A TÉLI FÜRDŐBEN.

A téli fürdőhelyen, ahol az öreg Paloznaky Mihály a csuf időjárás ellen menedéket keresett, karácsony felé nagy szenzáció támadt: a vendégek egy reggel észrevették, hogy a bezárt Izabella-nyaraló körül egész sereg munkás dolgozik, az ablakokat surolják, a déli növényeket művésziesen csoportositják, s a kandeláberek alatt a hatalmas márványlépcsőket nehéz, boly­hos szőnyeggel vonják be. A kérdezősködésre kiderült, hogy december végén Emma vesztfáli hercegnő egész kiséretével a fürdőbe jön, s körülbelül hat hetet tölt itt a gyerekeivel és az udvartartásával. Paloznaky Mihály délelőtt a térzenénél hallotta az ujságot, mely ugy látszik, nagyon megdöbbentette. Tünődve állt meg néhány pillanatig a zenekari pavillon mellett, miközben hangtalanul igy szólott magában:

- Most aztán tudni kéne, hogy mit csináljon az ember!

Mit érdekelte Paloznaky Mihályt, a papodvármegyei főispánt, a vesztfáli hercegnő megérke­zése? Sokkal többet, mint ezek a körülötte sétáló nagyvárosiak hitték volna. A cilinderes, fel­tünően szép öreg ember valamikor fiatalkorában meghitt ismerőse volt a hercegnőnek, sőt talán több is valamivel, mint az ismerőse. Akkoriban történt ez, amikor a fiatal Paloznaky, az egyetemi éveit elvégezve, egy napon arra a lépésre szánta el magát, hogy hires földijét, a nagy minisztert fölkeresse, s tőle - holmi szegről-végről való atyafiság révén is - protekciót kérjen. A kegyelmes ur, véletlen jókedvében, szivesen fogadta az ifju embert, sokáig elbeszélgetett vele, hogy a jellemét és a gondolkodását kiismerje, aztán egyszerü arccal igy szólt hozzá:

- Majd megpróbálom, hátha tehetnék valamit kegyedért... A piemonti nagyherceg, aki - mint tudja - a hetvenes években egy alföldi garnizonban szolgált, magyar tanitót keres a kis leánya, Emma hercegnő őfensége mellé... Hozzánk fordult, a minisztériumba, hogy ajánljunk neki valakit...

Vagy tiz nappal később Paloznaky hivatalos levelet kapott a minisztériumból, melyben arról értesitették, hogy a piemonti nagyherceg őt nevezte ki tanitónak Emma hercegnő mellé. Egy­uttal fölhivták, hogy két héten belül jelentkezzék a rothmühleni kastélyban Severin bárónál, a nagyherceg udvarmesterénél, aki a többiről majd élőszóval tudósitja...

Az az ötlet, hogy a nagyhirü minisztert fölkeresse, egész életére boldoggá tette a fiatal jogtu­dóst. A kis rothmühleni állomáson nagyhercegi fogat várta, s Severin báró, akinek átöltözkö­dése után rögtön bemutatkozott, nagyuri bőkezüséggel állapitotta meg a jövendőbeli magyar tanitó tiszteletdiját. A kastély balszárnyában kapott lakást, a torony alatt, ahonnan gyönyörü ki­látás nyilt a buschdofi Kogel hósipkás ormára. Paloznaky Mihály megérkezése után jó darabig megilletődött arccal sétálgatott föl meg alá az ódon butorok között s a csöngetyüre pillantva, melynek drótjai a harisnyás komornyikok szobáiba vezettek, dagadó kebellel igy szólott magában:

- Tavaly, mikor két hónapon át nem volt annyi pénzem, hogy főtt vacsorát egyek, ki hitte volna, hogy nemsokára vérbeli hercegnőkkel fogok ülni ugyanegy asztal mellett?

Másnap délben bemutatták a nagyhercegnek, egy szemüveges, jóképü tábornoknak, akiből most ugyancsak nem lehetett volna már kinézni a snájdig, cigányokkal mulató és asszonyoknak udvarló huszárt... a szalónkatonából kuszált szakállas öreg ur lett, aki azonban még mindig csillogó szemmel tudakozódott a jászmihályi ujságok után...

