TURÓCZY ANNA GYERMEKE.

I.

Borbála asszony, a kolostor kapusnője arra ébredt föl mélységes álmából, hogy erősen verik odakünn a tölgyfakapu vasfogóját. Gyertyát gyujtott és megnézte az órát; XI után volt tiz perccel. Ugyan kinek akadhat dolga ilyenkor a kolostor ájtatos lakóival? Borbála asszony ugy emlékezett, hogy este sürü hófellegek szitáltak a sötét levegőben; sietős, vagy boldogtalan ember lehet, aki éjnek évadján hagyja oda az ő nyugalmas ágyasházát.

Harmadszor is megismétlődvén a kopogtatás, Borbála asszony magára öltött egy meleg kendőt s kicammogott a kapuig.

- Ki van itt? - kérdezte hangosan.

- Én vagyok, Borbála asszony, én, - felelte egy reszkető leányhang, - Turóczy Anna, hiszen emlékszik még reám...

- Annácska, a kis Turóczy Anna? Ej, szegény kisasszony, hogyan kerül ön ide?...

Nem várta meg a feleletet, hanem gyorsan kinyitotta a kaput. A hideg, havas éjszakából egy roskadozó leány bukott be a homályos folyosóra.

- Mi történt önnel szegény kisasszony? - kérdezte Borbála asszony szánakozva.

A leány leesett a lépcsőfeljárás kövére s nedves haját sirva rejtette el a kapusné kendőjébe.

- Meghalni volna jó, - zokogta, - meghalni, édes Borbála asszony...

A vén kapusné kétségbeesetten tipegett.

- Nono, hát térjen magához, kisasszony... No édes bogárkám, jöjjön be a hideg lépcsőről... Odabenn meleg van a portán, mindjárt jobban lesz, meglátja...

Ekkor félrecsuszott a leány havas kendője s Borbála asszony ijedten állt meg a kis tolvajlámpa világosságában. A kendő alatt, a leány karjában egy szunnyadó baba hevert; nedves, össze­csucsoritott ajkai gyöngén lélekzettek, a szeme le volt hunyva. A kapusné tétovázva kérdezte:

- Kié ez a gyermek?

- Az enyém, Borbála asszony, az én véremből való vér. A halálom lesz, bizonyosan a halálom lesz, de hát lehet-e azért nem szeretni ezt a porontyot?...

A portában a remegő leány összekulcsolta a kezét.

- Édes jó Borbála anyó, hallgassa meg a kérésemet... Talán az utolsó lesz, a legutolsó az életemben, mert tudom, hogy nem viszem már soká.

- És mit óhajt?

- Keltse föl rögtön a fejedelemasszonyt és vegye rá, hogy azonnal beszélhessek vele...

Borbála asszony ijedten tartotta a kezét a szeme elé.

- De az Isten szerelmére, mit gondol? Éjnek éjszakáján, amikor minden teremtett lélek alszik...

- Mindegy, beszélnem kell vele.

- De kisasszony...

- Nem teszi meg, hát nem teszi meg, édes Borbála asszony?

Oly szomoruan nézett rá, hogy a vén kapusné elszántan kelt föl a helyéből.

- Jó, - mondta, - hát föl fogom költeni, bármi történik velem. Hiszen rosszabb volnék a vad­állatnál, ha ebben a nyomoruságában ellenkezném vele...

Lépései elvesztek a lépcsőház magas kanyarulatában. És a leány, magára maradván, fuldo­kolva esett le a glóriás égi asszony képe elé, aki szeliden, jóakarattal nézett rá a szegényes fakeretből.

- Légy velem, - suttogta, - ne hagyj el, ne taszits el kegyes mennyei királyné... Hiszen anya voltál te is, ki láthatna jobban a szivekbe, mint a te szerető szemed!

Csöndesség volt, csak egy mécses égett a boltozatos szobában. És a szegény leánynak ugy tetszett, hogy a kép megszólal az éjszakában:

- Anya voltam én is és én értelek, szegény asszony... Nem hagylak el, mert hiszen itt vagyok én csak otthon, a szerencsétlenek szivében...

Borbála asszony a vállára tette a kezét.

- A fejedelemasszony ébren várja, kisasszony...

A lépcsőkön égett egy vérvörös lámpa. A leány visszafojtotta könnyeit és odafenn rátette a kezét a magas, dupla ajtó kilincsére...