kérdését.

- Kedves barátnőm, - mondta becsületes arccal, - maga az első asszony az életemben, aki nemcsak az éhes férfit érdekli bennem. Ha otthon nevelt, légmentesen elzárt uriasszony lenne, nem igen merném analizálni maga előtt az érzéseimet, de mivel az orvos még a szerelmet is természettudományos alapon fogja föl, megkisérlem, hogy olyan őszintén beszéljek, mintha a tanári katedrámon ülnék. Még igy is attól tartok, hogy nem ért meg egészen; hiszen a férfi lelkébe voltaképpen csak a férfi láthat be egészen. Ehhez a mi viharos és némileg züllött multunk kell, mely tizennyolc éves korunkban oly merész ivben kanyarodik el a hófehér leányélettől.

A doktorkisasszony gunyos és mentegetőző mozdulattal tárta szét a karjait.

- A multamban, fájdalom, nincs meg a kvalifikáció, hogy megértsem, - mondta lemondó hangon. - De mivel szorgalmas és tanulékony lány vagyok, nincs kizárva, hogy hamarosan följutok a maga szinvonalára...

A férfi kissé ostobán, de látható jóindulattal nézett a barátnőjére.

- A Goethe örök nőiességről szóló elmélete tulajdonképp banális hazugság, - szólott elgondol­kodva. - Kétségtelen, hogy a szép arc, a tüzes szem, a karcsu termet ideig-óráig lángra lobbantja az érzékeinket, de ez a vágyunk szánalmasan meghal az utolsó ölelésben, melylyel kedvesünket magunkhoz szoritjuk. A hódolat, melylyel a női szépség iránt viseltetünk, épp oly alsórendü életfunkció, mint az alvás vagy a táplálkozás, melyhez semmi köze a kiváltságos férfi lelkében szunnyadó szomjuságnak. Bennünket, nemesebb emberpéldányokat, még a szépség külső megnyilatkozásainál is jobban érdekel a felsőbbrendü asszony intelligenciája, okossága, megértése, vagyis az a tudat, hogy a szerelem lázát és szenvedélyeit egy magunkhoz méltó lénynyel osztjuk meg, aki lelkileg teljesen egyenrangu velünk. Az a gondolat, hogy egy fölényes, sugárzó eszü, az átlagból magasan kiemelkedő fiatal leány melegvérü, magáról meg­feledkező, félig-meddig beszámithatatlan szeretővé lesz az ölelésemre, aki a szerelem pilla­natában semmivel se józanabb, akár egy pusztán nevelkedett parasztleányzó, - ez a gondo­lat százszorosan fölheviti a véremet, mert ez a reális szerelem szuperlativusza. Ha a doktor­kis­asszonyt, aki ugyanannyi iskolát járt, mint én, aki ugyanannyit tud, mint a legöregebb udvari tanácsosok, s aki a légyott előtt és után épp oly komoly és hideg, akár egy akadémiai nagy­gyülés, égőarcu, reszkető, csókra vágyakozó, szerelmi partnerré tudom átalakitani, aki egy tudatlan bakfis boldog naivitásával ássa bele magát a karjaimba, ez az érzés a megkristályo­sodása annak, amit a sarlatánok szerelemnek mondanak...

A tanársegéd nagy temperamentummal beszélt, s most kissé kimerülve dőlt hátra karosszé­ké­ben, a leányt azonban a lángoló szavak nem igen hatották meg. Egy darabig furcsán mosoly­­gott, egészséges, szép, fehér fogai megcsillantak a felgyujtott lámpa fényében, gyönyörü termete megfeszült, s izmos kezével elgondolkodva dobolt a kis dohányzó-asztalon, de aztán nevetve megrázta magát, mint a hattyu, aki a tóból a szárazföldre lép.

- Ha jól értettem, - mondta kicsit hisztérikus kacagással, - akkor maga nem annyira énbelém szerelmes, mint az érettségi bizonyitványomba és az orvosi diplomámba. Talán igaza van abban, hogy ez a természettudományos szerelem, de ha őszinte akarok lenni, hát én egy elmaradt, ódivatu teremtés vagyok, aki ostobán ragaszkodom a régi iskolához.

A tanársegéd sértődött arcot vágott.

- Kedvesem, maga nem értette meg, hogy mit mondtam, - szólott lehangoltan.

A leány fölkelt a helyéből, magára vette rövid bundácskáját, prémes sipkáját lassan eligazi­totta szép fején, s keztyüs kezével gyengén megérintette a férfi vállát.

- Drágám, - szólott egy haragvó királynő fölényével, - drágám, mondok magának valamit: ha a föld kerekén talál egy fiatal leányt, aki hizelgőnek találja magára nézve a teóriáját, akkor rögtön magához megyek feleségül. Addig azonban megbocsátja ugy-e, ha az elhatározásomat függőben tartom?

A következő percben faképnél hagyta a vőlegényét, s eltünt a betegszobába vezető tapétaajtón. Pillantása, melylyel még utoljára az elnémult férfit végigmérte, nem az okleveles doktor­kisasszonyé volt többé, hanem a hiu és megsértődött kisleányé, aki titokban lovagmesékről és regényhősökről álmodozik.