A HÜTLENEK.

Néhány év előtt sokat bolyongtam a Balatonon. Nekem is, mint annyi soknak, ambicióm volt, hogy szeptemberben négerré sülve jelenjek meg ismét a főváros utcáin. A fiumei olasz matrózok, kik tavasszal Braziliáig járnak a Lloyd hajóin, az aszófői magyar fiuk, kik olasz pajtásaiktól teljesen megtanultak minden tengeri tudományt, kivétel nélkül ismertek, mert sokszor délben zavartam föl őket nyugalmas sütkérezésükből, mikor odafenn operett-nóták mellett ebédeltek a fürdőhely vendégei. A yacht-klub pénztáros kisasszonyát ilyenkor ebéd utáni álmából kellett fölvernem, hogy jegyet adjon, mert a mozdulatlan, kék viz mellékén minden teremtett lélek aludt ebben az órában. A vizen egyetlen fodor sem libben meg, a fürdőház hosszu hidján egyetlen szellő sem bántotta a kiaggatott, vérvörös uszóruhákat.

A partok rózsáit öntözte néhány kertészlegény, de a matrózok, a halászok, a horgászó fiuk, sőt maguk a halak is békésen szenderegtek. Néha átmentünk Tihanyba, a kápolna gyönyörü ablakából egy pillanatra végigtekintettünk a hosszu tó sikján, ittunk egy korty friss vizet a kolostor zölddel befuttatott udvarán. Ez volt életemnek legromantikusabb időszaka; néha cso­dálatos vágyat éreztem, hogy bezárjam magam ebbe a nyugalmas kolostorba, melynek szik­lás partját szünetlenül mossák a langyos, simulékony habok. Irigyeltem a szerzeteseket, akik ötszázéves breviáriumokat forgatnak s a tél fehér világában mint kisérteties árnyak suhannak el a templom elhagyott kövein.

Szégyeljem-e, hogy szerelmes és boldogtalan voltam s hogy néha mitsem vártam a jövőtől? Átkoztam a civilizációt, mely az ő nagy erejével engem is arra kényszerit, hogy vidám asszonyokkal sétáljak az eszplanádon, s néha ternót vagy quaternót nyerjek az estéli tombolák alkalmával. Bántottak a keringők, a gyógyterem kivilágitott ablakai, a délutáni tarokkpartiek, a kut körül való egyhangu hajnali séta. Futottam a pongyola reggeli kalapok elől, a selyem­bluzok idegessé tettek. Ilyenkor Giovanni, az én dalmát matrózom, gyorsan igazitott egyet a spinacker-en, a main top sail-en, s kis cutterunk pár pillanat mulva a tó levegőjét hasitotta hó­fehér, kifeszitett vitorláival.

Egy délután - Balaton-Füreden reunion készült este a nagyteremben - Giovannival megkerül­tük a fürdőházat, s a zalai partok mentén siklottunk tova a vitorlással. A nap égetett bennün­ket, a vitorlák nem tartottak árnyékot, kabinnak hire sem volt a yacht belsejében. Távolról reszketett a tihanyi kettős torony és homályosan kékelltek a zamárdi part bokrai. Délfelé még lebegett egy kevés szellő és lassan tüntek el hajónk mellett az apró zalai falvak; Arács, Csopak, Alsó-Eőrs, Paloznak, Felső-Eőrs, Lovas, parányi vincellérházaikkal, földbe ásott pincéikkel, néhol egy verandás, emeletes nyaralóval, ahonnan messzelátóval nézegették a yacht hófehér szárnyait. Négy óra felé visszafordultunk, mert valahogy kedvem kerekedett, hogy a tihanyi félszigetet megkerüljük. De félórányira a füredi parttól a szél hirtelen megállt, s a yacht mellé szórt papirszeletek mozdulatlanul usztak a hajó oldalán. Giovanni szorgoskodott még egy darabig, hogy a vitorlákkal csináljon valamit, de később lemondólag intett:

- Lehetetlen. Innen nem mozdulunk, mig a hold föl nem jön.

