SIMI MINT HŐS.

Valamelyik kicsiny, nápolyi ostériában egy öreg, magyar házaspár vacsorált. Takácsék voltak Alsó-Zsilvölgyéről, akik valamikor - jó harminc évvel ezelőtt - már végig járták egyszer Itáliát, azóta pedig, majdnem egyfolytában, a falusi tanyájukon gazdálkodtak. Most, hogy már a legfiatalabb lányuk is menyecskesorba lépett, az öreg házaspár egyszer csak összecsoma­gol­ta megint az utiládáját és végigjárta mindazokat a helyeket, ahol valaha fiatal szivvel meg­for­­dult. A mézeshetesek barna fürtjei azóta ezüstös szinbe csavarodtak s a régi fogadók, melyek nem egy bolondos hevülésüknek voltak tanui, csak az ábrándos visszaemlékezés moso­lyát csal­ták ajkukra és szivükbe. Az öreg Takács álmodozva hörpintgetett egyet-egyet a vörös borból s a hogy az idő lassanként későbbre fordult, mind a ketten ujra átélték egész ifjuságu­kat. Nemcsak a nászutazás poézisát, hanem a reá következő évek minden nevezetesebb eseményét: az első fiuk születését, a fényes megyei bálokat, ahol a fiatal asszonynak az egész fegyverfogható ifjuság udvarolt, a névnapokat, a katonai beszállásolások kalandjait, a téli szánutak ezer vidám epizódját. Már jóformán maguk maradtak a kis korcsmában, amikor az öreg ur egyszer csak elmosolyodott.

- Mit nevet? - kérdezte a matróna kiváncsian.

Takács megrázta a fejét s maga is elpirult kissé azon, amit a feleségének mondani készült.

- Fogadok, hogy sohase találná el, hogy mi jutott az eszembe. Maga aligha sejtette valamikor, hogy én egész az örülésig féltékeny voltam. Oly féltékeny, hogy gyakran egész éjjeleken át nem tudtam lehunyni a szememet.

- Féltékeny? És kire?

- Még kérdi? Természetesen arra a szép asszonyra, aki a feleségem volt.

- Csak volt?

- Az én szememben még most is szép. De mivel az udvariatlan anyakönyv azt állitja, hogy már ötvenhat éves, hát azt kell hinnem, hogy mégse az többé, aki harminc évvel ezelőtt volt.

- A gáláns férj nem nézi az anyakönyvet. Különben kitől féltett?

- Nem találja ki?

- Hogyan találnám? A vármegyében nem igen volt épkézláb férfi, aki legalább egy kissé ne akart volna tetszeni nekem. Volt valami oka arra, hogy féltékeny legyen?

- Hiszen éppen ez az, amit kérdeni akarok magától. Emlékszik még Fátra főhadnagyra?

- Aki később Szenttamássy bárónőt feleségül vette? Azóta, tudom, hogy megvénült és kama­rássá lett.

- Vagyis később is komolyan érdeklődött iránta. Lássa, volt egy olyan év a házasságunkban, mikor közel álltam ahhoz, hogy Fátra főhadnagyot agyonlőjjem.

- Ne mondja!

- Talán öt vagy hat esztendős férj lehettem, mikor a főhadnagy odakerült a mi vidékünkre. Emlékszik még, hogy jóformán mindennap összetalálkoztunk vele; hol Márjayéknál, hol Sólyoméknál, hol a Biró-kastélyban, a korcsolya-egyletben vagy a megyebálon. A főhadnagy a fejébe vette, hogy magának fog udvarolni s a legkisebb alkalmat is fölhasználta arra, hogy engem féltékennyé tegyen. A bálokon magával táncolt, a mulatságokon magával léháskodott, Zsilvölgyére pedig kocsiderékszám hozta a rózsákat és a regényeket. Sohase volt kenyerem a gyerekes éretlenkedés, de a főhadnagy viselkedése felháboritott. Talán eszébe jut még, hogy egyszer ebéd után is a kastélyban találtam, valami szeptemberi napon, amikor korábban jöttem haza, mint a hogy megmondtam. Szégyeltem volna, hogy magának szóljak, de attól kezdve lázas türelmetlenséggel kémlelődtem naphosszat a kastély körül. Most már azt is bevallhatom, hogy alávaló dolgokat cselekedtem - kivallattam titokban a cselédeit s a fiókját egyszer fel­nyitottam, amig Márjayéknál vizitelt. Nem találtam semmi pozitiv bizonyitékot, de azért majdnem biztosra vettem, hogy megcsal. Csak egyetlen dolog volt, ami ugy, ahogy mégis megnyugtatott: hogy Bodrogi is egész nap maga körül lebzsel...

