TÖRTÉNET
EGY JÖVENDŐBELI ÁLLAMFÉRFIURÓL.

Képzelj egy reggeliző terrászt a wörthi tó partján, kilátással a csodás kék vizre, mely oly közeli rokonságban áll a mi Balatonunkkal, s melyen félmeztelen, izmos kis lurkók eveznek a délelőtti verőfényben Maria-Wörth felé. A terraszon szalmakalapos, fiatal asszonyok kene­­getik a vajat a körülöttük hancurozó, éhes kis ördögöknek, néhány komoly öregur a frissen érkezett Pester Lloyd estilapját olvassa, egy-két csinos leány, regénynyel és kézimunkával a kezében, vig lármával készülődik a tópartra, ahol a hófehérbe öltözött aranyifjuság már érthe­tő izgatottsággal lebzsel a szellős bazárépület körül. Az uszodából sikoltás és vizcsobo­gás hallatszik a terraszra s a zafiros vizben feltünnek a legelső selyemtrikók. És e sugárzó, élet­vidám, napfénytől fényes, nyári miliőben egy bájos kis teremtés hajol nagy komolyan a levélpapirja fölé s mig arisztokratikusan tüskés betüit szorgalmasan egymás mellé rójja, néha kokett és ingerkedő pillantást vet Középeurópa legcsinosabb férfiára, aki az asztal tulsó sarkán a körmeit fényesiti. A bájos kis teremtés - mint bizonyára kitaláltad már - e sorok szerény irója, a körmeit fényesitő fiatal ur pedig, a saját, esküvel megerősitett vallomása szerint, a földkerekség legboldogabb halandója, aki három nappal ezelőtt a tekintélyes férji méltósággal cserélte föl vigasztalan csavargó életét...

Igen, drágám, már háromnapos asszony vagyok, s nyugodt leányéletem ugy letünt a semmi­ségbe, akár a hófehér leányszoba, a meghatott rokonok s szegény apa vonagló szájaszéle, melynek emléke most is megrikatna még, ha oly végtelenül boldog nem lennék. Életem első felvonása, melynek diszletei egy szürke, esős nagyvárost ábrázoltak, mindörökre véget ért három nappal ezelőtt, s a titokzatos kulisszatologatók, akik földi létünk szintereit berendezik, varázslatos gyorsasággal állitották föl a második felvonás hátsó függönyét és kulisszáit, melyek napfényes kék tavat, kacér nyaralókat, hófehér vizpartot jelképeznek, s ahol statiszták­ként jókedvtől sugárzó, drága, fiatal lányok és strandruhás, fehércipős gavallérok sürgölődnek a nyári délelőtt verőfényében. Vajjon nem széditő gondolat-e, hogy ebben a környezetben a te szegény barátnőd játssza a legfőbb és a legfontosabb szerepet?

Emlékszel még arra az öt percre, amit elutazásom előtt végleg felfordult ebédlőnkben együtt töltöttünk? Meghatva borultál a nyakamba, megesküdtél, hogy sirodig megőrzöd számomra leánykori barátságodat, s fürkésző, talán kissé melankólikus pillantást vetettél csinos utazó­ruhámra, mely a te szemedben a legnagyobb földi boldogságot jelentette. Akkor, ott a szerte­szét heverő ruhák, nászajándékok s csecsebecsék közt egy furcsa vallomást sugtam a füledbe. Ezt sugtam:

- Mondok neked egy axiómát, ami többet ér, mint valamennyi bölcseség, amit a hat felsőben tanultunk. Sőt a doktori diplománál és a százezer koronás hozománynál is többet ér.

- És pedig? - kérdezted csodálkozva.

- Az axióma ez: a férfiak sohase azt a lányt veszik feleségül, aki tetszik nekik, hanem azt, akinek ők tetszenek. Most nincs rá időm, hogy az elméletemet kifejtsem; de mivel nem vagyok irigy teremtés és szivből örülnék a boldogságodnak, hát megigérem, hogy egy hosszu levélben hamarosan el fogom mesélni neked a házasságom történetét.

