IV.

Szerencsére volt még annyi idő, hogy a gyermeket elrejthessék a kápolna sekrestyéjébe. A püspök titkárával jött s derülten hallgatta végig a növendékek feleleteit. Később helyet foglalt pár percre a fejedelemasszony szalonjában, majd a nővérek kiséretében végigjárta a folyosókat és szobákat s a kápolna bársony térdeplőjén is meghajtotta őszbeborult fejét.

Ekkor történt, hogy a sekrestye bezárt ajtaján át gyereksirás hallatszott az imádkozó egyház­nagy fülébe. A fejedelemasszony elsápadva suttogta:

- Oh, kegyes asszonyunk, most légy velünk...

A püspök fölkelt helyéből és szeme szigoruan járta végig a nővérek aggódó csoportját. Mint egy sereg vergődő galamb, hajoltak össze félénken az apácák hófehér fejkötői. A püspök csodálkozva kérdezte:

- Micsoda gyereksirás ez?

Felnyitotta a sekrestye ajtaját s ime, a padló kőkockáin, egy puha vánkoson megpillantotta a gyermeket, amely keservesen sirt.

- Honnan kerül ide ez a gyermek?

A fejedelemasszony lehajtotta a fejét.

- Egy szegény leányé, aki itt keresett menedéket. Nem volt szivünk, hogy elkergessük innen, mert mindannyian becézgettük a gyermeket és nem volt bátorságunk, kötelességünkhöz hiven, bevallani vakmerő cselekedetünket...

A püspök összeráncolta szemöldökeit, de e pillanatban egy napsugár szökött be a sekrestye magas ablakán és tündöklő fényességbe vonta az aranykeresztet, amely az egyháznagy nya­kában lógott. A gyermek abbahagyta a sirást és kezecskéjével a kereszt felé kapott. Mezitelen lábaival vigan kalimpálni kezdett és nevetve tekintett a püspök szigoru arcába.

A fejedelemasszony ijedten állt ott, de a püspök most tréfásan simogatta meg a baba kövér kezét.

- Topp, baba, - topp! - mondta neki szeretettel.

Még egyszer visszanézett a babára, mely nagyszerü kedvvel hempergette magát a beáradó napsugarakban. Azután nyájasan bucsut intett az apácáknak és titkárával együtt elhajtatott a kolostor elől.