AZ ÖNGYILKOS.

A társaság, mely csupa előkelő és megállapodott uriemberből áll, éjfélfelé fiakkereken hajtat be a budai korcsmából a városba. Vagy nyolcan vannak: egy százezer korona évi jövedelem­mel biró bankigazgató, egy udvari-tanácsos-képviselő, aki a bankban igazgatósági tag s né­hány szalmaözvegy, aki megengedheti magának azt a fényüzést, hogy a családját Blanken­­berghába, Ostendébe, Svinemündébe küldje. Jókedvüek és kissé korállják még a lefekvést.

A BANKIGAZGATÓ: Tudjátok mit, urak? Gyertek föl hozzám egy szivarra, az inasom kitünő bowle-t készit.

AZ UDVARI TANÁCSOS: Éjfél után is fogadsz?

A BANKIGAZGATÓ: Az olyan agglegény-háztartásban, mint az enyém... Az inasom mindig el van készülve a vendégre...

AZ EGYIK SZALMAÖZVEGY: De nem férfi-vendégre...

A BANKIGAZGATÓ: Oh, te nagyon jó véleménynyel vagy rólam! Biztositlak, hogy optimis­ta vagy! (A kocsishoz.) Sándor, haza!

A KOCSIS (snájdig galoppban bekanyarodik a Dunapartra. A többi kocsi utána).

A fiakkerek megállnak a bankigazgató dunaparti háza előtt. A házmester, aki kaput nyit, szin­te babonás tisztelettel köszönti a társaságot s előresiet az üveges csarnokba, hogy az inasnak csöngessen. Pár pillanat mulva a fejedelmi lakás fényárban uszik s a két inas oly frissen sürög-forog, mintha nem is most ébredt volna föl az álmából.

A BANKIGAZGATÓ (fölnyitja a szivaros asztalt, melynek rekeszeiben a kanonok-cingulusos havannák s a hüvelykujjvastagságu egyiptomi cigaretták beláthatatlan tömege sorakozik egymás mellé): Parancsoljatok, urak, szivart vagy cigarettát...

AZ INASOK (ezüstből készült jegesvödröket cipelnek elő).

AZ UDVARI TANÁCSOS: Az isten tudja, hogy van: ilyenkor nyáron akár végképp elszok­nám az alvástól. Otthon néha addig pepecselek az iróasztal mellett, amig rám nem virrad... A nyári alvás egyáltalában csak rossz szokás: a természet talán nem is kivánja a szervezettől, hogy juliusban pihenjen...

ELSŐ SZALMAÖZVEGY: Nekem mindig fáj másnap a derekam, ha tizenegy után kerülök az ágyba.

MÁSODIK SZALMAÖZVEGY: Na, akkor mostanában sokat fájhat a derekad.

ELSŐ SZALMAÖZVEGY: De esküszöm, hogy szeptemberben kipihenem magam. Jaj, de jókat fogok aludni! (Kéjesen nyujtózkodik.)

A BANKIGAZGATÓ: Urak, parancsoljatok a bowleból. Ha valaki netalán jeges teát akar...

Mindenki élvezettel szürcsöli a pompás, hideg italt, amelyben vörös szamócaszemek usz­kál­nak. Néhányan a kártyaasztal mellé telepednek, hogy mámoros jókedvükben kifosztogassák egymást. Senkise törődik a pénzzel, hát igen jól mulatnak.

AZ UDVARI TANÁCSOS (kinéz a nyitott ablakon): Milyen gyönyörü éjszaka! Nézzétek a Dunát s a százféle lángnüánszot, ami a sötét vizben visszatükröződik. Azt mondom nektek urak, hogy Budapestnél szebb város az egész földkerekségén sincs. Mi persze, akik mindig itt vagyunk, nem tudjuk méltányolni... Ezért a látványért, ha például Svédországban lenne, mind­nyájan szivesen megtennénk vagy ezer kilométert...

