GRÜNT KIDOBJÁK A SZINHÁZBÓL.

A szintársulatnak rosszul ment a dolga, a megyei fiatalság többet járt a ránk-tamási fürdőbe, mint a hivatalba, a lányos családok falura készülődtek, a diákokat az érettségi vizsga láza és a vakáció örömei izgatták. A tizenhattagu szintársulat egy jószivü vendéglős kegyelméből élt, a primadonna vasárnaponkint még a téli boájában sétálgatott, a hősszerelmes valami furcsa szabásu szinpadi kabátban jelent meg délutánonkint a kávéházban. Az egész társulatot a ke­gyetlen nyomor polipkarjai ölelték, egy ezüstforintos látványosságszámba ment, a szinházban sokszor csak a hat önkéntes tüzoltó nézte végig a szomoru előadást. A szegény szinészek négy hét óta becsületszóra játszották a kalabriászt, a direktorné bezálogositotta a gyémánt-melltüjét, mellyel a sajó-szentpéteri nőegyesület megajándékozta. Pataky, a vén direktor, aki állitólag főhadnagy volt a szabadságháboruban, néha borotválatlanul játszotta el a Tiborcot és a párisi rongyszedőt... A megpróbáltatás nehéz napjai borultak a szerencsétlen szintársulatra, már-már ugy volt, hogy a külvárosi korcsmáros is fölmondja a vacsorahitelt, mikor a direktor egy délelőtt gondterhelt ábrázattal hivta félre Csapót, a szinházi titkárt.

- Hallja az ur, - mondta neki sötéten, - gondoljon ki valamit, mert éhenhalunk...

- Ugyan, mi a frányát? - szólott Csapó ur türelmetlenül. - A darabok már nem hatnak, a két énekesnőt hiába veszitjük össze, mert a diákoknak most más dolguk van, minthogy a prima­donnáért lelkesedjenek... Vendégszereplésre nem telik, mert annyi pénzünk sincs, hogy Fedák kisasszonyt a vasutról behozhassuk... Mi az ördögöt gondoljak hát ki?... Ha csak azt nem hir­detjük, hogy nyilt jelenés közben agyonlövöm magamat, másképp alig csőditünk be huszonöt forint áru publikumot..

- Mennyi ma a bevétel?

- Ma? Kerekszámban egy forint és husz krajcár.

- Hallja az ur, - szólt Pataky János habozva, - mit szólna ahhoz, ha ujra megülném a jubileu­mo­mat?

- A jubileumát? Azt hiszi, hogy törődnek ezek a maga szinészkedésével?

- Ebugattát, hogy az ördögbe ne törődnének... Minden igaz magyar ember lelkesül a nemzet meg­rokkant napszámosaiért... Ha kiirjuk, hogy most lesz ötven éve annak, hogy a szinpadra léptem...

- A szinháza épp oly üres marad, mint ma este... Különben hányadszor üli meg az ötvenéves jubileumát?

- Számlálta ám a manó, nem én! A jubileum eddig minden kis városban beütött, csak a nyo­morult oláhok nem lelkesedtek ugy, ahogy illett volna... Husz-huszonöt forint bizonyosan csöppen és végre ez a summácska is valami!...

Csapó közömbösen vállat vont.

- Én miattam jubilálhat, csak meg ne bánja... Május végén már nem lelkesednek a kis­város­ban... Még a nagy szinlapok árát se veszi be, - és a garderobe-ját ugy itt fogják, mint a karika­csapás... Jubiláljon olyankor, amikor hó esik...

- Az ur ki fogja nyomatni a szinlapokat, - szólott a vén direktor szárazon, - a többivel pedig nem törődik...

