III.

A nővérhez, aki a kávét pörkölte, titokzatosan szólt Borbála asszony kora reggel:

- Pszt, csöndesebben, nehogy a kicsike fölébredjen...

Mindenki lábujjhegyen járt, mert egyszerre szétfutott az éjjeli látogatás hire. És e tiszta terem­tések közt, akik mellett nyomtalanul suhan el az élet minden piszkossága, senkinek sem jutott eszébe a leány nagy büne, hanem mindannyi az ártatlan babára gondolt, aki jóizüen szunnyad a kolostor békés falai között.

Egy baba a kolostorban, ez valóban különös dolog volt. A fejedelemasszony igy szólt reggel a nővérekhez:

- A babát nem tarthatjuk itt, mert ebből nagy baj származhatnék. Meg kell várni, amig a szegény leány magához tér kissé és akkor visszaküldjük az édesatyjához.

A nővérek fehér capuchonja olykor megjelent a vendégszoba ajtajában:

- Hogy van a baba, Annácska?

- Alszik, - mondta suttogva a leány.

A fehér capuchon fölibe hajolt az alvó gyermeknek, aki álmában szeliden mosolygott. És a nővér megcsókolta a baba tiszta homlokát.

Csodálkozva látták a bentlakó növendékek, hogy a szigoru nővérek kegyesek és elnézők egy­néhány hét óta. Békén pihent a hosszu papirnyelv, melyet máskor a fecsegők nyakába akasz­tottak és rengeteg tömegét osztották szét a jutalmul szolgáló szentképecskéknek. Néha az előadó kisasszony hirtelen abbahagyta a Cartesius-féle ördögöcskék magyarázatát és figyelve emelte föl a mutatóujját.

- Pszt, - szólott, - legyenek csak csöndesen egy pillanatra.

Ilyenkor ugy tetszett a jó nővérnek, hogy gyereksirás veri föl a kolostor valamelyik félreeső folyosóját. Ej, ej, ugyan mi baja lehet a babának?

A fiatalabb nővérek félénken nézték olykor, amint Anna a gyerekkel babrál. Néha igy szólt egyik-másik:

- Adja csak ide a babát, Annácska, hadd csititgatom egy pillanatig...

Aggódva ringatta karjaiban a kicsikét, mely nevetve nézett a nagy, fehér capuchonra. Néha feléje kapott kövér, dundi kezecskéjével...

Végezvén mindennapi ájtatosságukat, az apácák kiváncsian kérdezték meg egymást a folyo­sókon:

- Fölkelt-e már a baba?

A fejedelemasszony maga dugdosta a piskótát a gyermek édes ajkacskái közé s a nővérek tapsoltak, amikor a baba végig megette az édes, omlós süteményt.

Egy reggelen azonban igy szólt a fejedelemasszony:

- Ama szegény leány erős és egészséges lett az Isten mérhetetlen jóvoltából. Most már nem szabad tovább itt tartanunk őt, mert nagy baj származhatnék kolostorunkra. Jövő héten utnak fogjuk inditani az édesatyja kastélyába.

- És a baba? - kérdezte az egyik nővér.

- A baba vele megy, hiszen csak nem tarthatunk csecsemőt a kolostorban...

Elszéledtek a nővérek, de senkisem evett ezen a napon. Mi lesz a kolostorral, ha a babát elviszik innen? Oh, édes Istenem, milyen szomoru élet virrad a hideg elhagyott folyosókra. Az apácák imájuk végeztével még egyszer térdre estek a Szüzanya szobra előtt:

- Kegyes égi asszony, - rebegték, - ne engedd, óh, ne engedd, hogy a babát elvigyék a kolos­torból...

A Szüzanya meghallgatta kérésüket, mert a fejedelemasszony igy szólott hétfőn este:

- Holnap kellene elküldenünk a szerencsétlen leányt, de hiszen nem tudunk megválni a gyer­mektől. Maradjanak hát tovább is a kolostorban, de a jó Isten legyen velünk... Mert ha a méltó­ságos püspök értesül valahogy erről a titokról, nagy veszedelem származik belőle mind­nyájunkra...

De a püspök nem jött és a baba pompásan fejlődött. Ha nevetett, mintha napsugár és gyöngy­virágillat lopódzott volna be a folyosókra, ha sirt, lehajtott fővel jártak ide-oda az apácák. Ilyenkor aggódva bujtak össze egy sarokban a fehér capuchonok:

- Mi baja lehet, ugyan mi baja lehet?

Husvét előtt két héttel Borbála asszony magából kikelve jelentette az egyik nővérnek:

- A méltóságos püspök fogata állt meg odakünn a kapu előtt.