II.

A schwarzwaldi uralkodó, meglátván a skót király pecsétjét, nyájasan igy szólott az iródiák­jához:

- Hiv szolgám, olvassad csak el fenszóval: mit közöl velünk a mi felséges barátunk?

Az iródiák felolvasta a levelet, s ekkor különös meglepetés érte; a király nagyot csapott az asztalra, s magától kikelve orditotta:

- Nyomorult szolga, hát nem átallod, hogy ilyen gyalázatos üzenetet közvetitesz?... Rögtön be kell csukni a pernahajdert a flóriántéri vaskalitkába...

A szegény iródiákot elcipelték a poroszlók, de ez a kegyetlenség nem igen segitett a szegény fejedelem baján; XIX. Tivadar sápadtan járt föl s alá a királyi park fái alatt, s az olasz költők szonettjeit és ritornelljeit szavalgatta. Mert a szerelmes király, óh barátságos olvasóim, sem­mivel se külömb a szerelmes pásztornál; és XIX. Tivadar, mikor esténként fényes termében nyugovóra tért, szivesen cserélt volna a legutolsó apróddal, akit a kedvese meghallgatott. Sápadt, fogyott a szerencsétlen fejedelem, Schoennichen, az udvari szakács hiába készitette számára a legkivánatosabb nyalánkságokat és Joannes rhetor, az udvari könyvtáros, hiába olvasta föl neki a legpompásabb regényeket. XIX. Tivadar nem evett és nem ivott és mikor a regényben a szerelmesek megkapták egymást, kétségbeesve igy sóhajtott föl:

- Mit ér, ha ezek a papiremberek boldogok lesznek, mikor magam meg elsorvadok a bubánat­tól?!

Addig busult, addig sorvadozott a szerelmes király, mig végre Aloyzia Amáliának, az özvegy anyakirálynőnek is feltünt fejedelmi fia bánata. Az ősz hercegnő aggódva kereste föl a királyt az udvari parkban, ahol XIX. Tivadar napestig a lehulló faleveleket nézegette.

- Mi bajod, büszkeségem? - kérdezte tőle az anyakirálynő gyöngéden.

XIX. Tivadar ekkor keserves könyekbe tört ki, anyja keblére borult, mint valaha a schwarz­waldi kastélyban szokta és elkeseredve igy szólott:

- Szerelmes vagyok, mint egy tejfölösszáju siheder - és meg fogok halni bánatomban, ha a jó Isten meg nem könyörül rajtam...

- Talán valami polgárlányba vagy szerelmes, szegény fiam? - kérdezte Aloyzia Amália szána­kozva.

- Óh, ha csak az volna... De akit szeretek, maga is egy király lánya...

Az anyakirályné büszkén emelte föl még mindig érdekes, ősz fejét.

- Nos tehát? Ha szereted, miért nem veszed feleségül?

- Mert kikosarazott, óh felséges anyám, - szólott XIX. Tivadar meggörnyedve.

Aloyzia Amália megbotránkozva nézett az ég felé, mintha a haragos Isten villámát kérné le az akaratos fruskára... Aztán maga is elcsüggedve suttogta:

- Pedig te vagy a legszebb, a legjobb, a legdélcegebb férfi az egész kerek világon...

XIX. Tivadar belekarolt az édes anyjába, s mig a hervadó park magányos utjait járták, gyáván gőgicsélni kezdett, mint a gyermek, akit mestere a sarokba állitott:

- Ha tudnád, felséges anyám, hogy mennyire szeretem!... Annyira tele van a szivem, hogy szinte szégyellek az emberek közé menni... Sem álmom, sem nappalom három hónap óta...

- És miért nem szeret az a kis zöldség? - kérdezte az anyakirálynő elgondolkodva.

- Hiszen, ha azt tudnám!... De nincs senki, senki, aki az igazat megmondaná...

Az anyakirálynő hosszabb ideig vizsgálta az eget, melyen már halavány csillagocskák bujtak ki, aztán szeretettel megsimogatta a király selyemszőke hajfürtjeit.

- Nekem te a legszebb és legjobb vagy az egész világon... De lehet, hogy csak az anyai szem lát ilyennek... Meg kell tehát kérdezned másoktól, mi lehet benned olyan kitevő, miért a makacs kis fruska kosarat adott?...

XIX. Tivadar bevonult a tróntermébe, behivatta Hoys-Hopp grófot, az udvarmesterét és harsá­nyan igy szólott a rövidlátó udvari méltósághoz:

- Egy-kettő, járd végig a királyi palotát - és csőditsd ide haladék nélkül az udvartartást... Hátha akad köztük egy becsületes ember, aki az igazat megmondja...