Paloznakyt kissé kioktatták az udvari etikett felől, aztán - harmad- vagy negyednap - be­mu­tatták Emma hercegnőnek, a tanitványának. Az első találkozás a vörös szalonban történt, egy nagyon sovány, de barátságos hölgy, Meerhäns grófnő, a kis princesz udvarmesternőjének jelenlétében. A magyar fiu, aki eddig jóformán a családja nőtagjain kivül csupán egy-két kacér kis varróleányt ismert a gyöngébb nem képviselői közül, meglehetősen tágra nyitotta a szemét, mikor bájos tanitványával először találkozott... A hercegnő édes, tizenötesztendős baba volt, aki csillogó egérszemét kiváncsian függesztette a fiatalemberre... Paloznaky szertartásosan meghajolt, aztán dobogó szivvel leült, hogy az óráját megkezdje...

Két-három hónapig semmi nevezetes esemény nem történt (hacsak az nem, hogy Emma hercegnő nagyszerüen haladt), de egy téli alkonyaton Paloznaky lángoló pillantással szaladt föl óra után a tornyába... Jó kétóra hosszat száguldott föl s alá a szobában, aztán kimerülten, káprázó szemmel igy szólott:

- A mai napon belekerültem a világtörténelembe!

Mit értett e rejtélyes fölkiáltás alatt? Maga sem tudta egészen tisztán. Csak annyit tudott, hogy valami rendkivüli, valami hallatlan, valami sohasem álmodott esemény történt vele: Emma hercegnő, amig a rendhagyó igék törvényeit magyarázta neki, konokul, szünet nélkül a szemé­be mosolygott... Meerhäns grófnő, aki háttal ült hozzájuk, s valami regényt olvasott, nem látta, hogy mi történik körülötte, a kis fenség pedig szemmelláthatólag gyönyörködött a tanitója zavarában... Sőt Paloznakynak ugy tetszett, hogy amikor óra végeztével etikettesen meghajol előtte, a hercegnő pajkosan elfintoritotta az orrát... Mi történt vele, hogy ilyen különösen visel­kedett?... A fiatalember égő arccal rohant haza, s amig a föntebb idézett konkluzióig eljutott, szinte fuldokolva a boldogságtól, ezt gondolta:

- Bizonyos, hogy tetszem neki, hogy szerelmes belém, mert másképp csak nem feledkeznék meg ennyire minden illendőségről... Nagy egek, mi fog történni, ha egyszer kijelenti, hogy hozzám akar jönni feleségül...

Másnap, harmadnap megismétlődött a jelenet, s ettől fogva, ha Meerhäns grófnő regényt olvasott, s nem figyelt az előadásra, a kis fenség gamin módra mosolyogva hallgatta mindig a kiegészitőkről vagy az állapot-határozókról szóló magyarázatokat... Paloznaky irulva-pirulva feszengett a székén, néha pedig hirtelenül megakadt az előadásban... És otthon, a toronyszoba csöndjében, titokzatos, meglehetősen érthetetlen leveleket irt id. Paloznaky Mihály urnak, a vén káptalani jószágigazgató urnak. „Kedves bátyám, - irta remegő kézzel, - mit tudhatjuk mi, gyarló emberek, hogy a gondviselésnek miféle tervei vannak velünk? Ha a sors azt mérte ki ránk, hogy a világtörténelem lapjaira kerüljünk, hát akkor, ha nem is akarjuk, dolgot adunk a szép istenasszonynak, aki a kiváló eseményeket feljegyzi.”

A vörös szalon naiv kis regénye megkapó akkorddal végződött: egy ibolyaillatos tavaszi napon Emma hercegnő piruló arccal jött a rendes leckeórára s mosolygás nélkül, ünnepi csendben hallgatta azokat az érdekes intimitásokat, melyeket tanitója az ugynevezett közbe­vetett mondatokról közölt vele. Óra végén, mikor Paloznaky a gyakorló füzetet átnézte, a szeme egy különös mondaton akadt meg; a füzet alján ugyanis, a Kölcsey-vers alatt, vékonyka betükkel ez állott: „Gondoljon rám, én is gondolni fogok önre.” Emma hercegnő, amikor Paloznaky a feladatot átnézte, merően, majdnem könybelábbadó szemmel forditotta feléje a pillantását... Aztán fölkelt, könnyü léptekkel visszavonult a belső termekbe, s a tanitó remegő térdekkel nézett utána az összehajló portiére mögé.

