AZ ORVOSNŐ FÉRJE.

Ha most, ötéves házasság után végre eszembe jut az az igéretem, hogy minden áldott héten fel foglak keresni a levelemmel, oh könnyenhivő Zsuzsa, a világért se jusson ám eszedbe afféle naivitás, hogy talán felébredt lelkiismeretem szavára hallgatok. Nem, jámbor pusztai tündé­rem, nekem nincs lelkiismeretem, vagy ha van, hát gyógyithatatlan zónában szenved. De mivel érzem, hogy beteg lennék, ha kis gazságomat egy másik asszony előtt le nem leplezném, ezennel sutba dobom tizenöt percre a receptkönyvemet, s töredelmesen megirom neked azt a levelet, melyre most már hosszu kétezer nap óta várakozol.

Emlékszel egyetemi korszakunk harmadik esztendejére? Mindketten szent fogadalmat tettünk, hogy függetlenül, csupán a tudománynak élve, fogjuk eltölteni azt a rövid ötven-hatvan évet, ami még földi életünkből hátra van, gunyos mosolylyal beszéltünk a szegény libákról, akik a házasságban látják a modern nő hivatásának megtestesülését, a kórbonctani tankönyvet hason­lithatatlanul magasabbrendü olvasmánynak tartottuk, mint a bécsi vagy párisi divatlapot, néha eljártunk a gyülésekre, ahol a nők számára is a szabad szerelem jogát követelték (vissza tudsz még emlékezni arra a csuf öreg asszonyra, aki leginkább kardoskodott mellette?), de sajnos, csakhamar meg kellett győződnünk róla, hogy a földön minden elmélet homokra van épitve; mindketten sutba dobtuk a lobogót, melyet egy darabig oly fenhéjázón lobogtattunk. Te, mint harmadéves medika, egy rövid vállvonogatás után mindörökre cserbenhagytad a bonctermet, Korányi professzort s a fizikális vizsgálati módszereket, hogy egy falusi kastély királynői trónusára ülhess; én, a komoly és érett nő, idejére megszereztem az orvosi diplomát, de egy hirtelen tébolyrohamomban feleségül mentem egy nagy darab szőke emberhez, aki még az ecset szót is, mely a legszorosabb metiér-jébe tartozik, néha két, de néha három té-vel irja, aszerint, hogy micsoda hangulatban van.

Az uramat, ha személyesen nem is, de jól ismered; hiszen az ujságok hasábokat szoktak irni róla, az arcképei megjelennek az illusztrált lapokban, s képeit a gazdag lipótvárosiak méretlen aranyrudakkal fizetik. Divatban van és meg is érdemli; nagy művész, a fantáziája és a szin­érzéke csodálni való s ami a szorgalmát illeti, bizvást fölvehetné a versenyt azzal a kis eminens diákkal, aki még a lapdázást is elhanyagolja a latin nyelv kedvéért. Magunk közt szólva, nem nagyon tudom megérteni, hogy a művészi genieje micsoda rejtett és láthatatlan forrásokból táplálkozik: mert Gyurka - várj, most suttogóra forditom a beszédet - voltaképp még csak nem is intelligens ember. Ha a festő-állványa mellett áll, akkor egyszerre valami Napoleonná növekszik, de a polgári életben bizony kissé műveletlen és korlátolt; ez a hires férfi annyit se tud például a történelemből vagy a természettudományokból, mintha a XVI. század közepén élne. Beszélni se tud másképp, mint kunsági dialektusban, ami pedig a helyesirást illeti, ezt oly sajátságos egyéniséggel kezeli, hogy a festő-egyénisége jóformán eltörpül mellette. Ha igaz a megfigyelés, hogy a jó házasságban okvetlenül a férj részéről szükséges a magasabbrendü intelligencia, akkor nekünk már a második héten válnunk kellett volna...

Hogy miért mentem mégis hozzá feleségül, ha mindezzel már leánykoromban tisztában voltam?

Fiam, asszony is vagy, az orvosdoktorságba is belekóstoltál egy kicsikét, meg fogsz hát érteni, ha azt mondom, hogy éppen ez a kedves gyarlósága volt az inditó ok, amiért a függetlensé­ge­met feláldoztam. Először: Gyurka, amugy külsőre, szép és tökéletes férfi, aki minden asszony­nak imponál; másodszor: van benne valami titokzatos művészi érzék, mely magasan fölébe emeli az átlagnak; harmadszor és legfőkép: mint orvos, valóságos elragadtatással néztem végig ezen a pompás emberpéldányon, mely a neuraszténiáról aligha tudhatott többet, mint a helyesirásról vagy a politikáról. Hiszen a neuraszténia hiánya már félig-meddig garanciája a házasságnak...

