HÉT FEHÉR NAP.

A temérdek koszoru közt, amely a köztiszteletben álló matróna koporsóját elboritotta, a rokonság a temetés előtt egy fölirás nélkül való krizantémum-koszorut talált, amelynek nem akadt gazdája. A habos selyemszalagon ezek a misztikus szavak állottak: A hét fehér nap emlékére! A megtört férj, aki az apácákkal együtt egész délelőtt ott imádkozott az urasszony ravatalánál, értelmetlenül nézte a különös fölirást, de Róza kisasszony, az elhunyt matróna nevelt leánya, akinek délfelé valami dolga akadt a városka egyetlen virágkereskedésében, kérdezősködésére azt a választ kapta, hogy a koszorut egy ismeretlen öreg ur rendelte. Többet a virágos boltban sem tudtak s igy a fehér napok igazi jelentősége mindörökre titok maradt a gyászbaborult család előtt...

*

Galamb, az öreg táblai elnök, már kora délelőtt végzett a törvényszék inspiciálásával s mivel a vonat csak késő este indult vissza a kerületi központ felé, egész délután ott sétálgatott a kis város utcáin. Igy történt, hogy a könyvkereskedés előtt is megállott egy darabig, közömbösen szemlélve az irodalmi ujdonságokat, amelyek ide, az Isten háta mögé is eljutottak. A könyvek közt később egy gyászkeretes fotográfia tünt a szemébe, egy fehérhaju, szelidtekintetü matróna képe ezzel a fölirással: † Idősb Jobbágy Miklósné. Az öreg ur megdöbbenve nézte a képet, majd hosszasabb tünődés után a boltba is bement.

- Most halt meg az az urnő, akinek az arcképe a kirakatban van? - kérdezte kissé izgatottan a könyvkereskedőtől.

- Igenis, ma reggel. Korányi tanár ur is itt járt a mult héten, de az se tudott már segiteni rajta.

- És ki volt az az idősebb Jobbágy Miklósné?

- Hát nem méltóztatott hallani róla? Ő a helybeli nőegyesület elnöknője volt, Jobbágy Miklós­nak, a megyei tiszti ügyésznek a felesége. Aranyszivü öreg dáma, akiért a környék minden szegénye könyet ejt. A maga korában talán hetedhét vármegyében a legszebb asszony...

A táblai elnök megköszönte a felvilágositást, aztán gondolkozva végigbotorkázott a piacon. Szent Sebestyén szobránál fölkanyarodott a vár felé, ahol csak egy-két öreg, szótalan kanonok sétálgatott a téli délután csöndjében. A bástyáról lenézett a havas völgybe: a kis folyó körül gubbaszkodó házakra, melyek szinte félve lapultak meg a mély szakadékban, a ködbe vesző hegyormok alatt. A fehér viskók közül idáig csillogott a befagyott folyó, a bástya ormán pedig büszke fenségben trónolt a kivilágitott püspöki palota. A vén ember álmodozva nézett szét a hideg, fehér világon, aztán halkan igy szólott magában:

- Kicsi Tatjána... édes ismeretlen... ég veled...

*

Micsoda drága emlék jutott eszébe a kihült szivü öreg embernek? Mit jelentett az oroszos leánynév, melyet könyezve, mély megindulással susogott, mint valami szerelmes siheder? Életének mely poétikus epizódjaira gondolt itt, az ismeretlen vidéki városban?

Harminc év ezer csalódásán, kalandjain, keserüségén kellett áthatolnia, hogy a kis Tatjána hófehér emlékét most ily váratlanul fölujitsa...

Zimankós januári este volt, Galamb épp vacsorához készült a tamáshalmi kastély vendég­lőjében. Akkoriban közelebb állt a harminchoz, mint a negyvenhez, de ő már megcsontosodott agglegénynek hitte magát, aki itt fog megöregedni a tamáshalmi rozsföldek között. A kasznár, aki vacsorára állandóan a kastélyba járt, épp a boros üvegeket bontogatta, mikor Galamb legénye a szobába lépett.

- Tekintetes ur - mondta a legény, - odakünn egy vasuti konduktor várakozik, aki mindenáron beszélni akar a tekintetes urral.

- Ha beszélni akar velem, hát bocsásd be.