Hoys-Hopp gróf alázatosan elsomfordált s pár perc mulva - mialatt XIX. Tivadar édes anyjá­val együtt helyet foglalt az aranyos trónszéken - egymásután megjelentek az udvari notabili­­tások: Hoys-Hopp gróf, az udvarmester, Lázsiás herceg, az udvarnagy, báró Gránát, az udvari fogatok gondozója, Kanonenstein lovag, a schwarzwaldi hadsereg fővezére, Schoennichen, az udvari szakács és Joannes rhetor, az udvari könyvtáros. XIX. Tivadar végignézett a hajlongó urakon és elszántan közelébb intette magához Hoys-Hopp grófot, az udvarmestert.

- Hiv szolgám, - szólott nyájasan, - mondjad csak meg: mi a te véleményed királyi urad férfias szépségéről?...

Hoys-Hopp gróf alázatosan meghajolt és a bámulat őszinte hangján suttogta:

- Felséged a legszebb férfi, akit életemben láttam...

A király intett, hogy távozhatik, s tekintetével Lázsiás herceghez fordult, a selyembe öltözött udvarnagyhoz:

- Mondjad meg igaz lelkedre: szerethetnek-e engem magamért az asszonyi népek?

A herceg homloka a földet érintette.

- Oh, Felség, mily kérdés!... Ha Felséged csak egyszerü földmives lenne, száz világszép hercegnő törné magát egyetlen csókjáért...

Lázsiás herceg kétrét hajolva elvonult, utat engedve báró Gránátnak, aki a világért föl nem vette volna a szemét a király selyemszalagos cipellőjéről.

- Jó báróm, - mondta XIX. Tivadar esengve, - mit gondolsz: van-e bennem valamely erény, ami királyi palástom alól is kitünik?

- Az erények tündöklő mintája vagy! - deklamálta Gránát báró páthosszal...

Kanonenstein lovag, aki a nyers szókimondás hirében állott, dobogó léptekkel váltotta föl a trónus előtt a távozó főlovászmestert.

- Te egyenes és őszinte karakter vagy, - szólott a fejedelem a hadvezérhez. - Mondjad hát meg nyersen és cifrázgatás nélkül: Mit tartasz a bátorságomról és az energiámról?...

Kanonenstein lovag szivére szoritotta a kezét.

- Ha Felséged a Themistokles korában élt volna, - szólott érces hangon - ugy ama görög harcos aligha kerül a világtörténelembe...

A hadvezér is elvonult a többiek után és Schoennichen, az udvari konyhák ura, lépett szepeg­ve a trón elé.

- Kis Schoennichen, mi a véleményed az izlésemről? - kérdezte XIX. Tivadar fürkészve.

- Óh, Felség, - sipitozta a kicsiny szakácsmester, - két nap, két éjjel kéne beszélnem, csakhogy a Felséged izlését leirjam...

A király idegesen tovább küldte a vékonypénzü konyhai diplomatát, s kegyesen intett Joannes rhetor felé, aki kerek ötven évet töltött el könyvei és thékái között.

- Tudós férfiu, - mondta a szerelmes király, - te bizonyára az igazat fogod beszélni, hiszen hosszu életednek majdnem a háromnegyed részét azzal töltötted, hogy egy csomag tarokk-kártyát pingálj... A világi hiuság nem igen ronthatott meg, mert te ugyszólván nem ismered az embereket... Mondjad hát meg igazán, a hited szerint: hogy állok én a művészettel és a tudo­má­nyokkal?

Joannes rhetor jó darabig a körmeit nézte, (mintha onnan olvasná le a feleletet) aztán mélysé­ges meggyőződéssel dörmögte:

- Annyit tudsz, mint a hirneves Galenus, aki állitólag mindazokat tudta, amik valaha az ég és a föld között történtek...

XIX. Tivadar boszusan ütött a kardjára, keze egy mozdulatával elbocsátotta az alázatos udvarlókat, szemét könyek boritották el, majd igy szólott a hallgató anyakirálynőhöz:

- Alávaló hizelgők egytől-egyig! Csak azt lessem, mig ezek az igazat megmondják...

A szegény király visszavonult termeibe, mig felséges anyja tanácstalanul járt föl-alá, hogy a fia sebére orvosságot találjon. De hiába volt minden töprengése és bubánata, hiába a könyör­gés, amit az ország bölcseihez és tudósaihoz intézett, XIX. Tivadar talán elsorvadt volna bánatában, ha egy nap - már tél volt és hó boritotta a székváros háztetőit - egy kopott, sasorru öreg ember nem jelentkezik Hoys-Hopp grófnál, az udvarmesternél.

- Mit kiván ön, öreg salabakter? - kérdezte az előkelő Hoys-Hopp gróf, aki a szegény emberekkel nem igen szokott udvariaskodni.

A jött-ment vendég nem felelt mindjárt az udvarmester kérdésére, hanem előbb mereven a szeme közé nézett.