Még aznap este megtudta, hogy mi történt: a rothmühleni kastélyba tegnap este kérő érkezett: Albert, vesztfáli herceg, a kis uralkodóház elsőszülöttje, egy huszonkétéves fiatal hadnagy, akit a családi politika az Emma hercegnő férjéül rendelt. Másnap Severin báró tudatta vele, hogy a magyar órákat beszüntetik és egyuttal a nagyherceg legfelsőbb megelégedését is közölte vele... És Paloznaky, zsebében meglehetős összeg pénzzel, nyakkendőjében pedig egy gyémántos tűvel, melyben a piemonti ház cimere ragyogott, kihajtatott a rohtmühleni vasuti állomásra... A hercegnő menyasszonyságáról csak akkor tudta meg a részleteket, mikor har­mad­nap az ujságot elolvasta...

Több mint harminc év mult el a szomoru nap óta, az egykori nevelő csinos karriert futott be, - hat évi képviselőség után főispán lett, - de a kis hercegnőjét, meg a rothmühleni kastélyt nem felejtette el... Akárhányszor megtörtént, hogy meseszerü hallucináció fogta el: ugy képzelte, hogy ugyanazt a Jensen-etüdöt hallja, amelyik délelőtti sétái közben a sárga kastélyból a park fái közé suhant s néha látni vélte a hófehér sipkát is, mely a buschdorfi Kogel meredek ormán ült. És a kopaszodó ember ellágyuló szivvel sóhajtotta:

- Vajjon mi lett a kicsike hercegnőből? Gondol-e még rám, mint ahogy én szüntelenül ő reá gondolok? Én rám ismerne-e vajjon, ha mégegyszer összetalálkoznánk egymással?

Amikor a téli fürdőben a vesztfáli hercegnő érkezésének hire futott, az öreg Paloznaky dobogó szivvel állt meg a zenekari pavillon előtt... Oly furcsán nézett maga elé, hogy az érdemrendes karmester csodálkozva rajta felejtette a pillantását...

Két nappal utóbb az Izabella-nyaralóra kitüzték a vesztfáli lobogót, s a csinos vászonernyő körül, mely a verandát a tengerparti napsugártól védte, naphosszat kiváncsi fürdővendégek lebzseltek... Jó ideig nem láttak mást, mint néhány sürgölődő komornyikot, de vasárnap dél­előtt mise után, végre kinyiltak az ebédlőbe vezető üvegajtó szárnyai s egy hófehér haju, de még mindig rózsás arcu dáma foglalt helyet az egyik pirosra festett kerti széken... A vesztfáli hercegnő volt, aki angol regényével a kezében nézegette az ultramarinkék öblöt és a leboritott szárnyu kuttereket...

A félóra alatt, mig a hercegnő a verandán ült, a térzenét nem hallgatta más, mint a bonneok és a gyerekek, mert a fürdőközönség kiváncsi rajokban tolongott az Izabella-nyaraló rács-keritése előtt... Szép lipótvárosi asszonyok, csipkés reggeli ruhájukban, babys, vörös szalagos kalappal a fejükön, elragadtatva sugták az udvarlóiknak:

- Milyen bájos még, pedig a legidősebb lánya nyolc évvel ezelőtt ment férjhez a ruméliai herceghez... Erről ugyan senki sem hinné el, hogy többszörösen nagymama...

Álmodozó bakfislányok az izgalomtól elhalványodva nézték, mikor két komornyik a hercegnő elé állitotta a kis ezüstveretü asztalt, s egy nagy tablettán fölszolgálta a villásreggelit: két szelet rózsaszinü sonkát, egy lágy tojást és egy pohárka aranyként csillogó tokaji bort...