Mint a régi regényirók mondják, menjünk vissza nyájas olvasóim, hat hónappal arra az időre, mikor Budapest utcáin szibériai hósivatag fehérlett, a fiatal lányok kékrefagyott orral siettek a korcsolyapálya felé s az Andrássy-uton át csengős tarantászok robogtak a kopár liget fái közé. Szegény barátnőd, aki, mint tudod, mindössze nyomorult ötvenezer korona hozományt mondhatott a magáénak a világegyetem mérhetetlen kincseiből, de aki mindennek dacára hat­szobás lakásról, fekete lüszterruhás szobalányról, légfütésről, premierjegyekről és gyémánt diadémokról álmodozott, kissé unatkozó arccal ült egy pompás Munkácsy-utcai villában. A villa egy szerencsés barátnőjének otthona volt, akit az igazságtalan gólya egy bankigazgató és udvari tanácsos házába szállitott tizennyolc évvel ezelőtt. Szerda volt, mikor a Munkácsy-utcai házat jókedvü fiatal lányok kacagása verte föl, a szalonban fölszedték a szőnyegeket, nagy szivarok füstje szállt a pompás ebédlő levegőjébe s a zongorát néha ropogós cigány­muzsika, az ozsonnát pedig amerikai dollárkirályhoz se méltatlan vacsora váltotta föl. Délután hat felé járt az idő, az urak fekete csokra alatt brilliáns mellgombok csillogtak, a mamák viharos érdeklődést szimuláltak a szinház, az irodalom és a művészet iránt, az öregebb gavallérok a serdületlen bakfisok körül settenkedtek, egy inas Luxorból érkezett cigarettákat, két szobalány parfait-t és fagylaltot hordott szét, mikor a század legelegánsabb redingotja a szalon ajtajában megjelent. A redingot-t egy ifju képviselő viselte, aki délelőtt nagy beszédet mondott az alsóházban s most egy negyedórára megjelent a női bájosság e szigetén, hogy az őt megillető hódolatot bezsebelje. Kissé szenvedő, kissé fáradt, kissé szemtelen arccal nézett szét, látszott rajta, hogy nem sokra becsüli az egész gyülekezetet, s szeme megbocsátó mosoly­lyal siklott végig a táncoló párokon, akik e fajta alsórendü mulatságokban még örömet találnak. Hogy imponált volna a sok éretlen lány a komoly politikusnak, aki pár órával ezelőtt még a miniszterelnök kezét szorongatta! Mikor szerény barátnődet az a szerencse érte, hogy a magyar Pittet be mutatták neki, a redingot, a nyakkendőbe szurt gyöngyszem, az aranykeretes csiptető, s a tengeralattjáróra emlékeztető lakktopán gőgösen megcsillogott a lámpák fényé­ben, a hidegen tekintgető, acélszinü szem pedig világosan azt a gondolatot fejezte ki, hogy e földön a fiatal leány a legfölöslegesebb teremtés. Oly szemmellátható volt ez a gondolat, hogy e sorok szerény irója, kicsisége tudatában, bizvást a parkett alá sülyedhetett volna. De nem tette; nyugodtan ott maradt a helyén, kissé elpirult, keztyüs kezecskéjével félresimitotta égő arcáról kenderszinü hajfürtjeit s ezt gondolta magában:

- Oh nagy férfiu, hiába paroláztál délelőtt husz kegyelmes urral, hiába álmodozol a piros bársonyszékről, hiába vágsz olyan tekintélyes arcot, mint egy öreg maharadzsa, három hónap mulva olyan bizonyosan feleségül fogsz venni, mint amilyen bizonyos, hogy ma február hetedike van. Neked, oh szerencsétlen áldozat, még sejtelmed sincs róla, de én akár holnap körül­nézhetek már a pesti villanegyedben, hogy jövendőbeli fészkünket kiszemeljem.

