A FRANCIA BABA FIACSKÁJA.

A kis diákokat valami láthatatlan kapocs köti össze széles az országban. Mikor Szedenich fő­tisztelendő urat egy szeptemberi napon Veszprémbe helyezték át a nyitrai rendházból, a gimnázium környékén megdöbbentő hirek keltek szárnyra az uj professzor kegyetlenségéről. Honnan tudták a Szedenich tanár ur viselt dolgait? Nyitrai fiu sohase kerül a veszprémi gimnáziumba és talán évtizedek is eltelnek, amig egy felföldi ember a dunántuli hegyek közé elvetődik. És mégis minden kis diák szivébe félelem és aggódás költözött, mikor a Szedenich tanár ur neve augusztus végén megjelent a piarista rendház kapuján. A piacon, ahol a diákok naphosszat csereberéltek a régi iskolai könyvekkel, az ötödosztályosok halaványan és megille­tődve tárgyalták az uj tanár életrajzát. Kollár Félix érdeklődő csoport közepette mesélte, hogy Szedenich főtisztelendő ur Nyitrán huszonhárom fiut buktatott meg az ötödikben az algeb­rából. „Vérengző tigris - mondta szomoruan - aki egyetlen hibáért szekundát ir”. És mivel az algebra amugy is minden kis diák mumusa, a piaci cserebere fölé a sötét félelem komor árnyékai borultak...

A mende-monda nem bizonyult tulzottnak, mert Szedenich tanár ur, mikor osztályában leg­­először megjelent, csakugyan ugy viselkedett, ahogy a fáma beszélte. Negyvenéves férfiu volt, arca szederjes a mindennapi borotválkozástól, keskeny ajkát az aszkéták keserü vonása szegélyezte. Kopott, zöld reverendát viselt és mikor noteszéből a neveket fölolvasta, szuró kegyetlenséggel nézte végig a fölálló diákokat. Tizenkét évig volt a nyitrai rendházban és igy kissé megérzett kiejtésén a tótos felföldi dialektus.

- Áki nálám nem tánul - mondta valami megdöbbentő mosollyal -, áz egy hét mulva ákár ki is márádhát áz iskolából...

A diákok, akik tavaly a szelid Szalay főtisztelendő ur vezetése mellett járták végig a negyedik osztályt, fogvacogva távoztak az iskolából. És a többi osztály, ahol Szedenich tanár ur ebben az évben nem tanitott, kárörvendő pillantásokat vetett tizenegy óra után a szegény, megszon­tyo­lodott ötödik osztályra...

Még az első hetekben történt, szeptember végén, Szedenich főtisztelendő ur épp az arányszá­mitást magyarázta s óra végén, kevéssel a csöngetés előtt, halálos csöndben nézte végig a noteszét, hogy egy diákot kiszólitson. Mindenki dideregve ült a helyén, attól félve, hogy a sors az ő nevét jelöli ki s a megkönnyebbülés hangos moraja hallatszott, mikor a tanár egyszerre igy szólott:

- Kolnay György!

Egy sápadt, rövidnadrágos fiucska lépett ki a tábla mellé, afféle kényeztetett urigyerek, aki még tizenötéves korában is hosszu harisnyában járatnak. A fiu, aki csattos lakkcipőt, hófehér kézelőt viselt, behunyt szemmel állott meg a kegyetlen tanár szine előtt.

- Kolnay György - szólott Szedenich főtisztelendő ur -, Kolnay György, maga most szépen el fogja ismételni...

Itt azonban érthetetlen dolog történt; Szedenich főtisztelendő ur hirtelen megállott, szuró pillantását a sápadt gyerekre szögezte s a megdöbbenés látható jeleivel dadogta:

- El fogja ismételni... el fogja ismételni... szépen el fogja...

Gyorsan végigsétált a katedra előtt s miközben az osztályban halálos csönd támadt, egyszerre csak egészen odalépett a nyárfalevél módjára remegő György mellé.

- Hogy hivják az édesatyját? - kérdezte a gyermektől és selymes haját gyöngéden végig­simitotta.

György most majdnem hangtalanul susogta:

- Kolnay Károlynak...

- És micsoda az édesatyja?

- Törvényszéki biró, főtisztelendő ur...

Szedenich tanár ur még egyszer föl meg alá sétált a tábla előtt s egyszerre csak a megindulás melegsége öntötte el borostás ábrázatát.

- Kolnay, - mondta lágyan, majdnem mosolyogva (és a föld nem reszketett meg az örömtől, hogy Szedenich tanár ur mosolyog) Kolnay... fiacskám... mondjad csak meg (egyszerre tegez­ni kezdte a gyermeket) nem Haller, a Sédmalom molnára volt-e a te anyai részről való nagy­apád?...

György bámulva nézett a félelmetes tanárra s kipirulva bólogatott:

- Igenis... Haller molnár volt az én nagyapám... Haller Mihály, a negyedik malomban...

A kurátor eközben erősen megrántotta odakünn a nagyhangu secundus csöngetőt, mire Szedenich tanár ur még egyszer megsimogatta a gyermek rózsás arcát (most már rózsás volt az örömtől) és nyájasan igy szólott hozzá:

- Csak tanulj fiacskám... szorgalmasan tanulj... és jőjj föl hozzám holnap délután öt óra után...