Egy kékszemü kisasszony, egyébként félmilliónyi hozomány birtokosnője, szinte megindulva szólott az angol nőjéhez:

- Nézze, milyen édes, amikor eszik...Jé, csak annyit hörpint a borból, akár egy kanári madár­ka...

Paloznaky, aki félrevonulva cigarettázott a pálmák alatt, sokáig nem tudta, hogy mit tegyen? Vajjon illő volna, hogy ő is a sokaság közé vegyüljön? Mit fog szólni a kis tanitványa, ha meglátja? Néhány percig óvatosan a villa felé kémlelődött, miközben álmodozva igy szólt magában:

- Istenem, ha ezek tudnák, hogy mi történt köztünk valaha? És vajjon mit szólna a fehérhaju fenséges asszony, ha azt a régi gyakorló füzetet a szeme elé tartanám?

Az öreg ember sokáig töpreng, habozik, amig végre elszánja magát, hogy a tettek mezejére fog lépni... A zseb tükréből gondosan megigazitja a bajuszát, a felöltője gallérját kisimitja, a szürke cilindert kissé lejebb huzza a homlokán, aztán merev, katonás léptekkel indul meg az Izabella-nyaraló felé... A szive dobog, a szeme előtt fénycsikok reszketnek s ugy rémlik neki, mintha a tengeren égő, aranyos szikrák táncolnának... De Paloznaky kihuzza magát és tovább megy... Már ott halad a rácskerités mellett, egészen közel a verandához, oly közel, hogy a többi közönség szinte aggódva néz rá... Paloznaky azonban se nem lát, se nem hall... Egy­szer­­re csak a fülébe hangzik megint a régi Jensen-etüd s a fák közül kibukkannak a rothmühleni kastély sárga falai...

Az öreg ember ugy érzi, hogy egyszerre fiatallá lesz ujra, hogy ott ül, mint régente, a vörös szalonban, miközben egy bájos leány gamin módra reája mosolyog... De a mosoly eltünik az arcáról, a szeme könnybe lábbad, s elérzékenyült pillantással sugja neki: Gondoljon rám... Paloznaky behunyja szemét, s mire fölnyitja, megint ott áll öt lépésnyire a hercegnőtől, aki aranyvillácskájával még mindig a sonkaszelettel bibelődik...

Paloznaky nagyot lélegzik, aztán a nyaraló felé fordul... És mint a katona, aki uralkodójával szemben áll, mereven kiegyenesiti a derekát... Egy percig mozdulatlanul áll, aztán épp ugy meghajol, mint valaha régen, a rothmühleni kastély vörös termében s gyöngyszinü cilinderét lassan félkörben emeli meg a bámuló hercegnő előtt...

A hercegnő láthatólag megijed, annyira megijed, hogy a villát is leejti a kezéből. Aztán sug vala­mit az udvarhölgyének, aki viszont a szoborként álló komornyiknak int... A komornyik el­tünik a szárnyas ajtó mögött.

Az öreg ember mindebből semmit sem lát, mert ő mereven, katonás léptekkel tovább siet. Ugy képzeli, hogy a hercegnő kipirult, amikor meglátta, hogy a sokaság bámulva néz itt össze...

Emelt fővel, dobogó szivvel megy tovább, s szinte valami mély álomból riad föl, amikor a fotográfus filagóriája mellett elhaladva, egy siető ember kiáltása hallatszik a fülébe:

- Hé, uram, álljon csak meg...

Egy kopott gérokkos, vörös nyakkendős fiatalember közeledik feléje, aki már messziről integet:

- Kérem, uram...

- Mi tetszik? - szól a főispán megbotránkozva.

- Bocsánat, én Türk, bécsi detektiv vagyok...

- És mit kiván tőlem?

- Arra kérem, hogy a jövőben ne méltóztassék oly közel jönni a nyaralóhoz, mikor a fenséges asszony a verandán ül... Ő fensége nem zárkózik el a közönségtől, de kellemetlen neki, ha föltünően zavarják...

A detektiv köszön és visszafelé indul. Paloznaky lassu léptekkel tovább megy. Ugy rémlik neki, hogy egy gyönyörü, harminc esztendős álomból egyszerre fölébredt a valóságra...