Csapó tehát kinyomatta a szinlapokat, melyek vastag betükkel hirdették, hogy Sz. Pataky János, a veterán szinigazgató, junius 2-án fogja megülni ama nap fordulóját, amelyen ötven évvel ezelőtt Miskolcon a szinpadra lépett. Maga Sz. Pataky János a helyi lap tárcájában ismét teljes szövegében kiadta a borongós visszaemlékezést, melyet három év óta mindig közöltetni szokott, amikor a jubileumát megülte. A tárca, hangulatos bevezetés után, mindeneknek tud­­tára adta, hogy Sz. Pataky János vagyonos gentry-családból származott s édesapja határozott óhajtása ellenére hagyta ott a sárospataki liceumot. Az öreg Pataky négylovas kocsin járt föl a lublói fürdőbe, a fia sokszor négy hétig is szalonnán élt, hogy a szinmüvészet géniuszát szolgálhassa. De a nyomor nem ölte ki lelkéből az ideált, nyugodtan türte, hogy előkelő csa­­ládja kitagadja, mig ő a félszerekben és kocsiszinekben játszotta Bánk bánt és Lear királyt... Negyvennégyben együtt szinészkedett Petőfi Sándorral, sőt három hónapig együtt is lakott vele egy sötét udvari szobában... A költő ekkor sirva mondta el müvésztársának, hogy később a csata mezején fog elhullani, „mert Petőfi - irta Sz. Pataky János - már előre megérezte a negyvennyolcas forradalom szelét.” Az ifju szinészt később lelkesen ünnepelték, Arad, Miskolc, Kecskemét, Kolozsvár, Székesfehérvár, Veszprém, Szombathely, Sopron virággal és ajándékkal halmozta el, lovait több izben kifogták. És Alrigde pedig egy alkalommal kijelen­tette, hogy csupán Sz. Pataky Jánost ismerte el magához méltó müvésznek... „Szép napokat láttam - fejezte be a veterán szinész tárcáját - nem kis sikerekben és diadalokban volt részem, s lám, mégis odajutottam öreg napjaimra, hogy a száraz kenyérért is viaskodnom kell. De én mégis boldog vagyok, hogy ötvenéves jubileumomat e derék magyar város lelkes falai közt ünnepelhetem.”

A szerkesztő csillag alatt megjegyezte, hogy a Tamásvár és Vidéke szintén boldognak érzi magát, amiért a veterán szinmüvész gyönyörü cikkét ő hozhatja először nyilvánosságra. „Hinni akarjuk, - irta a szerkesztőség - hogy a szinház zsufolásig megtelend Tamásvár derék értelmiségével s az öreg müvész a lelkes közönség tapsaival füszerezheti sótalan kenyerét. Vederemo.”

- Hol van a koszoru? - kérdezte az ünnepelt direktor, a jubileumi előadás reggelén.

- Ugy gondolom, hogy a spájzba tettük, mikor eljöttünk, - mondotta Sz. Pataky Róza asszony, a társulat primadonnája.

Kikeresték a müvirágokból készült koszorut, mely poros és vedlett volt már a régiségtől s melyet immár huszonkétszer, vagy huszonháromszor nyujtottak föl az ünnepeltnek a zene­karból. A koszoru nem volt már mutatós, drótlevelei összezsugorodtak a nedves spájzban, fehér müvirágai megsárgultak, - s a direktor keserü mosollyal dörmögte:

- A jubiláris előadáshoz uj koszorut kéne csináltatni, de hol vegyen az ember tizenöt avagy husz pengőt?... Óh, hazám, hazám - mily keserves a te napszámosaid élete!...

A primadonna kissé megtisztogatta az ura koszoruját s szomoruan tette le az ócska jószágot az ebédlő asztalára.

- Mi lesz a tiszteletajándékkal, - kérdezte busan a vén szinésztől, - a melltüt és az ezüst evő­eszközöket nem adhatjuk át, mert mindkettő öt hét óta zálogban van...

Sz. Pataky János pokolian fölkacagott:

- Haha, ezért küzködtem, ezért dolgoztam ötven évig!... Egyébiránt (folytatta szelidebben), menj el Steinerhez, a zálogoshoz, hátha kiadja egy estére a holmikat...

