MANCI ÉS A VIDÉKI GRÓFNŐ.

A könyvkereskedés polcai előtt, nyakig belemerülve az ujdonságok szemléletébe, egy bájos, fiatal, rövidlátó leány áll előttem, aki szürke szemét tágra nyitja föl örömében, mikor irodalmi vizsgálódásai közt megzavarom.

- Maga az? - mondja csodálkozva. - Hát maga még él, magát még nem öltöztették csukaszürke uniformisba? Tudja, hogy egy örökkévalóság óta nem láttam?

- Mindig Budapesten volt? - kérdeztem tőle, amig keskeny, keztyüs, acélosan kemény kezét meg­szoritom.

Kiderül, hogy barátnőm három hónap óta távol volt a fővárostól, hogy csupán egy hete járja megint a pesti aszfaltot, hogy egy fantasztikus, régi lovagvárban töltötte az idejét azóta, hogy a muzeumi könyvtár folyosóján utoljára beszélgettünk egymással.

- És akkor még csodálkozik, hogy egy örökkévalóság óta nem látott? Azt várta, hogy én is be fogok toppanni a Drágffyak várába?

Barátnőmet Baróthy Mancinak hivják s ősnemességük még abból az időből ered, mikor a szép, sugár, örökké jókedvü leány selypitve játszott gummibabájával a nagy, pesti bérház folyosóján. Egymás mellett laktunk, édesapja barátom és pályatársam volt, de korai halála gyorsan véget vetett a könnyelmü jólétnek, melylyel családját elhalmozta. Manci hallatlan hősiességgel végezte el az egyetemet, tanári diplomát szerzett, pompás cikkeket irt az ujsá­gokba, de rendes álláshoz még régi összeköttetései révén se tudott jutni. Óraadásból élt, több időt töltött a muzeumi könyvtárban, mint a dunaparti korzón, szüköcskén és takarékosan élt az édesanyjával, de közben ugy kivirult és megszépült, mintha örökké a havasokat és a tengere­ket járta volna.

- És mit csinált három hónapig a Drágffyak lovagvárában? - kérdezem tőle, miközben rózsás, kicsattanó arcában és fiatalosan karcsu termetében gyönyörködöm.

Manci leteszi a kezében tartott könyvet, megigazitja kibomlott hajfürtjeit; önkéntelenül egy kacér pillantást vet a pénztár tükrébe, aztán mosolyogva ezt mondja:

- Még mindig olyan lusta maga, mint valaha?

- Miért kérdi?

- Mert ha egy kicsit kedves lenne és elkisérne Budára, érdekes és tanulságos történettel vála­szolnék a kérdésére. Megtanulná belőle, hogy az asszonyok még százszor különösebbek és titokzatosabbak, mint ahogy maguk a novelláikban irni szokták.

Lovagiasan melléje szegődöm szép barátnőmnek, végig kisérem az Andrássy-uton és a Fürdő-utcán s a Lánchidon keresztül átgyalogolok vele Budára, ahol negyedórás dolga van valami tanár bácsinál. Amig oda- és visszamegyünk, elmeséli nekem a furcsa kirándulás történetét, mely azóta is megfejthetetlen problémaként izgatja az irói fantáziámat.

- Tudja maga, hogy ki lakik most a Drágffyak várában? - kérdezi tőlem, amig a tavaszi pompá­jukban ragyogó kirakatok előtt elhaladunk.

- Sejtelmem sincs róla!

- A Drágffy-várat, a hozzávaló parkkal, szántóföldekkel, majorságokkal, vadaskerttel és gaz­da­sági épületekkel együtt egy világhirü honfitársunk vásárolta meg négy évvel ezelőtt: Paur Félix, akit, mint tudja, a hegedüsök királyának neveznek a Tüzföldtől az Északi-sarkig. Paur körülbelül husz év óta járja a világot s mivel átlagban egy kerek milliót keresett évenként, elképzelheti, hogy egészen csinos vagyont gyüjtött össze. A nagy müvész ma sincs több negyvenévesnél s mivel az életet gyermek módjára szereti, meglehetősen hasznát is veszi a szorgalma gyümölcseinek. Négy évvel ezelőtt három milliót adott a Drágffy-birtokért s azóta középkori oligarchaként él a középkori vár termeiben. Lovagol, vadászatokat rendez s fantasz­tikus ünnepélyekkel ejti ámulatba a környékbeli urakat és néha kétnapos utakat tesz anélkül, hogy a saját erdejéből kimozdulna.

- Agglegény a maga müvésze?

- Oh ember, ember, hát maga nem olvas ujságot? Paur Félix egy ezeréves grófi-családból választott magának feleséget, egy szép, egzaltált, de már nem egészen fiatal leányt, aki habozás nélkül sutba hajitotta a gótai almanachot, mikor a világhirü müvészt legelőször játszani hallotta. A házasság körülbelül tizesztendős - s a grófnő ma a harmincötödik éve felé közeledik - bár a viselkedése után itélve még nem igen látszik harmincnak se. A szép asszony nem veszi rossz néven, ha ismeretlenek a nagy müvész leányának nézik.