- Bodrogi Simi?

- A jó Bodrogi... Mert lássa, egészen bizonyosra vettem, hogy Simi rögtön megmondaná, ha magánál valami rossz szándékot sejtene... Nem csak iskolatársak és szomszédok voltunk, de igazi, önfeláldozó jó barátok is... A féltékenységemet később nagyban lelohasztotta, hogy Simi talán többet van maga körül, mint a főhadnagy...

- És Simire nem volt féltékeny?

Az öreg Takács jóizüen felkacagott.

- Simire? Csak nem képzeli, hogy elment a jó dolgom? Simi nem abból a fajból való volt, aki az asszonyoknak tetszik. Az ilyen férfi magához tudja láncolni a barátait; de az asszonyok kómikusnak találják és kinevetik. A szegény Simiben ugyancsak semmi se volt abból, ami az unatkozó feleségek romantikus gondolatait felkeltheti. Én talán akkor is szerettem volna, ha véletlenül asszony vagyok; de maguk, - ojjé! Maguk a világ teremtése óta mindig a Fátra főhadnagyok közül szokták kiválasztani az ideáljukat. Az esetlen, nagyfejü, körszakállas Simi, - az ilyen férfi nem született szeretőnek...

Takácsné ajka körül alig észrevehető mosoly látszott.

- És hogy jutott most az eszébe Fátra főhadnagy?

- Hogy jutott? Tulajdonképp harminc év óta zaklat ez a kérdés s most, hogy a fiatalságunkat megint visszaálmodtuk egy órára, sokat adnék érte, ha őszintén válaszolna rá... Azt hiszem, hogy bátran megmondhatja az igazat; mert akármit is érzett akkor, most biztosan tudom, hogy jó barátom. Maga is gyöngédséget szomjazó asszony volt s én se voltam különb a többi férfinél, aki a feleségét elhanyagolja... Ha megcsalt, talán igaza is volt. Ki tudja? Most már minden mindegy, hisz az egész mult csak egy aranyos álom; más emberek története, mert mi nem azok vagyunk többé, akik akkor voltunk. Higyje meg, hogy csupán mint pszikhologust érdekelne, vajjon igazam volt-e, amikor a főhadnagytól féltettem?

Az öreg asszony elgondolkodón nézett maga elé.

- Igaza van - mondta halkan, - régen tartozom magának egy vallomással. Mert a fiatalsá­gomnak csakugyan volt egy ideje, amikor közel voltam ahhoz, hogy valami ostobaságot cselekedjem...

- Amikor Fátra a kastély körül kódorgott?

- Akkor. De nem a főhadnagyról volt szó, - még talán álmomban se jutott volna eszembe, hogy a gyerekes katonát komolyan vegyem. Sőt azt is be kell vallanom, hogy Fátra sohase udvarolt nekem; többnyire a lovakról és hadgyakorlatokról beszélt, meg olykor a tarokk­partiekról és az őrnagy tréfáiról. Másfél év alatt egyszer se mondta, hogy tetszem neki s tulajdonképp inkább a jó pajtást látta bennem, mint a szép asszonyt, akinek udvarolni szokás... Nem volt valami nagy lumen, de tisztességes és becsületérző fiu volt. Ha féltett tőle, mond­hatom, hogy rosszul tette...

- Hát akkor ki volt, akitől féltenem kellett volna? - kérdezte Takács kiváncsian.

- Az, akire bizonyosan a legkevesebbet gondolt... Emlékszik arra a csuf télre, mikor minden második éjszakát a városban töltött s hajnal felé, kivörösödött szemmel jött haza, idegesen a kártyaveszteségtől és a virrasztástól... Unott, kedvetlen és brutális volt s én a távollétében nagyon sokat sirtam... Tudja, hogy szerettem, amikor a menyasszonya lettem, de akkor gyülöl­tem és megborzadtam magától... A kétségbeesésem utóbb olyan nagy lett, hogy együgyüségek jártak a fejemben; egy éjjel elhatároztam, hogy megcsalom.

- Csak igy elvontan határozta el? Vagy megállapodott abban is, hogy kivel csal meg?