A nap kegyetlenül sütött, én szinte éreztem, mint sülök barnára az afrikai hőségben. Hanyatt feküdtem a vitorla mellé, s az eget bámultam, melyen egy felhő sem uszott. Végtelen távol­ságban láttam valahol egy fehér yachtot, mely Siófok táján várta az alkonyati brise-t, olykor egy ezüstös ponty ütötte ki magát a kis hullámkarikából, s vérvörös kopoltyuját izgatottan tátogatta felénk. Később megszomjaztunk és Giovanni azt ajánlotta, vessünk horgonyt a hajóval s menjünk ki csónakon a partra. Ugy is tettünk, s valahol Arács tájékán kötöttünk ki, a magas Tamáshegy alján. A kis parti csermely mellékén alig járt valaki, csak a dombos pincék előtt játszottak néhol félmeztelen parasztgyerekek. Egy kis leány az ér sikos, zöld kövei fölött lubickolt. A viskók előtt, a petrezselyem- és zellerágyak között, itt-ott nagy rózsák nyiltak; egy-egy magányos házból, ahol pestiek laktak, álmos zongoraszó hallatszott ki. A hidon egy szalmakalapos könyvvezető ült, akinek arcáról leviritott a háromhetes szabadságidő. Az ösvényen, mely a hegy felé kigyózott, egy vászonruhás, körszakállas ember állt a bokrok között, kampós botjára támaszkodva. Giovanni figyelmeztetett rá.

- Ez Kis ur, az arácsi Szeretetház segédtanitója, aki mindenféle gizgazt összeszed, hogy odahaza lepréselje.

Kis ur száraz és unalmas volt, mint egy lévita, de mi mégis megörültünk neki. Közeledésünket bizonyos tartózkodással fogadta, de később barátságosan szóba állt velünk. Kiderült, hogy soha­sem járt még Budapesten, s mióta a csurgói preparandiát elvégezte, mindig itt tanitós­kodik a Balaton partján. Olyan nyelven beszélt, mintha egyenesen a hitvitázó századból lépett volna közibénk, s az én ideges, hangulatokban fürdő lelkemnek igazi enyhülés volt ez a falusi mester, aki reggeltől estig egy csomó kékzubbonyos, árva fiuval bibelődik. Jól esett volna azt hallanom, hogy Kis urat boldogtalan szerelem üzte a magányba, ahol romantikus olvasmá­nyokkal tölti az idejét; de kiderült, hogy a tanitó már huszonkétéves korában feleségül vette a falusi korcsmáros leányát és sohasem olvas egyebet a „Protestánsok Hetiközlönyé”-nél.

Együtt ballagtunk fölfelé a hegynek, a tanitó azzal biztatott, hogy fenn, valamelyik vincellér­házban okvetetlenül kapunk néhány korsó hideg tejet. Giovanni abban reménykedett, hogy balatoni bor is akad a Tamáshegy pincéiben. Kissé bágyadtan törtettünk előre a mogyoró­bokrok közt. Engem egyszerre elkapott megint a boldogtalanság érzete, mint mindig, mikor hegyek között járok. Idegeim nem birják meg az óriási méreteket, a föld misztikus pupjai az emberi magányosság és jelentéktelenség tudatát keltik életre bennem s néha ugy vagyok, mint a gyerek, aki elmosódó óriásokat lát a hegyek körvonalaiban s az erdők homályba vesző fái között.

A hegy magasabb pontjain megszünt minden nesz, a kis bogárhátu házikók hallgattak a nyár­esti melegségben, a fák között rigók és tengelicek füttyentgettek. Egy pillanatra átvillámlott lelkemen a jövő egész üressége; éreztem, hogy e csalódás után nem lesz többé részem asszonyi szeretetben, s hogy ő előtte, aki most egy árnyékos villa verandáján ül rózsaszinü bluzban, egészen közönyös az én lelkem minden szomjusága, minden vágya, érzéseim minden melege és lángolása. Ez a felületes, kacér teremtés sohasem fog megérteni engem és nincs messze az idő, amikor egy aranyszegélyü kártya fogja tudtomra adni, hogy ő egy hadaró doktor, vagy egy kövér bérlő jegyese. Kétségbe voltam esve, de azért figyelmesen hallgattam Kis urat, aki lelkesen beszélt azokról az eredményekről, melyekkel a gyakorlati földmüvelés oktatása jár az osztatlan népiskolákban. A Tamáshegy közepe táján, egy omladozó pince előtt, valami öreg paraszt ült mozdulatlanul, s Giovanni megkérdezte a segédtanitót, nem lehetne-e itt kapni egy-két pohár tavalyi arácsi bort?

