KATA REGÉNYEI.

A fürdőben összetalálkoztam egy régi iskolatársammal, Molnár Gyurkával, aki a gimná­zium­ban hires volt a csinytevéseiről, de később a legcsöndesebb nyárspolgárrá lett. Már egyetemi polgár korában egész nap a hónapos szobájában pipázott és a legviharosabb időben is megőrizte a keleti hidegvérét. Mióta nem láttam, meghizott és főjegyzővé lett a vármegyénél.

- Szervusz! - mondta olyan hangon, mintha csak az imént váltunk volna el egymástól a rendes kávéházi asztalunknál.

Betértünk egy pohár konyakra a kávéházba, s Gyurka elmondott egyet-mást az életéből, többek közt azt is, hogy öt évvel ezelőtt feleségül vette a megyei alispán leányát.

- Igen jó asszony, - mondta, - csak az a hibája, hogy a kolostorban mindenféle regényes hajlamot neveltek a lelkébe. Egyébként délben meg fogsz ismerkedni vele, mert remélem, hogy velünk ebédelsz.

Délben az uszodai hideg fürdő után, mikor a kis parti hajót kötelességszerüleg megvártuk, Gyurka bemutatott a feleségének, aki fáradtan ült egy öblös kosárpad mélyében, mig előtte egy pelyhesállu fiatalember hajlongott.

- Engedd meg, szivem, hogy Pap Lacit, a legjobb gyerekkori pajtásomat bemutassam neked. Ez a csinos fiu pedig Gál huszárhadnagy, a szomszédos tamásfalvi garnizonból...

Együtt ebédeltünk, a saccoba öltözött huszárhadnagy a szép asszony mellett ült (a jó Isten tudja, hogy mit sugdoshattak örökösen?), Gyurka vélem koccintgatott a régi jó idők emlékére, csak néha fordult oda a feleségéhez, mikor bort kellett önteni az asszony poharába, vagy valami pikáns ételt ajánlott neki. Egyébként abszolute nem vett tudomást arról, hogy a feleségének egy fiatal uriemberrel titkai vannak.

- Igaz is, - mondta az ebéd végén, - délután velünk fogsz jönni a tamáshegyi kirándulásra. A hegy csucsáról pompás kilátás nyilik az egész vármegyére, esetleg még a bakonybéli apátság tornyát is megláthatjuk...

Nem kérdeztem, hogy mire lesz jó, ha a bakonybéli apátság tornyát meglátjuk, hanem szive­sen elfogadtam a meghivást s négy után ott vártam az egész társaságot a kávéházi terrászon. Vagy tiz-tizenkét tagból álló karaván vetődött össze: a fürdőbiztos, két-három fiatal leány, az öreg doktor, Gyurkáék, a hadnagy, két matrózsipkás uriember, meg a leányok édesmamái. Molnár Gyurkáné fehér csipkés ruhát viselt, melyből hófehéren csillogott ki gyönyörü válla, mig karcsu dereka lomhán, kényeskedve hajladozott a zöld platánok között, mikor a Karolina-udvar felől a hadnaggyal beszélgetve a kávéház felé jött.

- Pompás asszony, - szóltam az urához, aki az egyik süldőleánnyal beszélgetett.

Gyurka elégült pillantást vetett e fölfedezésre, aztán nyájasan belémkarolt, amig a kivándorló karaván a majorság mellett fölkanyargó hegyi ösvényen megindult.

- Hála Istennek, meg vagyok elégedve a sorsommal. Mintafeleségem van, akit az ilyen magunk­fajta öreg korhely meg se érdemel a jó Istentől. Annyira hű, egyszerü és jólelkü, hogy az egyetlen gyöngeségét szivesen megbocsátja neki az ember...

- Hát gyöngesége is van? - kérdeztem csodálkozva.

Gyurka nem válaszolhatott a kérdésemre, mert az öreg doktor megvárta a Kal József apát urról elnevezett pihenőnél, s karonfogva magával vitte a hegyi ösvényen. Én a fürdőbiztossal csevegve haladtam fölfelé a Tamás-hegy bokrai közt, tele tüdővel sziva magamba a pompás levegőt, mely a tó felől ideáradt. Édes nyári délután volt, a nap sugarai eltompultak a zöld falombok koronájában; az erdő mélyéről madárfütty hangzott felénk, távolról idáig hangzott a zuhatag egyhangu, álomba ringató muzsikája. Még az előző estén a budapesti kioszk akácfái alatt szivtam szalmaszálon a hideg narancslevet s most ugy éreztem, mintha ezer mérföldnyire volna tőlem a divatos kultura.

