SÁRKÁNY ÉS A MŰÁRUS.

Sárkány, a Mátyás-korabeli Királyválasztás hires festője, karácsony reggelén arra ébredt, hogy az Andrássy-utat és a városligetet térdigérő hó boritja. Még a mult estén az egész világnak kétségbeejtően fekete szine volt, - most a szentpétervári Wolskinprospekt farsangias képe fehérlett be a műterem ablakán. A szemközt lévő villák filigrán erkélyei csak alig látszottak a szitáló hó fátyolán át és Sárkány, némiképp hiányos reggeli öltözékében, elégülten támasz­ko­dott az olaszos kandallónak. Oly boldog volt, hogy megint hópelyheket, fehér téli tájakat lát­hat! A nyár érzékies heve többnyire untatta, de vére szinte lázasan keringett, amikor odakünn, a művészek városrészében, az első havas háztetőt megpillantotta.

- Teringettét, - mondta hátát a kandallónak támasztva, - engem ugyan ki nem csalnak innen a jövő hétig...

Kevergetni kezdte a festékeket, hogy a tavaszi kiállitásra készülő genreképén tovább dolgoz­zék, mikor odakünn egyszerre megnyomták a villamos csöngetyüt. Egy fehérszakállas, fagyos­kodó erdei gnóm állt a küszöbön, akiben csak nagy fáradsággal lehetett felismerni Wagner urat, a levélhordót. Wagner ur olyan volt, mint egy hóember, a csizmája félelmetesen ropo­gott, de azért jókedvüen nyujtogatott a művész felé egy világoskék, aranymonogrammos levelet.

- Szerelmes levél, jó kis levél, - mondta derülten, konfidensül.

A hóember ezzel tovább kocogott a Bajza-utcai hómezőkön, Sárkány pedig fütyörészve bontotta föl a világoskék levelet. Természetesen asszonyirás volt, de a szokott szerelmes sóhajtások helyett a következő sorok álltak benne.

„Mio caro cavaliere! Pont husz órakor - az olaszok azt hiszem igy mondják az esti nyolcat - az utolsó csatt is be lesz gombolva a fehér selyemcipellőmön és Anitta be fogja önt bocsátani abba a szentélybe, ahol egy szegény női sziv türelmetlenül várakozik önre. Ekkorra signor Lodovico is felcsatolja oldalára a görbe kardot és signor Misco is - azt hiszem igy hivják olaszul a Miska kocsisunkat - ott lesz a kapu előtt a batárral. Ugy-e nem várat magára? Legyen pontos, mert különben meg fog haragudni

la vostra ardente

Chiara Paláthy.”

- Au! - mondta Sárkány kissé ijedten, mikor a bolondos levelet végigolvasta.

Chiara Paláthy urnőt ugyanis voltaképp Paláthy Lajosnénak (született Nógrády Klárának) hivták és signor Lodovico, a föntebbi görbe kard tulajdonosa, a mindennapi életben ötezer hold bánáti szántóföldön uraskodott. A kertáji nábob és egész családja szinte beteges szere­tettel ragaszkodott a Királyválasztás mesteréhez. Sárkány, a nyári évad jó részében, a kertáji kastély tornyában lakott, hercegi fogatokon járt különböző vázlatai után és egy Jancsi nevü inassal szolgáltatta ki magát, akit ő, nagyuri bőkezüséggel, Hyacinthe-nak keresztelt. Mikor Paláthyék télire Budapestre jöttek, Sárkány ugyszólván minden este velük kódorgott s csak jóval éjfél után vált el tőlük a hoteljuk kapujában. Közte és Paláthyné közt tréfás szerelmi viszony állott fenn és Paláthy néha ezekkel a szavakkal hagyta őket magukra a szinházi páholyban:

- Szedte-vedte piktorja, hadd mondja hát el, ami a szivén fekszik... Jól tudom, hogy a fülem hallatára ugy sem merné megvallani, hogy a feleségembe szerelmes...