- És még mindig bele van bolondulva az urába?

- Őszintén szólva, nem hiszem, hogy a mézesheteiben is bele lett volna bolondulva. A vonóját és az átszellemült pillantást szerette, a szelid, gyermeklelkü, álmodozó férfi egy pillanatig se imponált neki. Ezt már a harmadik napon észrevettem, - de tulajdonképpen még azt se mondtam el magának, hogy micsoda forgószél sodort engem az érdekes házaspár közelébe.

- Talán az érdekes Diana-feje miatt hivták meg?

- Nem az érdekes Diana-fejem miatt, hanem sokkal prózaibb okból: a nagy müvésznek szüksége volt egy földi lényre, aki az impresszárió távollétében a levelezéseket végezze. A zenemükiadó, aki mint tudja, anyai nagybátyám, engem ajánlott az impresszáriónak, s mivel a fizetés és az ellátás fejedelminek igérkezett, a tanári diplomám dacára boldogan vállalkoztam az irógépes kisleány szerepére. A klasszika-filológiából manapság száraz kenyeret se igen lehet szerezni, de ha az ember francia meg angol leveleket ir a külföldi lángész-kereskedők­nek, hideg halra, pecsenyére és koránérett dinnyére is telik neki. A halhatatlan férfiu teljes el­látást és háromszáz forint havi fizetést ajánlott s igy elképzelheti, hogy nem haboztam sokáig, hanem a legelső gyorsvonattal elutaztam a Drágffyak lovagvárába.

- Ahol csakhamar eljátszotta a női Odiot Maximot, az elszegényedett nemes kisasszonyt.

- Oh, a szerepem távolról se volt ilyen regényes: leveleket irtam, rendezgettem a Drágffyaktól átvett családi könyvtárt s néha, változatosság okából, hangjegyeket másoltam a Mester szá­mára, akinek szintén meg van az a gyengéje, hogy kompozitori babérokra vágyakozik. Egyéb­ként, őszintén szólva, nem igen zavartam sok vizet: alig tartottak különbnek a grófnő első komornájánál s határozottan rossz néven vették tőlem, hogy az öltöztetést nem értem annyira, mint a francia korrespondenciát. A szobaleányoktól mindössze annyiban különböztettek meg, hogy én is az uraságok asztalánál kaptam helyet s hogy dolgaim végeztével kényem-kedvem szerint barangolhattam a parkban, a majorsági udvarokon vagy akár a közel fekvő falu utcáin.

- Amig egyszer csak be nem tért a kastélyba az angol lord elsőszülött fia, aki egyenesen az indiai alkirály estélyéről jött s igy szólott az egybegyült vendégek fülehallatára: Mit nekem a világ minden Maudja és Ellenje, - mától fogva ez a szürkeszemü, rövidlátó, bájos leány fogja viselni a Foreigner-ladyk családi ékszereit...

- Nem, kedves barátom, a lord ott maradt a Tauchnitz-könyvekben s eszébe se jutott, hogy a maga gyerekkori pajtását luxusvonaton vigye el a skótországi tavak mellé. Sőt a környékbeli lordok se igen törődtek velem, mert ezek az opportunisták, ahányan csak voltak, vala­mennyien az örökifju háziasszonynak udvaroltak.

- A környékbeli lordok szemenszedett tökfilkók!

- Higyje meg, nem bántott nagyon a mellőzés, mert a környékbeli lordok csak nagyon kevéssé hasonlitottak azokra a kollégáikra, akik az angol asszonyirók regényeiben a szegény örökös­­nőket egy nemes gesztussal magukhoz emelik. Ha az ember a Drágffy-kastélyban lebzselő gavallérokról itélné meg a világot, azt kellene hinnie, hogy a férfinemet megdöbbentő dekadencia üldözi. Jól öltözködő, előkelő izlésü, de végleg elpuhult majmok sétálnak a hires parkban s a Neuraszténia istennője örömkönyeket sir boldogságában, mikor ezt a válogatott kollekciót végignézi. A legkülönb köztük még kétségtelenül Sáfár doktor volt, de ő rá - sajnos - nem lehetett számitanom.

- Miért?

- Sáfár doktor vidéki járásorvos, agglegény és megyebizottsági tag, aki két év óta - amikor az itt vadászó Lipót János főherceget a torokgyulladásából kigyógyitotta - hallatlan tekintélynek örvend a vidéki kurtanemesek közt. A melltü, amellyel a fiatal főherceg megajándékozta, bizo­nyos arisztokrata dicsfényt vont a járásorvos feje köré, aki megcsontosodott polgárember létére azóta állandóan bricseszben jár és lovaglóostorral hadonáz. A bricseszben és a lovagló-ostorban ugy látszik valami titokzatos büverő van, ami még a született grófnőket is elkábitja.

- Azt akarja mondani, hogy a nagy müvész felesége...