- Igaz, hogy a király szerelmes? - kérdezte aztán valami különös ridegséggel.

- Igaz.

- És az is való, hogy az imádottjától kosarat kapott?

- Ugy van.

- És még most sem tudja, hogy miért kapta a kosarat?

- Még most sem.

- Akkor egy-kettő, ne habozz, hanem vezess hozzá!...

Hoys-Hopp gróf föltette a pápaszemét és gőgösen végignézte a kopott tolakodó öreget.

- Hozzá? Téged? Ebben a ruhában? Még a folyosóra se vezethetlek igy, nemhogy a Felséges ur termeibe...

A vén peregrinus ekkor csodamódra fölegyenesedett, szeme csillogott, kezével parancsolva mutatott a palota belseje felé - aztán harsányan igy szólott az udvarmesterhez:

- Tudd meg, hogy Joannes Franciscus Balthasarius Gärtneriussal beszélsz, a világ legelső alkhimistájával... És ha szegény urad bajára valaki a gyógyitó flastromot ismeri, az a valaki bizonyosan én vagyok...

Hoys-Hopp gróf ijedten meghajolt és habozás nélkül elvezette a titokzatos idegent a király legbelső termeibe. XIX. Tivadar éppen kétezredszer olvasta végig a skót király levelét, mikor az udvarmester alázatosan belépett hozzá.

- Felséges ur, - mondta Hoys-Hopp gróf félénken, - az ajtóban egy öreg ember várakozik, aki azt állitja, hogy be tudná gyógyitani a szived sebét...

- Az én sebemet csak a halál tudja begyógyitani, szólott XIX. Tivadar szomoruan, de azért bágyadtan intett Hoys-Hopp grófnak, hogy vezesse be hozzá az ismeretlen orvosdoktort...

Az udvarmester széttárta a szárnyasajtókat és a következő percben a király előtt állt az ősz Gärtnerius mester, az alkhimisták királya, aki a madarakkal ugy beszélt, mint az emberekkel, akószám készitette a „prima matériá”-t, mely az életet meghosszabbitja és tetszése szerint aranyat és gyémántot csinált az értéktelen kovakőből. A tudós mester meg se hajolt a király előtt, hanem egyszerüen közelébb lépett a trónszékhez, miközben ráncos homlokát a tenyeré­vel végigsimitotta.

- Azt hallom, hogy még most sem ismered az okokat, - mondta szárazon, közömbösen - amelyek a királykisasszonyt arra késztették, hogy téged kikosarazzon...

A király szomoruan rázta meg a fejét, s a kezével kétségbeesve intett.

- A királykisasszony is csak olyan asszony, mint a többi... És hol az a bölcseségben megőszült halandó, aki egy makacs fruska lelkébe látna?...

Gärtnerius mester fölemelte a kezét, mintha a hatalmas királynak csöndet intene és hidegen igy folytatta:

- Mindent megtudnál, ha a más szemével nézhetnél királyi személyedre... Az igazi ok örökké rejtve marad előtted, mert senki sincs, aki az igazat megmondaná... Én tehát készitettem számodra valamit, ami még a bajodon segithetne...

- És mit készitettél? - kérdezte XIX. Tivadar kipirulva.

- Egy pápaszemet.

A király csüggedten bocsátotta le a karját és csalódva suttogta:

- Egy pápaszemet? Mit segithet egy pápaszem a bajomon?

Gärtnerius mester most egészen a király füléhez hajolt, mintha attól félne, hogy meghallja valaki, amit a fejedelemnek mondani fog. Aztán rejtelmes, fojtott hangon igy szólott:

- Ez a pápaszem nem olyan üvegből készült, mint a többi, mert van egy tulajdonsága, ami egy egész kincsesháznál többet ér... Aki fölteszi, az nem a világot látja benne, hanem önmagát, a többi világ szemével.

- Nem értem, - dadogta XIX. Tivadar halaványan.

- A pápaszem, - folytatta a vén alkhimista, - arra való, hogy mindenki a saját értékét megis­mer­je általa... Mert miképp a saját hangját senkisem hallja igazán, a saját személyét is min­denki másnak látja, mint amilyen... De aki a csodapápaszemet az orrára biggyeszti, ugy látja magát, mintha idegen embert látna... Felséged tehát az Elfrida hercegnő szemével vethet magára egy pillantást...

A király arcát egyszerre égő pirosság öntötte el, tagjai remegtek az izgatottságtól és a türel­metlenség emésztő lázával kiáltotta a tudós Gärtnerius mesternek:

- Hol a pápaszem?