- Ugy képzeltem, hogy komolyan megszerettem valakit. Csak tizenhatéves lánykoromban volt bennem annyi rajongás, mint akkor; éjjel-nappal mindig arra az egy emberre gondoltam, aki az én szememben maga volt a tökéletesség. Nem volt szép férfi, de a jóság, a szelidség, a szeméből kisugárzó gyöngéd szeretet az én szememben különbbé tette, mint valamennyit... Azt hiszem, csak egyetlen szavába került volna, hogy a zsilvölgyi kastélyból megszöktessen...

- És ki volt ez a csodaember?

A matróna csöndesen bólintott.

- Nem találja ki? Bodrogi volt, a csuf Bodrogi, a maga legbizalmasabb barátja...

Az öreg ur oly ijedt mozdulatot tett, mintha nem hosszu harminc év, hanem csak egy-két rövid nap telt volna el a Bodrogi látogatásai óta.

- Simi? Hogy Simibe komolyan szerelmes volt? Maga most csak bolonddá tartja a vén urát...

- Dehogy tartom, - az a szerelem komolyabb volt, mint magam is hittem. Bodrogiban épp az ellentétét találtam meg mindannak, amiért magát annyira meggyülöltem; amig maga más mulatságok után futkosott, ő csöndesen itt ült az oldalam mellett, amig magát a legszelidebb szó is idegessé tette, ő a leggonoszabb szeszélyeimért is hálás és ragaszkodó volt... Oly jósá­gos, hü és odaadó volt hozzám, mint egy kutya... Most már kinevethet, de akkor azt hittem, hogy Simi az igazi férfiideál... Szelid, türelmes, hüséges, - még a nagy foga, az esetlensége, a kuszált körszakálla is tetszett... Ha azon az őszi délutánon ugy nem viselkedik, mint a bibliai József...

- Hát volt egy novellisztikus őszi délutánjuk is?

- Októberben volt, a pusztuló kertben jártunk, amig maga a cimboráival vadászott... A jó Isten tudja, hogyan történt: nekem az őszi verőfény elfacsarta a szivemet, ugy éreztem, hogy magam is elpusztulok a természettel együtt, mely még utoljára édesen rám mosolygott... Egy fának dőltem és akaratlanul sirni kezdtem... Simi előbb ijedten rám nézett, aztán közelebb jött és remegve kérdezte: „Mi baja?” Semmit se szóltam, de még hevesebb zokogásba törtem ki. Ő ijedten elhallgatott, majd gyöngéden megsimogatta a hajamat: „Valami rossz dolog történt magával? Valami nagy bánata van? Mondja meg, hátha segithetünk a bajon!” A kezem a vállára tettem s a könyes szememet hirtelen ráforditottam. „Szeret? Igazán szeret egy kissé?” kérdeztem tőle, amig a szivem oly hevesen dobogott, hogy azt hittem, a következő percben elájulok. A Simi arca egyszerre hófehérré lett, a kezét lebocsátotta, majd pár lépésnyire eltávozott tőlem. Sokáig gondolkodott, majd sápadtan visszatért s igy szólott: „Asszonyom, én nem azon férfiak közül való vagyok, akik az efajta komédiákhoz alkalmasak. Keressen ki más valakit a tréfáihoz, - én az ilyesmire már öreg és cinikus vagyok. Tudom, hogy szereti az urát s hogy velem most gyerekes tréfát üz, - de biztositom, hogy félreismert és nem fog kinevetni”. Ezzel köszönt és távozott a kertajtón át. Én bizonyos vagyok benne, hogy Simi nem vette tréfának a kérdésemet - aki tréfál, az nem sir, mint én, - de nem akarta, hogy valamikor piruljak e jelenetért. Akkor is gyöngéd és lemondó volt, mint mindig, amióta megismertem. Később persze egészen elmaradt tőlünk s mivel a rossz szellem magából is kiköltözött, rájöttem, hogy mégse tudnám megcsalni. De ha Simi akkor nem viselkedik ugy, mint egy igazi hős...

Az öreg ur kezet csókolt a feleségének, megitta a borát, aztán karonfogva elindultak a fogadó­juk felé. A Galeria Umberto előtt, ahol még mindig friss élet pezsgett, Takács elgondolkozva igy szólott:

- Ugy látszik, minden férjnek egy a sorsa: ott áll őrt, ahol nincs szükség a védekezésre s a veszélyes pontokat együgyüen védelem nélkül hagyja... Még nekem aránylag szerencsém volt, mert az ellenség nagylelküen visszavonult...