Ahhoz, hogy valaki ebbe a szép szőke asszonyba szerelmes legyen, csakugyan nem kellett volna nagy virtus, de Sárkány még tréfából sem gondolt soha ilyen bolondságra. És most, hogy a kék levelet elolvasta, mégis ijedten állott meg a festőállványa előtt: hirtelen eszébe jutott, hogy husz forint az összes vagyona. Mit kezdjen az ember husz forinttal egy ilyen kalandos téli estén? Arról volt ugyanis szó, hogy Sárkány, olasz lovagnak öltözve, a Paláthyné oldalán vonul be a kaszinó nagy termébe, ahol fantasztikus jelmezbált rendeztek: a Mátyás király olaszos udvarát akarták feltámasztani a középkor ködéből. Sárkány, aki életében legalább kétezer bálon megfordult, jól tudta, hogy ez a pénzecske a hajnali órák jókedvében, nevetséges csekélység. A hátán hidegség futott át, mikor arra gondolt, hogy esetleg igy kell majd szólania a szép asszonyhoz:

- Nem huzathatom el a nótáját, mert nincs több pénzem nyomorult három forintnál... A többit már kifizettem a főpincérnek...

- Au! - kiáltott föl mégegyszer, egy negyedórai türelmetlen töprengés után.

Aggódva nézett körül a műteremben, de a vázlatok, perzsa szőnyegek, csonka szobrok között ugyszólván alig volt valami pénzbeli érték. A novellahősöknek könnyü, - azok ilyenkor egyszerüen utnak inditják Jerome-ot s rövid uton kétezer louis d’ort kérnek kölcsön a mese­be­li nagybácsitól, - de a szegény Sárkánynak nem volt mesebeli nagybácsija és a louis d’orokat is csak a francia ponyvairók regényeiből ismerte. Honnan kap az ember hirtelen ötven forintot? A művészkolonián talán összesen sem volt ez időtájt ennyi pénz - oly nagymérvü huszonnyolcadika volt, mint talán még soha - az uzsorások pedig kegyetlenül becsukták a kagylóikat az istenadta tehetségek előtt. Sárkány egy darabig regényes terveken törte a fejét, de végül dühösen verte lábával a félig szétrongyolódott perzsa szőnyeget.

- Hitvány Beer, - mormolta hangosan, - hazug vérszopója, te vagy mindennek az oka! Ha most itt lennél a kezem ügyében, minden irgalom nélkül megfojtanálak!

Beer ur a Sárkány müárusa volt, afféle vicinális Sedlmayer, aki reggel-este ott kóborolt a müvészek atelier-jében. Az olasz lovagokat épp oly szivesen megvette, mint a mocsarakat és genreképeket, még pedig egészen tisztességes árért, de - hitelbe. A Beer ur pénzét csak igen kevés halandó látta, mert Beer ur csodálatos mesékkel szokta, kárpótolni a pénzről álmodozó müvészeket. Hol a milliomos angolt várta - a milliomos angol mindig a legközelebbi vonattal érkezett meg - hol váratlanul elégett az a ruhás szekrény, amelyben az ezresbankóit tartotta. A piktorok néha fölöttébb dühösek voltak rá, de általában nem igen tudtak rá haragudni, mert Beer ur volt az egész földkerekség legnagyobb és leggeniálisabb hazudója. Azt lehet mondani, hogy fanatizmussal hazudott és a jólelkü bohémek inkább csodálkozva tekintettek föl rá, semmint komolyan megharagudtak volna. De Sárkány, akire most rettentő sullyal nehezedett a becsületes szegénység, feldühödve csapott az asztalra.

- Mi akadályoz meg abban, hogy otthon ne fojtsam meg Beer urat? - kiáltotta magánkivül. - Ha meg nem adja azt az ötszáz forintot, amit mára igért, akkor hitemre az összes kiskoru Beerek bekerülnek a budapesti árvaházba...

Sárkány ezzel fejébe csapta a puha kalapot, nyakig begombolta a téli kabátját és nekiindult a dühöngő télviharnak. És mig az Andrássy-ut felé kifordult, szigoruan ezt mormolta magában:

- Ha most is hazudni fog, megfojtom...

* * *

- Itthon van a gazdád, hé? - szólott kissé népiesen ahhoz a cselédleányhoz, aki a konyhában a kávésedényt mosogatta.

- Igenis, a nagyságos ur odabenn van.

- Az én pénzemért ugyan nem lesz többé nagyságos ur! - kiáltotta a felbőszült Sárkány és mérgesen benyitott a szobába.

Az ablakban egy pápaszemes emberke állott, aki egy vállára vetett téli nadrággal komolyan azon igyekezett, hogy egy vékony tü fokába cérnát füzzön. A pápaszemes ember, megpillantván a müvészt, lázasan lecsapta a téli nadrágot.