Ne vedd dicsekedésnek, ha rögtön leszögezem, hogy a leendő Bismarck már tiz perc mulva sutbadobta dermesztő jégsarki modorát. Nem tartozom ugyan az elbüvölő jelenségek közé, az alakomon, a tisztességes teint-emen és az intelligens, ibolyakék szememen kivül, melynek egy hizelgő unokabátyám szerint valami bársonyos és csodálatosan megnyugtató hatása van a férfiakra, nem igen van mit hencegnem külső előnyeimmel, de annyit szerénytelenség nélkül megállapithatok, hogy eléggé ismerem az ellenség gyöngéit. A tulzott elragadtatást, a cukor­­dinnye-befőtthöz hasonló kacérságot sohase kultiváltam, jéghideg hercegnői modorommal se akarom elkábitani az udvarlóimat, nem tetszelgek az ugynevezett bájos mosolykirálynő szere­pében, de van egy pillantásom, melylyel mindig csalhatatlan hatást tudok elérni, bár bizvást állithatom, hogy a pillantáshoz való aranyfedezet abszolute nincs meg a szivem trézorjaiban. (Mit szólsz ehhez a hasonlathoz? Nem volna ez méltó Teleszkyhez vagy Popovicshoz is?) Mások is mondták, magam is akárhányszor megállapitottam már a tükörből, hogy ebben a pillantásban minden benne van, ami egy előkelő férfilelket gondolkodóba ejthet: lázas, bár diszkrét érdeklődés, gyermekes kiváncsiság és meghatottság, a figyelemnek valami hizelgő szuperlativusza, mely világosan kifejezi, hogy nem minden Napoleon halt meg annak idején Szent Ilona szigetén. A magyar Bethmann-Hollweg is felült tiz perc mulva ennek a pillan­tás­nak; gőgös diplomata-arca fokozatosan veszitett merevségéből, szemei bámulva és el­ragad­ta­tással néztek rám a csiptető kristályüvegje mögül, s akár hiszed, akár nem, az ötödik, hatodik mondat után letelepedett mellém a zongora mellett álló üres székre. Gondolhatod, hogy intelli­gens arcom szemmelláthatólag kifejezte a boldogságot, mely e nagy megtisztelésre elfogott; de biztos lehetsz róla, hogy az elragadtatás e néma pózában is megőriztem leányos tartóz­­kodásomat. Azt hiszem, gyöngén elpirultam, miközben égnek emelt profilom, mely hizelgőim szerint a connaughi hercegnőére emlékeztet, ragyogott a büszkeségtől és a megelégedéstől. Hazám nagy férfia előbb néma gyönyörüséggel nézte ezt a naiv lelkesedést, aztán egyszerre megnyiltak ékesszólásának zsilipjei. Bizonyos vagyok benne, hogy a képviselőházban távolról se beszélt ekkora inspirációval, kérdezés nélkül elmondta az életrajzát, a családi viszonyát, terveit a közeli és távoli jövőről, megismertetett a reményeivel és az ambicióival, viharosan érdeklődött az izlésem felől, s a hosszu tárgyalást végre azzal a rezümével fejezte be, hogy a fiatal lányok közt is akadnak megértő és intelligens lelkek. Ha azt a szerény, egyszerü és meghatott pillantást, melylyel kijelentését honoráltam, láttad volna, alkalmasint hangosan elkacagtad volna magadat; hiszen szinte istenien komikus volt ez az affektáló legény, aki bennem, a tizenhárompróbás csirkefogóban, a naiv és elszéditett bakfist látta.

A legközelebbi hetek eseményeiről nincs sok mondanivalóm, ezt te, csapongóan dus fantá­ziád­dal, amugy is elképzelheted. Kétszer a jégen, egyszer Gerbeaudnál s egyszer egy ugy­nevezett zenés ozsonnán találkoztunk; mindannyiszor rögtön elöntötte arcomat az a láng, amit legtalálóbban kormányozható pirulásnak lehetne mondani. Kedvesem, meggyőződésből állithatom, hogy az öntudatos pirulás tehetsége sokkal nagyobb ajándék, mint a szépség vagy a gazdagság, s annak a nőnek, akit az istenek ezzel a talentummal megáldottak, sokkal kevesebb félnivalója van a jövőjétől, akár a legelőkelőbb bankigazgatók örökösnőinek. Ha lángbaborult arcomat láttad volna, ha kezem remegését, elfogult beszédemet, csodásan lelkes, szinte rajongó pillantásomat megfigyeled, alkalmasint te is esküt mersz tenni rá, hogy beszámit­hatatlan szerelmessel van dolgod; hogyne gondolt volna hát hasonlót ez a drága, hiu és önbizalomtól duzzadó, nagy csacsi, aki néhány orfeumban töltött esztendő s néhány felületes zsurfecsegés után amugy is abban a tévhitben élt, hogy minden fiatal lánynak a lelkébe lát! Oh szegény, naiv, ostoba uram, mennyivel bonyolultabb egyéniség egy fiatal lány, mint ti, akik oly fensőséggel lenéztek rá!