A BANKIGAZGATÓ: Nézz csak arra Promontor felé, ahol azok a vöröses tüzpontok látsza­nak!

ELSŐ SZALMAÖZVEGY (ledől egy karosszékbe): Jaj de finomakat fogok aludni szeptem­ber­­ben!

A Duna felől a nyitott ablakon át egyszerre hangos lárma hallatszik be. Néhányan össze-vissza kiabálnak s egy borizü hang megszólal: Tot svimt a’! A parton állók magukból kikelve mutogatnak a sötét folyam felé.

- Ott merült föl, ni!

- Százszor megfullad, amig kihuzzák!

- Oldozzák hát meg már azt a csónakot!

Két ember beleül a csónakba s a viz közepe felé evez. A többiek még jobban kiabálnak.

AZ UDVARI TANÁCSOS: Valaki beleugrott a Dunába!

A KÁRTYÁZÓK (fölugrálnak): Hol?

AZ UDVARI TANÁCSOS: Ott mennek már a csáklyások a csónakon! Ni, csak, most bukkan föl a viz alól! Szent isten, hogy kalimpál a kezével, lábával.

A BANKIGAZGATÓ: Mingyárt megcsipik.

MÁSODIK SZALMAÖZVEGY: Bravó! Ugy kihalászták, mint valami pontyot. Már jön a csónak kifelé.

ELSŐ SZALMAÖZVEGY: Szegény ördög! Vajjon miért akart öngyilkos lenni?

A BANKIGAZGATÓ (a részvét hirtelen rohamától elfogva): Ha meggondoljuk, hogy akad­nak szerencsétlenek, akik talán az életüktől is megundorodnak, amig másoknak nincs annyi idejük, hogy minden kinálkozó élvezetet kihasználjanak...

AZ UDVARI TANÁCSOS: Azt mondom nektek, urak, hogy sok rettenetes nyomor van a világon, amiről a legtöbben nem is tudunk! Micsoda borzalmas lelkiállapot lehet az, amelyik egy embert az édes, szép juliusi éjszakán a halálba kerget. Mikor odafönn a csillagok ragyog­nak, szép és könnyelmü asszonyok mosolyogva csábitják magukhoz a férfiakat: ilyenkor a hideg, piszkos, sötét viz mélye, brrr! Azt mondom nektek, urak, hogy vétkezünk, amikor ilyen jól érezzük magunkat!

A BANKIGAZGATÓ (habozva): Van egy ötletem. Leküldöm az inast és megüzenem a rendőröknek, hogy hozzák ide azt a szegény, kihalászott fickót. Itt van cognac és puha kanapé s amig fölhozzák, telefonálok a professzoromért.

ELSŐ SZALMAÖZVEGY: Ez szép gondolat!

AZ UDVARI TANÁCSOS: Meg kell tenni!

A BANKIGAZGATÓ (az inashoz): Sándor, le fogsz menni a partra és megmondod a rendőr­nek, hogy azt a szerencsétlen embert hozzák ide. Itt bizonyosan gyorsabban magához térithetjük. Lajos, te pedig telefonálsz Ruzsényi tanár urnak, hogy rögtön kéretem.

Az inasok távoznak, hogy a parancsot teljesitsék. Az urak az ablakon át nézik, amint az öngyilkost saroglyára fektetik s négy markos ember elhozza a bankigazgató lakására. Gyorsan lefektetik az öltözőszoba divánjára, egy aranysipkás mentő fölgombolja a kabátját, egy másik mesterséges lélegzést végeztet vele. A társaság sápadtan és hallgatva állja körül a divánt.

Az öngyilkos 35-40 év körüli férfiu, kopott elegánciával öltözve, züllött gérokkjáról még mindig csöpög a viz. Deresedő haja sárosan tapad a homlokára. Igen halavány s vagy öt percig teljesen mozdulatlan.