Pár perc mulva egy alázatos ember sompolygott az ebédlőbe, aki mély hajlongások között elmondta, hogy a személyvonat megakadt a tamáshalmi őrháznál s mivel a hóesés még mindjobban fokozódik, nincs is igen remény arra, hogy három napnál előbb kikászolódhatik a nagyvilágba. A parasztokat elszállásolták valahogy az őrházba, de az utasok között egy elő­kelő uriasszony is van, aki nem tudna meglenni a dohányfüstös lebujban. Mély tisztelettel azt bátorkodik hát instanciázni, hogy a tekintetes ur egy kicsike szobát engedjen át neki a gyönyörü kastélyban.

- Persze valami öreg satrapáról van szó, ugy-e? - kérdezte a házigazda mosolyogva.

- Öreg satrapáról? Óh, dehogy! Édes fiatal teremtés az, akinek még a szellő is megárt...

Mikor az ismeretlen vendég félóra mulva az ebédlőbe lépett, Galamb kissé megdöbbenve nézett rá: bájosabb teremtést még csakugyan nem igen látott. Husz-huszonkét évesnek látszó fiatal asszony volt, kék szemében bámulat és zavar tükröződött, szőke haja kissé ziláltan csil­lo­gott ki strucc-tollas utikalapja alól. Pár percig zavartan néztek egymásra, de a házigazdában csakhamar urrá lett a gáncs nélkül való gavallér és uriember.

- Asszonyom - mondta udvariasan, - az a hely, az asztalfőn, az öné. És öné minden, amit maga körül lát: a kastély, a birtok, a cselédség. Boldogok leszünk, ha megengedi, hogy önnel együtt vacsorázzunk; de ha esetleg jobb szereti a magányt...

A fiatal asszony kedvesen meghajolt s miközben keztyüjét bájos zavarral lehuzta, nevetve igy szólott az urakhoz:

- Foglaljanak csak helyet, itt az asztal mellett. És legyenek jókedvüek és mulatságosak, hogy az elhagyott feleség szomoruságát elüzzék...

*

- Kicsi Tatjána... édes ismeretlen... ég veled! - susogta az öreg ur álmodozva, amig a várhegy kő­szikláin lefelé haladt. És amig gyöngülő szeme a havas világ fehérségébe kalandozott, csak ott volt megint, a tamáshalmi kastély ebédlőjében, mely bizalmas, meleg fészekként huzódott meg a jégsivatag közepén...

Mint történt, hogy a bájos teremtés a keblére omlott? Mint bukik el egy tisztességes asszony, aki sohase gondolt még arra, hogy szenny is van a világon? A vén embernek most egyszerre eszébe jutott a harminc év előtti romantikus találkozás; a hajnalig tartó együttlétek, a teaasztal feledhetetlen téte a téte-je, a pironkodó vallomás, hogy a férjét sohase szerette, az utolsó melankólikus csendje, mig odakünn itéletnapi szélvihar dühöngött, a jól elzárt kastély körül... Mintha még fülében csengett volna a fehér gyermekasszony sirása, mikor bünének tudatára ébredt... És megint hallotta a feledhetetlen szavakat, mig odakünn, az üveges verandán az esti homály lassanként az egész világot elboritotta csillagos fátyolával:

- Ki vagyok, mi vagyok, sohase kérdezze... Egy álom vagyok a maga egyhangu életében, mint maga is egy édes álom az enyémben... Tatjána vagyok, a maga kicsiny Tatjánája, akiről Puskin dalolt az Anyegin történetében... Én a maga emlékében mindörökre az illatos poézis leszek, akinek nincs neve, nincs ideje, nincs bünbánata... Szárnyaim vannak, mesebeli szárnyak, melyek huss, elröpitenek magától...

Szólt és eltünt, mint a májusi verőfény. Ki volt, hogy hivták, hová szállt? Harminc éven át szomjuhozó vággyal gondolt rá, de a tamáshalmi kastély tündérének sohasem tudott többé a nyomára találni... Pedig a savanyu öreg ember szivében ez a hét fehér nap képviselte az ifjuságot és a poézist...

*

- Kicsi Tatjána... édes ismeretlen... ég veled, - susogta még egyszer a vén ember, mikor a matróna gyászkeretes arcképét utoljára megnézte a könyvesbolt ablakában... És mig a virág­kereskedésben összevihogtak a tanulólányok, ő csöndesen megcsókolta a krizantemum-koszorut, szivének, fiatalságának, egész életének hideg halotti koszoruját...