Február hetedikén Bandi ujabb beszédet mondott a képviselőházban, s én, aki szivből gyülö­lök minden politikát, már tiz óra előtt ott voltam a karzaton. Édesanyám, aki sokkal inkább tisztában van a gyermeke lényével, mint a házában megforduló férfiak, nem zaklatott fölös­leges kérdésekkel, szó nélkül otthagyta a háztartását s francia márkinőnek öltözködve foglalt helyet a kényelmetlen zsöllyében, mely alatt a politika arénája elterül. Én magam oly bájos voltam, mint egy karácsonyi angol baba; de szemem komoly áhitattal pihent a szenzációs csá­szár­kabáton, mely alatt egy értem égő sziv dobogott. Az értem égő sziv gazdája szeszfőzdék­ről, fináncokról és pénzügyi problémákról beszélt, néha krákogott, néha kimerülten ivott egy pohár vizet, s néha szórakozottan turkált abban az irástengerben, mely ott feküdt előtte az asztalkán. Oh drága szivem, száz évig kellene élned, ha fogalmat akarnál magadnak alkotni arról az unalomról, mely a hosszu beszéd alatt elfogott; a szemhéjaim leragadtak az álmosságtól, a szürke szavak őszi zápor módjára ütődtek rózsás fülecskéimhez, s kivánatosan piros ajkaim szinte megmerevedtek a visszafojtott ásitástól. Ha akkor nem váltam kővé, azt hiszem, hogy soha többé nem fenyeget hasonló veszedelem; de bátran és vitézül kiálltam ezt a megpróbáltatást is, miközben hangtalanul ezt suttogtam magamban:

- Türelem, türelem, hiszen végre is minden jóra fordul! Másfélórai unalom még nagyon méltányos fizetség, ha az ember egy jövendőbeli államférfit vehet érte!

Bandi később feljött a karzatra, udvariasan kezet csókolt az édesanyámnak, nekem pedig kissé megilletődve a szemembe nézett. Mit mondjak neked? Ha azt mondom, hogy a bámulat és a rajongás extázisával tekintettem rá, mélyen alul maradok a valóságon; ezt a pillantást talán csak azok az állatbarátok ismerik, akik egy éhező, gazdátlan kutyuskát zord télidőn a házukba fogadnak.

A döntő ütközetre március kilencedikén került a sor, egy havas, hideg alkonyaton, melynek ködfátyola alól parányi gyertyákként csillogtak ki a körutak ivlámpái. A Lipót-köruton - mint egy történelmi regényben irni szokták, - prémekbe burkolt, szende, fiatal leány szalad, aki kezecskéjét dobogó szivére szoritja. A szép gyermek ugy érzi magát, mint a katona, aki esze­veszett hőstettet készül elkövetni, s épp ugy el van készülve rá, hogy Mária Terézia-rendjellel fogják megjutalmazni a bátorságáért, mint arra, hogy börtönbe vetik, vagy lefokozzák. Félórai gyaloglás után, miközben most már minden direkt szándék nélkül is kipirul, erélyesen megnyom egy fehér csontgombot, halkan a jó istenkéhez fohászkodik, aki valaha virágos gyer­mekágyacskája fölött virrasztott, s némán összeszoritott ajakkal áll egy pillanatig a fehér­kötényes inas előtt, aki az impozáns szárnyasajtót kinyitja. Végre azonban érzi, hogy beszélnie kell; nagyot lélekzik tehát, muffját reszketve a szivéhez szoritja, majd nyugodtságot és elő­kelőséget szimulálva igy szól:

- Itthon van a képviselő ur?

- Itthon, kisasszony, - mondja a fehérkötényes legény, aki csodálkozva és szemtelenül moso­lyogni kezd.