- Kedves barátom, most hagyjuk el egy pillanatra a tréfás hangot: maguk férfiak, ugylátszik, sohase fognak annyi rosszat irni a hisztérikus asszonyokról, aminek ezek a szép kis bestiák a százszorosára is rá ne szolgálnának. Paur a legbájosabb ember, akivel életemben találkoztam; csupa finom, nemes, megvesztegető szomoruság. A feje a világ leggyönyörübb müvészfeje, hire a Csöndes óceán szigeteire is eljutott, lelkéről ugy lesiklik minden hétköznapiság, mint a vizcsepp a tükör lapjáról s most képzelje el vele szemben a bricseszes, vidéki járásorvost, aki talán még gimnázista kora óta se olvasott el egy jó könyvet, ingujjban ebédel s csizmában jár a falusi parasztokhoz, akik piszkos koronákat nyomkodnak a kezébe, ha a gyomorgörcsüket elmulasztja...

- És a grófnő?

- A grófnő a parkban flirtel Sáfár doktorral, amig a halhatatlan ura hermetice elzárva bolyong a fantasztikus erdőkben és kastélyokban, melyeket csodahegedüjének hangjaiból felépit magának. Leleplezzem a titkokat, melyeknek a véletlen nyomára vezetett? Kedves barátom, maga talán meg fog érteni, ha azt mondom, hogy a Drágffy-kastélyban a nagy életkedvem ellenére is megundorodtam kissé az élettől...

Manci kisasszony verőfényes arca egy pillanatra elborul, de a mosoly, ragyogó fiatalságának mosolya, csakhamar ismét kiütközik a vonásain.

- Most át fogok térni arra a napra, amikor rövidesen kidobtak a kastélyból. Kidobtak, mint egy rossz cselédet, akit váratlanul lopáson értek.

- Magát? - szólok elképedve.

- Várjon egy kissé, most mindjárt eljutunk ahhoz a problémához, amit a könyvesboltban fölvetettem. A grófnő, amint már mondtam, nem igen vetett ügyet rám, de a müvész áldott jó szive melegen és megértőleg felém fordult, mikor megtudta, hogy a drága bohém-apám keze örökre kisiklott az enyémből. Sokat beszélgetett velem az édesanyámról is s mivel a minisz­terrel bizalmas barátságban van, azt is megigérte, hogy rövid időn belül megfelelő állást szerez számomra. Igy érkezett el a nevezetes délelőtt, mely a falusi idillnek váratlanul véget vetett.

A budai ház elé értünk, ahol a Manci öreg professzor-bácsija lakik s fiatal barátnőm most már röviden befejezte az elbeszélést.

- A müvész e délelőtt levelet diktált nekem egy amsterdámi barátjához s mivel az egyik kifejezés nem igen tetszett neki, a vállamon áthajolva olvasta végig a leirt sorokat, miközben fehér haja bizalmasan az enyémhez ért. E pillanatban a grófnő a szobába nyitott, s eltorzult arckifejezéssel állt meg a portière függönye előtt.

- Zavarom magukat? - kérdezte valami impertinens gunnyal, ami legalább husz évvel öregeb­bé tette.

Csodálkozva néztem rá, mig a müvész zavartan dadogott valamit, de a méltóságos asszony a következő pillanatban már eltünt az összeomló függöny mögött. Mikor később a szobámba mentem, ceruzával irt, rövid levél várakozott rám; a grófnő tudtomra adta, hogy a délutáni gyorsvonattal utazhatom s hogy a háromhónapos felmondási időre járó fizetésemet készpénz­ben átvehetem az első komornától.

- És maga szó nélkül zsebrevágta ezt a sértést?

- Kedves barátom, engem sokkal inkább izgatott a dolog elméleti része, semhogy magammal törődtem volna. Csakugyan féltékeny volt ez az asszony, aki az urát minden lelkifurdalás nélkül megcsalta? Vagy a fiatalságom és a gondtalan életkedvem hozta ki a sodrából? Ez a nő, aki a világ legelső müvészét meg tudta alázni egy durvalelkü félparaszt kedvéért, csakugyan fájdalmat érzett volna arra a gondolatra, hogy az ura az én ártatlan tisztaságomat kedvesnek találja? Nem tudom. Ezt már magának kell megfejtenie, aki hivatásánál fogva belelát az asszonyok lelkébe. Én mindazonáltal fölvettem a háromhónapos végkielégitést és a délutáni gyorsvonattal elutaztam a Drágffy-kastélyból. Az emeleti ablakfüggöny mögül egy fehérhaju ember intett bucsut felém: a müvész volt. A grófnő nem volt otthon; a járásorvossal együtt villásreggeli után kirándult a szomszédos fürdőbe. Igy volt, kidobtak, mint egy rossz cselédet s most várhatom, mig megint egy tisztességes álláshoz juthatok. Nem baj, a kilencszáz forin­tomból telik a várakozásra. De most már isten vele és kérem, ne irjon elbeszélést arról a leánytipusról, mely a szegény férfiakat kegyetlenül agyonbeszéli!