Édesem, vágd a fejemhez jogosan, hogy sarlatán vagyok; orvos, a boldogult Galenus óta, aligha kompromittálta magát annyira, mint nagyzoló és elbizakodott barátnőd. Ez a nagy, szőke férfi, ez a vasból alkotott Góliáth már nem is neuraszténiás; ez már valóságos gyüj­teménye azoknak a szimptomáknak, melyek az ideges embert jellemzik. Az ortográfiával hadilábon álló embertől ez az idegesség már egyszerüen impertinencia-számba megy...

Hogy miben áll és miben nyilatkozik meg ez a neuraszténia?

Ime: az eleven Nagy Kristóf, aki látszat szerint mázsás sulyokkal szórakozik ebéd után, oly kép­zelődő (vagy mint a régiek mondták: oly rásztkóros), mint egy vérszegény, német nevelő­­nő. Nincs az a betegség, melyet már önmagában nem konstatált volna; néha tuberkulózisa, néha szivbaja, néha leukémiája, néha hátgerincsorvadása, sőt néha paralizise is van, s amióta egy­szer az ágyban a Shackleton északsarki utazását olvasta, határozottan megállapitotta magán a skorbut legjellegzőbb tüneteit is. Ezenfelül: a nagy tereken szédül, olykor asztma, olykor heves szivdobogás kinozza, s jól felépitett térdkalácsában millió és millió hangya mászkál. Ha vért lát, ájulási rohamok környékezik s reggel oly bágyadtan és kedvetlenül ébred, mint egy kereskedő, akinek hajói a tengerbe sülyedtek. És mindezekkel a tünetekkel szemben: voltaképp oly egészséges, mint a makk, a szervei tökéletesek és hibátlanok, étvágya kitünő, aludni jobban tud, mint egy pólyás baba, és - neked bevallom - a gazember hirtelen és véglegesen megfeledkezik minden nyavalyájáról, mikor arról van szó, hogy nekem esténként szerelmet valljon. Kilenc-tiz óra felé, vagy néha éjfélkor, ha ilyenkor térünk haza, egyszerre minden betegségéből kigyógyul...

Mit gondolsz: lehet-e szédelgőnek nevezni azt az alakot, aki hangyamászásai ellenére, Antonius­nak álcázva, vezet egy gyanutlan nőt anyakönyvvezető elé?

Ez azonban csak kisebb bün, amit még talán meg is bocsátottam volna ennek a vasgyuróvá maszkirozott férfi-hisztérikának. De azt az epizódot, melynek kedvéért ily hosszu levéllel zavarom meg nyugalmadat, már csakugyan nem vagyok hajlandó megbocsátani.

Tehát figyelj rám!

A pirospozsgás, szőke norvég isten (ilyeneknek képzelem az északi mithológia hőseit) egy idő óta betegebb, mint valaha. Hangyái alighanem megszaporodtak a térdkalácsában, óriási gladiator feje már a szélesebb utcákon is szédülni kezd, reggelenként mézeskalácscsal se lehet kicsalni belőle egy érthető emberi szót s legutóbb - Isten tudja, honnan vette ezt a gondolatot? - azzal az ujsággal jött haza, hogy a tagjait alighanem csontszú támadta meg, mely hamarosan a sirba viszi. Ebéd után azzal a kijelentéssel vette föl a felső kabátját, hogy meg se áll a Korányi tanár rendelőszobájáig.

- Korányi professzorhoz akarsz menni? - kérdeztem tőle megütődve.

- Ugy van.

- Gyermekem, - mondtam valami megokolatlan szelidséggel, mely semmiképp se felelt meg benső indulataimnak - nem gondolod, hogy fölösleges a professzor, ha az ember egy orvost vett feleségül?

Kérdésem - furcsa, ugy-e? - annyira meglepte, mintha arról értesitettem volna, hogy csillagász vagy bányaigazgató van a házában. Egyszerüen elfelejtette, hogy orvos vagyok. De utóbb, ugy látszik, meggondolta magát; vállat vont, s rezignáltan igy szólott:

- Jó, vizsgálj meg, ha kedved van hozzá!