A villamos kocsik lármáját a mohos eperfák susogása váltotta föl, egy lombhasadékon át idáig kéklettek a napsugárban fürdő tó habjai. Látszólag a fürdőbiztos anekdotáira figyeltem, de bensőleg ezt gondoltam magamban: Mily ostobaság négyemeletes bérpalotákban lakni, mikor zugó erdők, kopogó harkályok, s nagybajuszu, komoly cincérek is vannak e nyomorult föld­tekén... Mikor az egyik kanyarodónál utolértük Molnár Gyurkánét, kedvtelve néztem végig megint a szép asszony gyönyörü alakján.

- Ritkán láttam ilyen kivánatos fiatal asszonyt, - szóltam a fürdőbiztoshoz.

Gyurits ur fitymálva huzta félre a száját.

- Szép, szép, de azért nem nagyon örülnék, ha én lennék a Gyurka helyében. Azaz, hogy néha, nem mondom, ugy huszonnégy órára, de állandóan: attól mentsen meg a jó Isten minden becsületes hazafit...

- Miért haragszik rá?

- Haragról, kedves barátom, szó sincs. Elvégre nem én vagyok az ura és igy semmi közöm ahhoz, hogy őnagysága miképpen viselkedik? Én tőlem ugyan azzal kacérkodhatik, aki neki tetszik...

- Hát kacér?

- Oh, maga kis nebántsvirág, hát én tőlem kérdi? Nézze csak meg, hogy susog azzal a tejfeles­száju suhanccal, aki az oldala mellett kullog...

A Gyurka felesége csakugyan nem annak a mintaasszonynak a benyomását tette rám, akinek az imént az ura jellemezte. Keztyüs kezét a hadnagy karjai alá füzte s kipirult arccal, ragyogó szemmel hallgatta a sok titkot, amit a fiatalember a fülébe sugott. A magányosan haladó pár nem is vett tudomást a társaság többi tagjáról, egymáshoz huzódva, bizalmas beszélgetés közt haladtak fölfelé a hegyi uton, miközben Gyurkáné olykor a szerelmes asszonyok csodálkozó, feddő és mégis boldog pillantásával szögezte a szemét a kisérője arcára. Ha én vagyok a férje, ugyancsak nem nézem a különös idillt, de Gyurka közömbösen csevegett az öreg doktorral a Dunántul klimatikus viszonyairól.

Másfélórai gyaloglás után szerencsésen feljutottunk a hegy ormára; a szobaleányok kicso­magolták az uzsonnakosarakat, a leányok az isteni kilátásban gyönyörködtek, a doktor fehér csontbotjával a nyugati hegyláncok felé mutatott, amelyeknek aljában állitólag látni lehetett a bakonybéli apátság tornyát, bár én nem igen láttam mást, mint néhány sötétben kéklő hegy­pupot.

Amig a szobalányok a rögtönzött uzsonnával foglalatoskodtak, a társaság hangos lárma közt oszlott szét a hegyormot boritó fák között. A bakfisok hancurozva kergették egymást, a matrózsipkás urak komoly arccal udvaroltak a mamáknak, a doktor és a fürdőbiztos szivarszó mellett gyönyörködtek a kilátás szépségeiben. Negyedóra, vagy talán félóra is eltelt, amikor az uzsonnát végre föltálalták a buja pázsitra (még fagylalt és tea is akadt másfélezer méternyire a tenger szine fölött) s az egyik balatoni tengernagy hangos kürtszóval hivta össze a szerte­csatangoló kirándulókat.

A leányok kipirult arccal kerültek elő a sürüségből, az öreg urak is letelepedtek a kövér füre, a mamák kacérkodva dültek hátra a földre teritett plaideken, csak Gyurkáné meg a hadnagy tüntek el valahol a titokzatosan susogó fák között. Az egyik admirális (Csepely telekkönyv­­vezető) több izben belefujt a havasi kürtjébe, de a szép asszony, ugy látszik, nem reagált a hivásra. Szeniczeyné, az egyik fiatal mama, gunyosan félrehuzta a kicsiny száját.

- Vajjon nem történt-e valami baj a kedves nejével?

A leányok vihogva lökdösték egymást, Bossányiné pedig (a másik mama) szende ártatlan­sággal jegyezte meg:

- Oh, nem kell tartani semmitől... Hiszen Gál hadnagy is vele van...

Gyurka nyugodtan szivta a cigarettáját (Istenem, hát csakugyan ily ostobák a férjek?) s öntelt mosollyal szólott hozzám:

- Gyere, hajszoljuk föl a szökevényeket... Bizonyosan ott lesznek valahol a Kinizsi vára mellett...

A hegyorom tulsó felén egy fekete váromladék állott; a Mátyás király hires hadvezére valaha a balatonmelléki hegy csucsáról indult ki diadalmas csatáira. A romokat törpefenyők és mogyoróbokrok szegélyezték; egy hasadékon át látni lehetett a félig beomlott kapuboltozatot, melynek köveit egykor a Kinizsi paripája taposta. Mikor az omladékhoz közel értünk, susogás hangja ütötte meg a fülünket, de Gyurka óvatosan intett a mutatóujjával:

- Vigyázz, - susogta, - nehogy hirtelen meglepjük őket... Előbb köhögni fogunk, hogy jövete­lünket észrevegyék...

