II.

Egy pillanatra átfutottak a lelkén multjának elveszett hangulatai, a boldog évek emléke, melyeket romlatlan szivvel töltött itt valaha, a kolostor csöndes falai között. A zongorásterem, az olvasmányok, a park fehér utjai, a kápolna szines ablakain beszürődő napsugár, a pajkos, jókedvü leánypajtások. És maga előtt a világos fogadóteremmel, a falak nagy árnykeretes képeit látva, egyszerre eszébe jutottak a komoly, félelmetes délutánok, amikor egy-egy csinytevés miatt kegyetlenül idecitálták őket a fejedelemasszony szine elé.

Akkor tán jobban félt, mint most, ezen a borzadalmas éjszakán. A fejedelemasszony éjjeli köntösben ült az egyik karosszékben s csodálkozva állott föl a helyéről, mikor a leány tétovázva alakja jelent meg az ajtóban.

- Hogy kerül ide kisasszony?

Anna térdre esett, feje keblére hanyatlott, mint egy vergődő galambé.

- Itt vagyok, - mondta megtörve, - mert itt akarok meghalni ezek közt az áldott falak között...

- Hát mi történt önnel, szegény gyermek?

Leültette az egyik fauteuilbe, haját végigsimitotta jóságos kezével. A leány elrejtette fejét a karosszék bársonyába.

- Másfél év előtt mentem el innen az atyám falusi kastélyába. Mama régen meghalt, csak a sirbolt vasajtaján át beszélhettem vele. Az atyám másodszor is megnősült, az uj asszony gyorsan urrá lett mindenütt, ahol azelőtt a szegény mama volt otthon. Ki törődött volna itt velem? Magam kóboroltam az erdőben, órákig elüldögéltem a park elhagyott helyein, Mihállyal, az öreg kertészszel beszélgetve. Oh, asszonyom, hányszor visszasirtam ide. Egy­szer hazajött Gyuri, a plébánosunk unokaöccse, aki Pólában volt négy évig a tengerészeknél. Gyuri hozzámszegődött az erdőben és gyakran könnyezve beszélt a mamáról, aki gyerek­korában fel-felhivta a kastélyba, kövér lasponyákat hozott neki az éléskamrából és házakat épitett szines kövekből. Néha kisirtam magam a Gyuri keblén és egy tavaszi napon, amikor az erdőben már langyos hóviz öblögette a bokrok friss zöldjét és a kövek alatt álmos katica­bogarak mászkáltak, egy reggel azt ajánlotta, hogy szökjünk meg. Eleintén mitsem akartam hallani erről, de később a sirbolt vasajtajánál esküdött meg, hogy sohasem hagy el. Egy este, mikor az édesatyám nem volt otthon, sietve összecsomagoltunk mindent és lopva elutaztunk az éjjeli gyorsvonattal. Meg sem álltunk Olaszországig, a tengerig...

Hat hónapig kóboroltunk össze-vissza és lassankint minden ékszeremtől meg kellett válni, ami még mamától reám maradt. Egy éjjel valami stájer falusi korcsmában szálltunk meg, ablakunk alatt egy hegyi folyó zugott tova a hegyek felé. Mikor fölébredtem, Gyuri nem volt mellettem és a korcsmáros mitsem tudott róla. A fürészmalom emberei láttak hajnalban egy fiatalembert, aki az erdőnek vette utját, de siető alakját hamar elnyelte előlük a fák sürüje. A major két-három mindenese átkutatta az erdőt, de Gyurinak teljesen nyoma veszett. Egyedül maradtam, idegen emberek közt, jóformán egyetlen krajcár nélkül...

Gyalog indultam tova, az erdőn át. Néha szembetalálkoztam egy-egy vad külsejű suhanccal, de senkisem emelte rám a kezét. A falukban bámészul néztek rám a felcicomázott leányok. Egy korcsmából éjnek idején kellett tovamenekülnöm, mert a mulató legények gunyos célzá­sokat tettek rám. Hallgató temetők mellett zarándokoltam el, egyszer egy jószivü molnárnál feküdtem két napig. Magamhoz tértem, tovább siettem, a messze hegyek elmosódtak szemem előtt. És egyszer csak leroskadtam, erőm elhagyott, nem jöhettem tovább.

Egy öreg, német asszony háza előtt volt; áldott legyen ez a ház és ez a jó, kegyelmes öreg asszony. Négy hétig feküdtem a magas ágyban, a falusi piktor Krisztus-képe alatt; négy hét mulva tovább indultam innen, egy kicsiny gyermekkel karjaimban...

Kibontotta kendőjét, a gyermek még mindig édesen szunnyadt. Kövér kis ujját szájában tartotta, keblecskéje gyöngén pihegett.

- Igy jöttem tovább, - folytatta a leány. - Elmondjam-e asszonyom, mit szenvedtem e borzadal­mas uton? Sokszor azt hittem, hogy az utfélen hunyom le mindörökre a szememet és mégis eljutottam idáig. S mikor éjjel megláttam végre a kolostor tornyát, igy szóltam magamban: Elüznek-e könyörtelenül innen, ahol a jó Isten lakik? Nem adnak-e egy nyugalmas ágyat, ahol egyszer csak véget ér az én passzióm? Tovább kergetnek-e vajjon a hideg, havas éjszakába? És akkor megzörgettem a kaput, amelyen belül boldog voltam egyszer - és most itt vagyok, itt vagyok, asszonyom...

A fejedelemasszony fölkelt a helyéből, szigoru alakja lehajolt a szerencsétlen leányhoz, kezét a fejére tette:

- Feküdjék le, gyermekem, majd reggel megbeszéljük a többit... Bizzék a jó Istenben, az nem hagyja el...

Csöngetett Borbála asszonynak, aki gyorsan tipegett föl a lépcsőkön.

- Vezesse a kisasszonyt a vendégszobába és reggel ne háborgassák, amig föl nem ébred.

Tiz perc mulva békén szunnyadt a leány a szendergő gyermek oldalán. És Borbála asszony nem mozdult el ágyától, hanem valami öreg, pirosbetüs könyvet betüzgetett hajnalig a lámpa gyér világosságában.