Az alkhimista aranyos tokot vett ki a tógája zsebéből, óvatosan fölnyitotta a kulcscsal elzárt lakatot s egy fényesre csiszolt, drágamivü pápaszemet szedett elő a selyemmel bélelt skatu­lyácskából. A király gyermek módjára kapott utána, de mielőtt a csodálatos pápaszemet az orrára illesztette volna, igy szólott a szolgálattévő kamaráshoz:

- Küldjed be azonnal az egész udvart...

Gärtnerius mester félreállt a kárpit mögé, onnan nézve, amint a legfőbb udvari méltóságok egymásután bevonultak a trónterembe; Hoys-Hopp gróf, Lázsiás herceg, báró Gránát, Kanonenstein lovag, Schoennichen, a szakács és Joannes rhetor, az udvari könyvtáros. Mikor mindannyian együtt voltak, XIX. Tivadar odaintette őket a trón köré és - ekkor egyszerre föltette az orrára a Gärtnerius mester csodatévő pápaszemét...

...Álom volt-e, ami most egyszerre játszott vele? A király ugy érezte, hogy valami láthatatlan erő leemeli az aranyos trónszékről s odahelyezi a hajlongó udvaroncok közé, akik mindnyájan hódolattal nézik őt. A király egy pillantást vetett a trónusra, s ime: saját magát látta ott hermelines palástjában, fején a nehéz koronával, a fekete csatornákkal, melyeket omló könyei ástak... XIX. Tivadar kiváncsi pillantást vetett önmagára - és majdnem elszédült ijedtében! Mi ez? Hát csakugyan ő lenne ott, ő, a hatalmas fejedelem, a pityergő szerelmes álorcájában? A király megborzadt a látványtól, s mig a többivel együtt ő is a földig hajolt, ekkép szólott, majdnem dideregve a felindulástól:

- Ezt a koronás, gyönge, tehetetlen gyermeket szeretné Elfrida hercegnő? Ezt a pulyát, ezt a gyávát, ezt a siránkozót? Van jó dolga, hogy egy igazi férfi után vágyakozzék, ne az ilyen könyekben uszó báb után...

Egyszerre dühös harag fogta el, ledobta orráról a pápaszemet (a kristály ezer darabra törött szét) és rekedten, magánkivül kiáltotta:

- Elő azzal a nyomorulttal, aki ezt a hitvány pápaszemet készitette!... Százszoros halált érde­mel az istentelen, aki a királyt ilyen gyöngének, ilyen nyám-nyámnak tünteti föl...

A poroszlók most előcipelték Gärtnerius mestert, aki csodálkozva igy szólott:

- Engem okolsz, engem hibáztatsz a pápaszemért? Nem én tüntettelek föl ilyennek, hanem csakugyan ilyen vagy...

- De még akkor se szabad megmutatnod, hogy ilyen vagyok! - kiáltotta magán kivül a király.

Leugrott a trónusról, selyemcipellőjével összetaposta a pápaszem széttört darabjait, aztán haragtól remegve orditotta:

- Azonnal a vérpadra viszitek a nyomorultat, aki a királylyal ilyen gyalázatos játékot üzött... És félóra mulva okvetlen hallani akarom, hogy a fejét elválasztottátok a törzsétől...

- Az igazságot ölöd meg! - szólott mosolyogva Gärtnerius mester.

- Veszszen veled együtt az igazság! - kiáltotta könyörtelenül a fejedelem...

*

Gärtnerius mester fejvételéről sokat beszéltek az országban és igy történt, hogy a kegyetlen itélet hire a skót király udvarába is elhatolt. És mivel a posta még akkor lassabban járt vala­mivel, mint manapság, csak kerek három hét mulva ért el Schwarzwaldenbe az az udvari futár, akit Elfrida hercegnő a hir vétele után egy kicsiny levélkével utnak inditott.

A levélben ez állott:

„Most hallom, hogy Felséged a vérpadra küldte azt a merész fickót, aki fejedelmi sze­mélyét kisebbitette. Végre tehát egy férfias cselekedet, holott mindeddig még hinni se reméltem, hogy a puha, akaratnélkül való gyermekben, aki remegve a kezem után esen­gett, valamikor az igazi férfi föltámadjon. A siránkozó kérőnek nemmel válaszoltam, az erős férfinek ezt kiáltom: Jőjj mielőbb, hogy ajkadat ezer csókkal illethesse

a te kicsiny, szerelmes

Elfridád.”

Hogy XIX. Tivadar azonnal utra kelt, azt talán fölösleges is elmesélnem. Négy hét mulva meg­tartották a lakodalmat, s a király csakhamar hazahozta az ő szerető és szépséges feleségét. És amig ők, rózsaillatos tavaszi estéken, szerelmesen csókolóztak a királyi palota bástya­­abla­kában, a Gärtnerius mester fejetlen törzse lassan porladt az utszéli árokban, ahova a hóhér­legények elföldelték.