Pillantásom e percben a Kinizsi várának kapuboltjára esett s majd föl nem kiáltottam a rémü­lettől... A szép asszony ragyogó szemmel ült egy mohos kövön s napernyőjével álmodozva ütögetett egy kénsárga farkasvirágot. A lábainál ott hevert a hadnagy s kipirulva csókolgatta a Gyurkáné hófehér kezét. Megdöbbenve néztem a barátom arcába (nagy egek, mi fog itt történ­ni a következő pillanatban!), de a Gyurka arcáról a különös látványra se tünt el az előbbi mosolygás.

Megfogta a kezemet, kissé hátrahuzott, aztán a szemével csiptetve, hangosan igy szólott:

- Fogadni mernék, hogy itt lesznek valahol... Katának már régi óhajtása, hogy a Kinizsi-várat megnézze...

A hadnagy hirtelen felugrott s mire egy-két perc mulva beléptünk a várudvarra, a szép asszony már illedelmes távolban állt az udvarlójától... Gál közömbös arccal beszélt neki valamit a régi épitkezésekről s bennünket megpillantva, képmutató egyszerüséggel szólott:

- A nagyságos asszony minden áron látni akarta a Kinizsi vércsefészkét... Hiába figyelmez­tettem, hogy lekésünk az uzsonnáról.

Gyurkáné is meglepetve fordult felénk, s boldogan szaladt a tréfásan fenyegetőző ura karjába.

- Félt, ugy-e, édes, hogy elvesztem! Nem kell aggódni, ha elvinnének is, visszahoznak...

Molnár gyöngéden megsimogatta a felesége rózsás arcát, aztán apailag igy szólott hozzá:

- Menjetek előre, még valami beszédem van Lászlóval... De jó lesz sietni, mert nem kapunk mást csak csirkecsontot...

Az asszony forró pillantással nézett az urára, aztán szófogadóan előresietett a hadnagygyal. Még vissza-visszanézett egypárszor (szerelmesen, csókot intve az egyik ujjával), aztán eltünt a tulsó oldalra vezető gyalogösvényen...

Mi volt ez? Ugy éreztem, mintha csak álmomban láttam volna a furcsa jelenetet, - az egész történet érthetetlen, szinte megdöbbentő volt! Miért nem akarta Gyurka, hogy a felesége észrevegye? Ha szereti, hogy türheti el, hogy egy idegen férfi a kezét csókolgassa? Miért nézett vissza reá a szép asszony olyan szerelmesen? Kérdőleg pillantottam a barátom arcába, de még mielőtt szólhattam volna, Gyurka a vállamra tette a kezét.

- Nem érted, ugy-e? - kérdezte mosolyogva.

- Őszintén szólva, nem.

- Édes fiam, normális asszony épp oly kevés van a világon, mint normális észjárásu poéta. Kata a legédesebb teremtés a föld kerekségén, de neki is megvan a maga bogara. Az a bogara, hogy én nem tudom megérteni a lelkét. Minthogy nincs egyéb dolga, hát egy olyan férfiről ál­modik, aki épp olyan gyöngéd, épp olyan költői, mint ő. Ha sokáig egyedül vagyunk, ked­vet­­­len és lehangolt, mert prózai és közönséges lénynek tart. Ilyenkor a regénybeli férfiideál jár az eszében, aki sárkányokat öl és pamutot gombolyit. Minden uj ismeretség uj reménységet kelt a szivében, hogy végre megtalálja az igazit. De mert alapjában hüséges és korrekt asszony, hát az első kétértelmü szóra visszafordul... Álmodozó kis bolond, aki tulajdonképen minden rosszaságtól irtózik. Az ártatlan kacérkodása az én malmomra hajtja a vizet, mert ha a lelki­ismerete fölébred, csupa gyöngédség és szeretet irántam. Ilyenkor ugy érzi, hogy kárpót­lással tartozik nekem, s két-három hétre ujra átéljük a mézesheteink boldogságát. Érted most már, hogy miért türöm, ha udvarolnak neki? De most jó lesz sietni, mert csakugyan nem kapunk az uzsonnából...

Pár perc mulva ott voltunk a kiránduló társaságnál, amely Katát szemtelen éljenzéssel fogadta. Amig a füben magunk is helyet foglaltunk, egy pillanatig az a kérdés járt a fejemben, vajjon Gyurka nagy szamár-e, vagy nagy filozófus? Az asszonyok pillantásából az látszott, hogy nem tartják filozófusnak.