Öt perccel később az ifju hölgy egy pompás, nagyon kivilágitott szalonban áll, s ugy érzi, hogy a könyvek, a szobrok, a nippek, az inasok ördögmalom módjára forognak körülötte. Szemben vele egy bársonykabátos, szivarozó férfi oly tágra nyitja föl a szemét, mintha a föld megnyilt volna előtte s láva meg vulkán ömlött volna a szőnyeges uriszobába. Az ifju hölgy érzi, hogy minden a következő pillanattól függ, és ekkor - hálával eltelve a jó isten iránt, aki nemcsak a sziklákból, hanem a lányszemekből is tud alkalomadtán vizet fakasztani, - egy­szer­re keservesen elsirja magát s remegve, fuldokolva, kissé meghatva is a saját vakmerőségétől, ezt mondja:

- Azért jöttem önhöz, hogy mentsen meg, hiszen ön az egyetlen jóbarátom. Ha maga is elhagy, még ma este a Dunának megyek! Férjhez akarnak adni, kényszeritenek, hogy férjhez menjek, - de én inkább százszor meghalok, semhogy olyan emberhez menjek, akit nem szeretek. A kétségbeesés hajtott magához, hiszen annyira sajnálom magamat!

A zokogásom betölti a szobát, a szemem vörös, a vállaim reszketnek, - de egy pillantás a tükör­be meggyőz, hogy ez a Niobe-póz nem is áll éppen rosszul az arcomhoz. A leendő állam­­férfi valószinüleg ugyanily véleményen van, legalább a villogó pillantása ezt sejteti velem. Egy percig habozik, az arca pirossá lesz, a kezével valami egészen furcsa gesztust csinál, aztán hirtelen kézen fog, leültet, - és szólni kezd. Oh, milyen más most a hangja, mint a multkor, mikor a szeszfőzőkről és a fináncokról beszélt!

- Kisasszony, - szólt dadogva, - nagyon jól tette, hogy hozzám jött, hiszen nálam jobb barátja csakugyan nem lehet. Most szépen abba fogja hagyni a sirást és okos nagylánynyá lesz, ahogy egy érett, tizennyolc esztendős hölgyhöz illik. Na, hagyja már abba, mert bizony isten én is elkezdem!

Leülök, megtörlöm a szememet és mosolyogni kezdek, mint a kisliba, akit egy jószivü bácsi megvigasztal. És miközben egy-egy utólagos roham még gyermekesen kitör belőlem, ezt gondolom magamban: Oh, te nagy, komoly, tekintélyes csacsikám te, mennyivel inkább kis­baba vagy te, mint én, akit a naiv babusgatásoddal megvigasztalsz!

Akarsz még többet tudni? A fantáziámból, nagy nógatásra, végre előkerült a szerelmes vezér­igazgató, aki százezer koronás jövedelmét mindenáron meg akarja osztani velem, szigoru apám (szegény, egész életemen át zsarnokoskodtam rajta!), aki kitagadással fenyeget, ha há­rom nap alatt el nem jegyzem magamat, édesanyám, aki mára kelengyémet késziti, s a kávés­­kanálnyi arzénikum, amit a fiókomban tartogatok, arra az esetre, ha mindenáron férjhez adnak. A magyar Bethmann-Hollweg mindezt szinte hápogva hallgatta, fölugrott, leült, aztán ujra fölugrott, s végre - miközben nagy szivdobogással várakoztam a fináléra, - nagynehezen mégis csak fölemelkedett a helyzet magaslatára, s vakmerően kijelentette, hogy inkább egy egész huszárezredet meggyilkol, semmint rólam, az ő drága kislányáról, lemondjon.

Aztán... aztán... mit akarsz még többet? Szőke fejecskémet megujuló sirási rohamok közt hajtottam a vállára, kezem a fölborzolt haja közt babrált s fölényesen, de most már kissé meghatva is ezt gondoltam magamban:

- Drága vagy, édes vagy és jó fiu vagy; de mered-e azt mondani, hogy kettőnk közül te vagy a nagyobb politikus?

Igy volt. És most, ahogy itt ülök a wörthi tó partján, s lopva egy pillantást vetek az uram komolyodó cvikkeres és naiv arcára, ugy érzem, hogy azt a borzasztó lépést csakugyan a jó isten sugallta nekem. Most az a hitem, hogy ezt a nagy gyereket már a legelső pillanattól fogva szerettem. Ha soká élünk, jótállást vállalok érte, hogy csakugyan boldog és hires embert faragok belőle. A kettőnk eszéből majd csak kitelik valami.