Épp amikor gyöngén lélegzeni kezd, érkezik meg kocsin Ruzsényi professzor. A mentők mély meghajlással köszöntik az országos nevü tanárt, aki kezet fog az urakkal, néhány tréfás megjegyzést tesz, aztán gyémántgyürüs, jól ápolt kezét az alélt ember szivére helyezi.

A TANÁR: Mindjárt magához tér. A hideg fürdő nem ártott meg neki. (Az öngyilkoshoz.) Jó reggelt, tisztelt barátom, jó reggelt!

AZ ORVOSNÖVENDÉKEK (kötelességszerüleg nevetnek).

AZ ÖNGYILKOS (lassan fölnyitja a szemét s ugy néz körül, mintha a gondolatai ezer mért­föld­nyire lennének innen. Tekintetét végighordozza az urakon, majd valami fájdalmas vonag­­lás vonul végig az arcán).

A BANKIGAZGATÓ (gyöngéden): Na, jobban van?

AZ ÖNGYILKOS (semmit se válaszol, csak gyermekes ijedelemmel néz körül).

AZ UDVARI TANÁCSOS: Édes barátom, térjen magához. Egy jó ember házában van, ez pedig az orvostanár ur, aki épp most biztositott bennünket, hogy nem lesz semmi baja. Csak feküdjék nyugodtan és ne gondoljon semmire.

A TANÁR: Félóra mulva akár elhuzathatja a nótáját a cigánnyal.

AZ ORVOSNÖVENDÉKEK (szolgálatkészen földerülnek).

A BANKIGAZGATÓ: Akar egy pohárka cognacot?

AZ ÖNGYILKOS (szó nélkül türi, ahogy az egyik inas cognacot önt a szájába).

ELSŐ SZALMAÖZVEGY: Miért tette ezt? Miért akart megválni az élettől?

AZ ÖNGYILKOS (dideregni kezd): Azt hittem, hogy már vége... és most ujra kezdődik... Oh be szörnyen fázom!...

A BANKIGAZGATÓ: Mi kezdődik ujra?

AZ ÖNGYILKOS: Egy éve, hogy nyomorgunk, azóta, hogy a Hades-től elbocsátottak... Az egyik tárnából kifogyott a szén s az üzem háromnegyed részét beszüntették... Negyven hiva­tal­nokot az ajtó elé tettek... egy éve, hogy nem tudok álláshoz jutni...

AZ UDVARI TANÁCSOS: Milyen hivatala volt a Hades-nél?

AZ ÖNGYILKOS: Levelező voltam... kilencszáz forint fizetéssel és lakáspénzzel... Három hónap óta nem kerestem egy forintot... a feleségem... a porontyom éhezik... Már zsákot is horda­­nék, de azt se lehet... Nem tudom tovább nézni azt a nyomoruságot, nem tudom, jaj, nem tudom... Oh istenem, hogy vacog a fogam...

MIND (megindulva nézik).

A TANÁR: Na, igyék még egy pohár cognacot!

AZ ÖNGYILKOS: Az a szegény, négyhónapos csöppség is éhezik, mert az anyjának nincs teje... Ma este már szinte zöld volt... olyan rémesen zöld, mint az a viz odakünn... (Görcsösen összerázkódik).

A BANKIGAZGATÓ (szeliden megsimogatja az öngyilkos nedves haját)! Ne busoljon, ked­­ves barátom, mától kezdve másképp lesz... Majd holnap jelentkezni fog nálam a Közgazda­­sági Bankban... Jobb állást fog kapni, mint amilyen eddig volt... majd gondoskodom róla, hogy a jövőjüket biztositsák... No, most már legyen nyugodt... ne féljen...

AZ ÖNGYILKOS (lázasan csillogó szemmel nézi a bankigazgatót).

AZ UDVARI TANÁCSOS (bankókat tesz az öngyilkos zsebébe): Addig is, hogy ne legyen minden pénz nélkül...