*

Félhét. Az önkéntes tüzoltók erős léptekkel robognak be a szinpadra és a nézőtérre. Mózes helyet foglal a pénztár mellett, Raksányi, a sánta szabó, aki esténkint a jegyszedői méltóságot tölti be, szorgoskodva föl s alá jár a székek közt. Miska fölgyujtja a petróleumlámpákat, mi­­közben a karzat lépcsőin dobogva halad fölfelé néhány szakácsné és iparoslegény. A zenekar - mely teljes létszámában négy jóétvágyu fiuból áll - hangosan cincogni kezd s a teremben a festék és petróleum különös illata terjeng...

A kulisszák mögött eleven élet folyik. Csapó a kellékeket rendezi, az ünnepelt alsónadrágban pöröl a becsipett bonvivanttal, egy asztalon a melltü és az evőeszközök etuije, melyet a ke­gyetlen Steiner nagy rimánkodásra átengedett az előadás végéig, de azzal a világos kikötéssel, hogy ő családjával együtt helyet kap az első sorban, mig egy megbizható embere őrködni fog a szinpadon... Az első vendégek csakugyan ők hatan: Steiner, a felesége és a négy gyermek... Ők hangosan foglalnak helyet a támlásszékeken, a várható szellemi élvezet jóleső és kellemes reményében... Később még többen is megjelentek a homályos nézőtéren: Hupka, a káptalan agglegény-ügyvédje, két varrókisasszony, - aki a direktorné toalettjeit igazitja - Schafarik ur és neje (a direktor házigazdái), majd néhány diák és boltoslegény... Az első és második sor meg­telik valahogy, de a többiről szomoruan merednek föl a szinpadra a cédulák fekete számai... Maga ur, a sugó, öt perccel félhét előtt pihegve hirülhozza:

- Mindössze hét forint hatvan krajcár...

Az óramutató lassankint eléri a hét órát, de több vendég nem jelenik meg a nézőtéren. Csapó hangtalanul kémlelődik ki a leslyukon, mindegyre csak Steinert, Steinernét, Kupkát, Schafarikékat és a lármázó gyermekeket látja... A hét forint ötven krajcár egy fillérrel sem szaporodik és az ünnepelt, aki időközben bekente magát mastix-szal, keserüen fölkacag:

- Nyomorultak!... Ötven év!... Ezért dolgoztam, ezért vesződtem, hogy... Inkább kapáltam és kaszáltam volna...

A várakozást meghosszabbitják tiz perccel, - de Raksányinak, a jegyszedőnek semmi dolga többé... Már negyednyolc, a mutató már a félhez is veszedelmesen közeledik, - a nézőtérről még mindig csak a Steiner-gyerekek rakoncátlan lármája hallatszik föl... Végre itt az ideje, hogy az előadást megkezdjék; Sz. Pataky János sötét ábrázattal ballag ki az öltözőből a szin­padra... A vad ember dühösen néz körül s eközben hirtelen megpillantja Grün urat, aki a mell­tüt és az evőeszközöket őrzi.

- Mit keres itt? - förmed a kis mosolygó emberkére.

Grün ur alázatosan vigyorog.

- A holmik miatt... a zálogházból... a Steiner ur üzletéből... Előadás után én fogom visszavinni az ékszereket a Steiner ur lakására...

Sz. Pataky János oroszlánként kapja föl a fejét, egy pillanatig félelmetesen nézi az alacsony Grünt, aki ijedten meglapul... Majd egy mozdulattal összekapja az ékszerész tokot, az ezüst­nemüek fekete bőrtokját s a kicsiny ember lábához lóditja... És a Duval Armand lesujtó pózával dörgi a szerencsétlen Grün fülébe:

- Itt van... minden itt van... vigye... És a gazdája öt perc alatt pereputtyostul takarodjék, mert különben, becsületemre mondom, hogy pórul jár...