- Egek, álmodom-e vagy ébren vagyok? - deklamálta szabadon a klasszikusokból. Gyorsan theát, szorbetet, kávét, - mindent, amit csak terem a nagy szultán birodalma. Szegény házam­ban még nem volt ilyen ünnep, mint ma, mikor a magyar Alma Tadémát a hajlékomban tisz­telhetem... Hé, ahányan vagytok, annyifelé fussatok...

Beer ur maga is magánkivül futott föl s alá a szobában, de Sárkány legendás hidegséggel állt a bibliai zürzavarban.

- Hagyja a szorbetet, a theát - mondta félelmetes lassusággal - és ne bántsa a nagy szultán birodalmát. Itt egészen más dologról van szó; arról az egyetlen egy dologról: kifizeti-e most azt az ötszáz pengőt, amit tegnap estére megigért?...

Beer ur megbotránkozva emelte ég felé karjait.

- Hogy kifizetem-e? Mutasson nekem egy Beert a világtörténetben, aki nem tartotta be, amit valakinek megigért! A Beerek meghalnak, sőt kerékbe töretik magukat, - de igéretüket még a vérpadon is megtartják...

- Hát kifizeti?

- Tiltakozom még az ellen is, hogy ilyen kérdést intézzen hozzám.

- Lássuk hát!

Beer hercegi gráciával nyujtott át vendégének egy Wekerle-kubát, helyet mutatott neki az egyik nádszéken, majd könnyedén igy szólott:

- A pénz hiánytalanul megvan, vagyis - ami egyre megy - annyi, mintha itt volna a zsebünk­ben. Mindössze egy negyedóráról van szó, ez az idő még talán Önnek sem sok, ugy-e, vén kujon? Mire ezt a szivolát végigszivta, itt lesz a Tárnoky gróf komornyikja...

- A zászlós urról beszél? - kérdezte Sárkány elámulva.

- Ugy van, róla, a király ő felsége főkocsimesteréről... Kétezer forintot fog ideküldeni a komor­nyikjával, mert éppen ennyi az a pénz, amivel ő excellenciáját kisegitettem...

- Ön kisegitette Tárnoky grófot? - szólott a festő megdöbbenve.

- Tegnap délután történt - folytatta Beer ur fesztelenül -, hogy éppen az Ön müterme felé haladtam, zsebemben a kétezer forinttal. Az Andrássy-uti körönd előtt nagy csoportosulás állta el az utamat: Tárnoky gróf mérgesen hadonázott egy csoport rendőr és fiakkerkocsis között. Hiszen olvashatta a reggeli lapokban: a kegyelmes urtól, mikor a ligetből befelé jött, egy csirkefogó ellopta a pénzes erszényét. A bugyellárisában huszezer forint volt s a gróf épp dühösen panaszolta a rendőrnek a sulyos balesetet, mikor engem a gyalogjárón megpillantott. Izgatottan magához intett - hiszen ön tudja, hogy évek óta összeköttetésben állok vele - s bizalmasan igy szólott hozzám:

- Beer, tudna-e nekem szerezni tiz perc alatt háromezer forintot?

- Mire kell az a kegyelmes urnak?

- Valakinek - magunk közt szólva, asszonyról van szó - ma esti hat órára igértem, hogy a három­­ezer pengőt átadom neki. A bankomat most már becsukták, az ismerőseimet pedig aligha találom meg tiz perc alatt. Az illető hölgy 6 óra 40 perckor a Riviérára utazik, ha tehát a pénz nincs a zsebemben egy negyedóra mulva, nem tarthatom meg a férfias becsületsza­va­mat...

- Kegyelmes ur, sugtam előzékenyen, ha egyelőre megelégedhetik kétezer forinttal, annyi éppen itt van a belső zsebemben...

- Kétezer forint is jobb, mint a semmi. Adja hát gyorsan a kétezer forintot...

- Átadtam neki a pénzemet és a gróf hálásan kezet szoritott velem. Ön nem igy tett volna a helyemben? Igaz, hogy az Ön pénzét adtam kölcsön, de Ön is csak gavallér, mint én... Elvégre olyan embernek adtuk, akinél ezerszer ennyi is föltétlenül biztos. Huszonnégy óra nem a világ, - addig mindaketten elvárhatunk...

- Beer! - szólott a festő meghatottan -, Ön most ugy hazudott, mint a vizfolyás. Ha ebből a históriából egy betü igaz, rögtön levágatom a fejemet...