- Nem hiszem, - szólt, - itt már tavaly nem igen termett bor. Egyébiránt megszólithatjuk az öreg Somogyi Dánielt.

Közelebb mentünk a vén paraszthoz, aki megbillentette előttünk a kalapját. A pince olyan volt, mintha egy festő cseppentette volna valami bujazöld mezőség közepére. Somogyi Dániel tisztes kékbe volt öltözve, mint a zalamegyei parasztok általában és csak a nyaka körül viselt egy csomó szürkésfehér szakállt. Giovanni kért tőle egy pohár bort, az öreg előhozta a pincekulcsot s pár perc mulva egy üveg rózsaszinü folyadékot tett elénk egy hordóra.

- Ez tavalyi, - szólt, - de akkor már alig csöppent egy-két hordóval. De tavaly mégis szüreteltünk valamicskét. Az idén már csak gyönge kukorica terem a szőlőmben.

Csakugyan kukorica hullámzott a pinceház körül, a csövek hosszu levelei most kezdtek sárgulni a hegyoldalon. Az öreg végignézett a kunyhó tájékán, a Balaton felől szembesütött vele a nap vérpiros golyója.

- Az apám is, az öregapám is, - folytatta, - minden Somogyi a szőlőből élt egész holta napjáig. Közönséges paraszt volt minden ivadékom, de a venyige mindannyinak becsületes kenyeret adott. Itt a kolnákban szeptember végén durrogattak a puskákkal, a hegyen szüretelők jártak-keltek, a présházban két-három héten keresztül taposták a szőlőszemeket. Száz-kétszáz akót mindig kiadott a föld. Veszprémben, Sümegen, Tapolcán annyi pénzt kaptunk érette, amennyiből tisztességgel kiteleltünk. Egy-két esztendővel ezelőtt jött az istentelen bogár, neki esett a szőlő gyökerének és kirágott mindent, ameddig itt az ur szeme ellát. Tavaly már csak itt-ott nyitogatták föl a présházak ajtaját, de az idén valamennyi zárva marad. A szüretelő puskák megrozsdásodnak a padláson, a lányok aratni járnak a szomszéd vármegyékbe. Olyan csönd van itt szeptember derekán, akár egy kripta fenekén. Nincs semmi, a pogány féreg elrágott mindent. A kukoricát őrzöm vénségemre, mint egy halinás csősz. Nemrégiben jártak itt megyei urak, biztattak bennünket frányával, amerikai vesszővel, de ettől a bortól már nem lesz nedves az én bajuszom. A korcsmánkban talján bort mérnek, Arácson, Csopakon, Eőrsön nem terem más, mint kukorica.

Olyan fanyarul, hidegen mondta mindezt, mintha az egész nem is őt érdekelné. A hegyen már tompult kissé a világosság, a Balaton mosolygó kék vize egy árnyalattal sötétebb lett. A segédtanitó biztatta Somogyi Dánielt:

- Nyugodjék meg, öreg, majd másképp lesz mindez egy-két esztendő mulva...

Somogyi Dániel durván förmedt rá:

- Egy-két esztendő mulva, az köllenék csak. Nem cselekszi velem azt az Isten, hogy még ezen a télen is életben hagy. A Somogyiak nem élhetnek meg, mint kukorica-csőszök, egyetlen ivadékom sem lakott góréban, a vetés közepén. Mint igaz református ember várom az Urtól, hogy elszólit ezen az őszön e földi siralom völgyéből.

Nehézkesen fölkelt, lecammogott ismét a pincébe, s mint e környéken mondják, megbuktatta megint a boros üveget. Talán nem maradt neki több egynéhány itcénél, de hozott, amennyit megittunk, a magyar paraszt áldott, becsületes jó szivével. Mig mi lefelé indultunk a hegynek, ő tovább is ott maradt a lócán, a tó csöndes tükrét bámulva. A lenyugvó nap pirossága egészen körülfolyta s messziről olyan volt az öreg paraszt, mint egy óriás hollandi kép.

A segédtanitó beszélt valamit a Somogyi-familiáról, de én nem hallgattam rá. Lelkemben szégyeltem magam előbbi borongás gondolataimért. Meghalni, mert egy kacér leány el­hagyott! Mily semmiség ez a vén paraszt bánatához képest, akihez az öreg, szerető anyaföld lett hütelenné.