Ötvenhat diák diadalorditása közt haladt lefelé a kis Kolnay György a várhegy bástyáin... Mi fogta el egyszerre a vérszomjas professzort? Miért cirógatta meg ily apai gyöngédséggel a remegő és ismeretlen gyermeket? Az iskolatársak bámuló irigységgel fogták körül a szeren­­csés Kolnayt, mig Szedenich főtisztelendő ur mélyen elgondolkodva ballagott föl emeleti szobájába...

*

Szedenich főtisztelendő ur mélyen elgondolkodva ballagott föl tanári szobájába és odafönn megállott a sublád előtt. Egy percig tünődött, mintha álmot látna, aztán egyszerre kihuzta a sublád legalsó fiókját...

A fiókban mindenféle lim-lom hevert, himzett óratartók, pamutdinnyék, likőröskészletek a különböző névnapokról, régi lázsiások és aranyak és legalul, a sarokban, egy kopott, szattyán­bőrből készült albumkönyv...

Szedenich főtisztelendő ur elővette az albumkönyvet. Mi történt vele? Tanártársai bizonyára megdöbbentek volna, azt látva, hogy a matematika professzora álmodozva lapozza végig a régimódi, megfakult arcképeket. És mit szóltak volna, ha azt is hallják, hogy Szedenich fő­tisztelendő ur igy susog egy kép láttára:

- Haller Ida!

A kép egy tizenötéves, kissé kócoshaju gyermeket ábrázolt, afféle eleven francia babát, pufók arcocskával, aranyszőke hajjal, meghatóan édes, jóindulatu kék szemmel. A gyermek oly bájosan nézett az öregedő piaristára, hogy Szedenich tanár ur végigsimitotta a homlokát... És ekkor ugy tetszett neki, hogy az a tizenhat év, mialatt másfélezer apró nebulót vezetett be az algebra titkaiba, egyszerre köddé és párává foszlik a Haller Ida napsugaras pillantásától...

Szedenich tanár urnak ugyanis eszébe jutott az a tizenhat év előtti nyári nap, mikor a pécsi szemináriumból idelátogatott Veszprémbe s egy délután a negyedik malom előtt találkozott a vajaskenyeret majszoló Haller Idával... Beszédbe elegyedtek és hamarosan megbarátkoztak... Szedenich szerelmes verseket irt, Ida pedig kijelentette, hogy sohase megy férjhez... „A lemondásnak és az emlékezetnek fogok élni!” - mondta bánatosan, miközben bájos, gömbölyü arcocskája majdnem kicsattant az egészségtől...

Szedenich utóbb ki akart lépni a szemináriumból, de nagybátyja, a veszprémi kanonok, gyorsan visszacsavarta a fejét. A fiu megmaradt a papi pályán és Haller Idától nem maradt más emléke annál az egyszerü arcképnél, amelyet a leány, bucsuzáskor, a kezébe adott. De a keserüszivü, korosodó piarista szivében mégis ez az ártatlan kis regény képviselte az ifjuságot és a poézist... „Mit csinálhat most Haller Ida?” gondolta magában némelykor a rendház bolt­ivei alatt, miközben egy édesajku, szőkehaju francia baba jelent meg izgatott képzelődése előtt...

Szedenich tanár ur utóbb visszatette az albumot a sublád fiókjába és az ablakból félórán át nézte a piarista-kert sárguló falombjait, melyek mindjobban beleolvadtak az alkonyi ködbe... „A Haller Ida fia” susogta magában kissé megindulva és ábrándosan igy szólott magában:

- Ugyanaz az édes arcocska, amilyen az övé volt egykor... És az ajka... egészen az édes­anyjáé... Azt hiszem, boldog lennék, ha a gyerek piros ajkát megcsókolhatnám...

*

- Fiacskám, - mondta Szedenich tanár ur, miután a boldog Györgyöt almával és kaláccsal megkinálta volna, - hozd el holnap az édesanyád arcképét, mert ugy rémlik nekem, mintha lány­korában ismertem volna...

Kolnay György másnap elhozta az arcképet és mialatt Szedenich főtisztelendő ur remegve az ablakhoz sietett, gyönyörüséggel babrált az aranymetszéses könyvek közt, melyek a tanár asztalán feküdtek. Sokáig csend volt a szobában, de végtére a főtisztelendő megszólalt. Hangja remegett, amikor ezt mondta:

- Ez az utolsó arcképe?

- Igenis, az utolsó, főtisztelendő ur...

- De hiszen... itt még... nagyon is fiatal az édes mamád... Pedig, ha jól tudom...

Kolnay György szomoru kis arcát szeliden a tanár felé forditotta:

- Az utolsó arcképe, főtisztelendő ur... Ez még 1910-ben készült... egy évvel az anyuskám halála előtt...

Mint a sebzett vad, ugy ugrott föl Szedenich főtisztelendő ur a gyermek szavára. És egész testében remegve, hörgő hangon kiáltotta:

- Meghalt?

- Óh, már hét éve, főtisztelendő ur... Akkor halt meg, mikor Erzsike hugocskám született...

Szedenich főtisztelendő ur ekkor leroskadt a karosszékbe, szemét fátyol boritotta el és egy­szer­re vad erővel vonta magához a megdöbbent gyermeket. És az alkonyi csöndben össze-vissza csókolta a György ajkát, miközben leomló könnyei a gyermek rózsás arcocskáját áztatták...