- Vén gyermek - mondta Beer ur fölénnyel -, az Isten őrizze attól, hogy a szaván fogják...

- De ez különben egészen mindegy, - folytatta Sárkány kegyetlenül. - Bánom is én Tárnoky grófot meg a kétezer pengőt, - ha az ötszáz forintomat nem adja át husz perc alatt, ugy meg­fojtom, mint egy egeret...

- Jó, jó, csak fojtson meg... Bár a főnyereményem lenne oly biztos, mint hogy az ötszáz forint­ját megkapja...

Sárkány kitette az óráját s türelmetlenül dobolni kezdett a ballábával, Beer pedig nyugodtan tovább bajlódott a tüvel és a cérnával. Utóbb varrni kezdte a vihartépett öltönydarabot és a pápaszemén át sunyi pillantásokat vetett az ideges müvészre.

- Tudja-e - mondta később megindultan -, hogy a mai nap a legszomorubb az életemben? Ma van épp huszonhat esztendeje, hogy a kolera a szegény feleségemtől megfosztott...

- Szélhámos - szólott Sárkány megvetéssel -, hiszen sohasem volt felesége...

- Nem volt? Itt őrzöm most is a házassági levelünket, azaz nem... hiszen az is elégett, mikor a fehérnemüs szekrényem kigyuladt. De aki akarja, bármikor megnézheti a sajószentkovácsi anyakönyvet... - A szegény asszony egy őszi estén ágynak dőlt és ötvenkét óra mulva el is hantoltuk a kerepesi temetőben. A másféléves kis árvám tovább játszott a bábuival, - mintha nem is az anyai sziv porladt volna odakünn a rög alatt... Ennek épp huszonhat éve, jó uram, s még eddig nem virradt rám olyan forduló, amikor koszorut ne tettem volna a sirhalmára... Most vagyok legelső izben megakadva, mert a kegyelmes urnak az utolsó krajcáromat is odaadtam. Ha a pénzt nem kapom meg estélig, a mai napon aligha lesz már koszoru a legjobb anya és a legjobb feleség sirhalmán...

Beer ekkor egy könnyet morzsolt szét a szempilláján és ez a köny a torkába fojtotta Sárkány­nak azt a gorombaságát, amit épp mondani készült. Zavartan babrált hát a zsebkendőjével és most már halkabban suttogta:

- Gazember!

Beer utóbb kiköpte szájából a cérnát és melancholikusan fordult a festő felé.

- Van pénze? - kérdezte lágyan, szenvedően.

- Nekem? - orditotta Sárkány megbotránkozva...

- Igen, Önnek... Holnapig... kora reggelig, amig a kegyelmes urhoz elmehetek... Délben ott lesz a pénz a lakásán, az is, meg az ötszáz forint is, amivel tegnap óta tartozom... Ha kisegit valamivel, nemcsak velem tesz jót, hanem a meghalt, jó lélek iránt is tiszteletet és kegyeletet tanusit...

- Ember, én adjak Önnek pénzt? - harsogta Sárkány megdöbbenve.

- És miért ne adna voltaképp? Mindössze egyetlen napról van szó, - és az évforduló éjjelén nem állna jeltelenül szegény Ilonkám nyugvóhelye...

Beer ur szeméhez emelte a zsebkendőjét és görcsös, fuldokló zokogásba tört ki. Oly szivet­tépően zokogott, hogy Sárkány - aki egy percig arra gondolt, hogy arcul üti - önkéntelenül is a belső zsebe felé nyult, ahol a husz forintját őrizte. Egy darabig megütődve nézett maga elé, de aztán haragosan az asztalra dobta a husz forintot.

- Ugyan ne sirjon - mondta sötéten -, ki látta, hogy egy felnőtt ember pityereg? Itt a husz forint, vegyen rajt egy tisztességes koszorut...

Beer ur sikertelen kisérleteket tett arra, hogy Sárkánynak kezet csókoljon és megtörve dadogta:

- Ő látja ott fenn... ő sohasem fogja elfelejteni Önnek... Nem az élővel tett jót, hanem a sirban nyugvó halottal...

Sárkány nagyot káromkodott és sietve távozott a Beer ur lakásából. Mig a lépcsőn lefelé haladt, ezt dörmögte:

- Ahelyett, hogy a tartozását kifizette volna, még az utolsó husz forintomat is kicsalta. Most már aztán igazán elviheti az ördög a jelmezbált.