A TÖBBIEK (a nemeslelküség egy rohamától elfogva, követik az udvari tanácsos példáját).

AZ ÖNGYILKOS (fuldokló zokogásban tör ki): Oh istenem, istenem...

A BANKIGAZGATÓ: Odakünn állnak a fiakkerek, az egyik majd hazaviszi a családjához... Sándor, el fogod kisérni... és utközben vásárolni fogsz egy vendéglőben néhány üveg finom bort s valami jó kis harapni valót, hogy azoknak a szegényeknek is legyen odahaza... Azután holnap jelentkezni fog nálam a bankban...

Az öngyilkos kezet akar csókolni a bankigazgatónak, aki a merényletet szerencsésen elháritja magától. A mentők kocsira segitik a boldogságában ájuldozó embert, az inas részvevően melléje ül. A fiakker elrobog. Mindenki távozik, csak az eredeti társaság marad együtt, meg az orvosprofesszor, aki még rágyujt egy szivarra.

A BANKIGAZGATÓ: Egy embert visszaadtunk az életnek.

AZ UDVARI TANÁCSOS: És milyen boldoggá tettük a szegényt!

ELSŐ SZALMAÖZVEGY: Szivettépő volt, amikor az éhező gyermekéről beszélt!

A TANÁR (néhányat szippant a szivarjából, csöndesen bólogat, aztán mosolyogva megszó­­lal): Boldoggá tették: az igaz. Egy családot megmentettek az életnek, három kicsike lelket visszarántottak a kárhozat széléről, egy kétségbeesett ember szivébe az istenben való bizoda­­­lom balzsamát csöpögtették - véletlenül. Ha nem jut eszükbe, hogy mulatságukat itt folytas­sák, ha vacsora után fáradtak és lefeküsznek, - ez a szerencsétlen talán egy óra mulva ujra megteszi, amiben véletlenül megakadályozták. Megesett rajta a szivük, mert - talán először életükben - szemtől-szembe találkoztak az igazi, a félelmetes nyomorral. Ha véletlenül csak az ujságban olvasnak róla, a szemük unottan siklik át a banális sorokon, anélkül, hogy a szána­­­lomnak csak egy nüánszát is éreznék. Egy nyomorgót boldoggá tettek: ezer és ezer segitség nélkül pusztul el, mert a véletlen nem hozza az utjukba a jókedvük, a részvétük, a sajnál­­kozásra hajló hangulatuk ritka percében. Száz apróbetüs napi hir hasonló tragédiája hidegen hagyja önöket, ez az egy a szivükhöz szólt, mert a valóságban látták. A jótékonyságuknak nincs meg az erkölcsi alapja, mert csak véletlenül, csak uri szeszélyükből tettek jót. Mint mi orvosok mondanók: ez a részvét nem krónikus erény, hanem csak akut roham. És lássák, az a baj, hogy nálunk minden jótékonyság ilyen.

AZ UDVARI TANÁCSOS: A professzor ur pesszimista, mint mindig. Kérdezze meg csak azt a szegény embert, hogy mi a véleménye rólunk?

A TANÁR: Az a szegény ember jól járt, mert véletlenül méltóságtok előtt ugrott a vizbe. De ha az öngyilkossági kisérlete előtt kérte volna meg illusztris házigazdánkat, hogy segitsen rajta, alkalmasint soha sem éri meg azt a szerencsét, hogy az igazgató ur szine elé, a dupla zöld ajtókon belül kerüljön.

AZ UDVARI TANÁCSOS (a tanár vállára üt): Öregem, maga javithatatlan!

ELSŐ SZALMAÖZVEGY (ásitva): Menjünk! Mingyárt hajnalodik.

Mind összeszedelőzködnek és mennek. A kocsik végigrobognak a derengő utcákon.

ELSŐ SZALMAÖZVEGY (bóbiskol): Jaj, de finomakat fogok aludni szeptemberben!