Megvizsgáltam, mint akármelyik más betegemet; s te tudod, hogy valamicskét értek is a mes­ter­ségemhez. Az eredmény az volt, amit régen tudok; megmondtam, hogy nincs komoly baja, s ostobaság, ha ily aggodalmaskodva foglalkozik magával.

Látszólag belenyugodott a diagnózisomba, bár a komor arca ugyancsak nem mutatta, hogy kijelentésem valami szörnyüségesen imponált volna neki. Este azonban sugárzó arccal jött haza; délután volt Korányinál, s a hires professzor is biztositotta róla, hogy egyelőre nincs mit félnie a haláltól.

- És Korányinak jobban elhitted, mint nekem? - kérdeztem tőle valami gyanus szelidséggel.

Kedveskedve megcirógatott.

- Drágám, - mondta mosolyogva - te egy édes és elbájoló asszony vagy, de Korányi tanár, mint orvos, mégis csak jobban imponál nekem. Ezért azonban nem szabad megharagudnod, mert biztositlak róla, hogy jobban szeretlek, mint az egész orvosi egyetemet.

Érted? Ez a mamlasz megsértette bennem az orvost és azt hitte, hogy egy-két utszéli bókkal kiengesztel érte.

- Igazad van! - szóltam fejbólintva. - Mindenki ahhoz az orvoshoz menjen, akit valamennyi közt a legkülönbnek tart. Az ilyesmi bizalom kérdése.

Ráhagyta és vigan szivta a szivarját; az ostoba azt hitte, hogy minden rendben van ezzel a ki­je­len­téssel. Szegény, ő nem ismeri az asszonyok és még hozzá: a diplomás asszonyok hiuságát. De ugyancsak nagyot nézett a buksi feje, mikor félórával ezután nyugodtan a háló­szobám kilincsére tette a kezét, de a kilincs egyáltalában nem engedett a nyomásnak.

- Mi ez? - kiáltotta be hozzám csodálkozva.

- Csak az, drágám, hogy ezentul a dohányzód kanapéján fogsz aludni!

- Elment az eszed?

- Oh nem, csak azt akarom, hogy ne zavarjanak a pihenésemben, mert a betegeimnek holnap is szükségük lesz rám. Egyébként, ha társaságot akarsz, hát csöngesd föl Korányi professzort!

Mit mondjak neked? Az ál-vasgyuró félóráig dörömbölt az ajtómon, s tőle szinte szokatlan logikával szólitott föl arra, hogy válasszam külön egyéniségemben az orvost az asszonytól, mert ő nem az orvost, hanem az asszonyt vette feleségül.

Te is csak asszony vagy, hát meg fogod érteni a kegyetlenségemet, gunyosan, sértő nevetéssel kiáltottam ki neki az ajtón keresztül:

- A libát és a csirkét fel tudom tranchirozni, de az egyéniségem feltranchirozásához nem értek. Ha az orvost megsértetted, hát az asszony se fog szerelmesen a nyakadba borulni! Most pedig jó éjszakát, mert aludni akarok!

Elment, miután ismer annyira, hogy a nyakam keményebb, mint egy kálvinista papé. Ma reggel találkoztunk az ebédlőben; oly elkeseredett arccal kente föl a vajat a kenyerére, mintha félóra mulva a vérpadra kellene lépnie. Később a műterembe ment és festeni kezdett; de nem a megkezdett képén dolgozott tovább, hanem egy egészen uj témáját vette elő: egy fiatal boszorkányt festett, akit kegyetlenül a máglyára vetnek. Nem tudom, képzelődöm-e, de nekem ugy rémlik, a fiatal boszorkány feltünően hasonlit rám.

Igy volt. És most - ötéves házasság után először - kutya-macska módjára élünk egymás mellett pompás kis lakásunkban. A vasgyuró hallgat, én pedig némán mosolygok, - de nem adok neki három napot és meg fog történni a csoda: az uram becsületszavára ki fogja jelenteni, hogy különb orvosnak tart Doyennél vagy Mecsnikovnál is. Doktor létemre nézek néha a tükrömbe is és a tükröm biztosit róla, hogy ez a szédelgő az asszony kedvéért az orvostól is térdenállva fog bocsánatot kérni.